2013. december 29., vasárnap

Nem értenek meg...

Van egy nagyon avas vicc, nem tudom pontosan a szövegét, de szerintem mindenki hallotta már. 
A tartalma annyi, hogy a feleség bevásárlólistát ír a férjnek, aki a boltban veszi észre, hogy a szemüvegét otthon felejtette. Sebaj, sikerül mindent kisilabizálnia, de az legalsó tétellel egyáltalán nem boldogul. Egy dekoratív eladócsajt kér meg arra, hogy olvassa fel neki azt, aki elpirulva a fülébe súgja, hogy "Szeretlek, Drágám". 

Ennek kicsit torz verzióját szoktuk Férjjel játszani: ha valamelyikünk listát ír a másiknak, mindig van rajta egy-két kakukktojás (pl. dm-es listánál 4 szál csípős parasztkolbász, sima boltinál pipamocsok, hentesnél 1 Fender márkájú basszusgitár..stb). 
A listának csak a fantázia szabhat határt. 
Nálunk nem teszi. 
Ezek nem olyan poénok, amiktől csapkodja az ember a hasát röhögésében, hanem max. mosolyog egyet a boltban azon, hogy a másik már megint milyen lökött volt.

Karácsony előtt a Húgomék még a boltokat járták és neki küldtem egy utolsó utáni listát sms-ben néhány elengedhetetlenül szükséges dologról, amik élelmiszer boltból kellenek. 
Nutella, porcukor, gesztenye massza.
És gondoltam megtréfálom őket, így odaírtam azt is a végére, hogy
TOKASZALONNA.
Hogy ne értsék félre, utána zárójelben azt is, hogy "(muhahaha)".
Így próbáltam utalni arra, hogy tréfának szánom.

Nem húzom a történetet.
Fél kg tokaszalonnát vásároltak.
A poén-kört, amire az egész lista épült, egyáltalán nem értették meg.
Csak hajtogatták, hogy "dehát odaírtad a listára".
Apu melléjük állt, mondta, hogy ő is hozott volna.

Biztos bennem van a hiba, de már attól is sírva röhögök, ha magam elé képzelem, ahogy a szépséges, aranyhajú Húgom TOKASZALONNÁT kér a pultnál...

Szerencsére Férj megért.

Szerintetek? :)

2013. december 27., péntek

Utazós zene

A Nagyszüleim mindig messze laktak tőlünk (vagy mi tőlük?), így sok utazással telt a gyermekkorom.
Róttuk a kilométereket a sárga, majd bordó Daciával és mindig üvöltött a zene a magnóból.
Fehér kazettákról.

Sok számot utáltam meg ekkor.

Például Stevie Wonder: I Just Called című számát.

Férj gyakran szívat ezzel, mert mindkét zenekarával szokták ezt a számot játszani és nem röstelli mindig nekem küldeni a "dácsiás utazások" emlékére.

Azt csak a napokban tudta meg, hogy gyerekkoromban (kb. 31 éves koromig) úgy értettem, hogy a szám címe egy fiatalember, bizonyos ÁDZSESZKÓ nevét viseli. (az angol környezetet is meg tudtam magyarázni: ÁDZSESZKÓ, YOU SAY: I LOVE YOU..)

Mivel a hagyományokat nem szeretném megtörni, és a gyerekeim sem maradhatnak ilyen élmények nélkül, ezzel a remek nótával kívánnék Boldog Szülinapot (ma 2 éves!) az én Drága Kicsi Lányomnak és köszönöm, hogy van nekünk és ilyen eszméletlenül szeretnivaló:)




2013. december 26., csütörtök

Rendhagyó vagyok

Drága Hurkások,

szinte biztos vagyok benne, hogy kevesen kívánnak Nektek 26-án este 6-kor Kellemes Ünnepeket, de én megteszem :D
Remélem, mindenkinek Kellemesen telt a Szenteste és a két Karácsonyi Nap!
Mi jól vagyunk, köszönjük, minden olyan lett, amire számítani lehetett: ajándékok, csodavárás, kajakóma és persze némi zsörtölődés.
Ami a legfontosabb: sok olyan dolog történt, ami bekívánkozik a blogba, úgyhogy aktív jelenlétet ígérhetek.

A Nagy ma végre mákos tésztát is evett.
Csak előtte szólt, hogy MÁKOT, na, azt nem kér rá..

Jó pihenést Mindenkinek!

2013. december 7., szombat

A Harcos

Családunkban én vagyok az egészséges életmód felelős.
Elég komolyan ki vagyok művelődve a témából.
A dolog miértje persze az volt mindig is, hogy megtaláljam azt a diétát/életmódot, amivel nagyokat lehet zabálni és közben különösebb erőfeszítés nélkül tökéletes alakom lesz (segítek. nincs ilyen.)
Hosszú az út, amíg az ember eljut a "mértékkel enni" és "mozogni"-hoz.
Majd egyszer.
Talán én is.

Az egészséges étel új hulláma a gyerekekkel jött.
Mert a gyereknek csak a legjobbat akarja az ember.
És különben is, aki otthon egészséges kajákat kap kiskorában, az később is ezeket részesíti majd előnyben.

Jaj, dehogy.

Az én gyerekeim boldog és sokzöldséges babakoruk ellenére ízlésben a hagyományos magyar konyhát képviselik.
Egy jó kis leves? Bármikor jöhet.
Nokedli pörkölttel? Imádják.
Zöldségek? Jajj, neee.
Barna kenyér? "Anya, ezt mi nagyon nem szeretjük."
és így tovább..
Nem vagyok elkeseredve.
Csak kreatívabb leszek tőlük: a csokis sütiben cékla van vagy cukkini van, a fehér péksütik fehér tönkölylisztből vannak, ahogy például a palacsinta is.
A cél: eredeti szín és állag (de főleg szín) produkálása egészséges összetevővel.

Férj szerencsére teljesen más.
Nem válogat, mindent elfogyaszt és sokat dicsér.
Két esetet tudnék megemlíteni az elmúlt 11 évből kivételként.
Az egyik akkor történt, mikor közölte, hogy ha nem haragszom, akkor lemenne a boltba kenyérért, mert a barna, amit sütöttem...Nos, az leesett a lábára és nem szívesen enne meg olyan keménységű ételt, ami csonttörést okoz (Én ezalatt hősiesen gyűrtem magamba a kis barnámat, cáfolva ezzel a kritikát. Igaz, hogy a fél centi vastagságú kenyéren 5 centi feltét volt és így is majd megfulladtam tőle, de azért ez mégiscsak sértés.)
A másik egy köretnél történt. Mondjuk azt derekasan elfogyasztotta. Majd ebéd után csak nekem duruzsolva mondta, hogy köszöni az ebédet, finom volt, de szerinte ha csirkesz@rt akarunk enni, akkor együnk direktben azt, ne drága pénzért bolti quinoát. (Ezzel mondjuk egyetértettem.)

Pár hete épp tájékozódtam az egészséges "trendekről", amikor találtam valamit, ami nagyon Férjnek valónak tűnt.
Harcosok étrendje.
(Akit érdekel, nézzen utána, de a nagyon megömörített lényeg az, hogy napközben nagyon keveset eszünk - nyers zöldségek, olajos magvak, max. főtt tojás - este pedig zabálás.)
Gondoltam, most is hasonlóan él, mért ne próbálhatná ki.
(Természetesen én nem, mert ha ébredés után 10 prccel nem jutok szénhidráthoz, akkor üvöltözős lesz a nap.)
Felvázoltam neki az ötletet.
Két szót hansúlyoztam, a Harcost és a Szálkás izomzatot, ami ettől majd lesz neki.
Belement. Mondta, hogy rámbízza, úgyis én főzök, mondjam meg mikor mit és úgy eszik mondjuk egy hétig.
Az első három nap jól ment.
A negyedik nap hétvégére esett.
Láttam egy kis törtést a szemében, mikor mi leültünk a lányokkal ebédelni ő meg elmajszolt 3 forró főtt tojást...
Ebéd után találkoznia kellett valakivel házon kívül.
Hazafelé futva jött, már az udvaron elkezdett vetkőzni és lekommunikálta, hogy a budiig tartó utat azonnal tegyük szabaddá és lehetőleg a budit is.
(Nem volt könnyű feladat, mert a Nagy épp pisi performanszot tartott.)
Szerencsére, időben odaért.
Az 5-6. napon rosszul tűrte az alulevést, már a műanyag tárgyakat is kerülte, mert azokat is szívesen elrágta volna.
A hetedik napon egész nap fájt a hasa.
Hiába jött a zabálós rész este, már nem segített.
10 órakor közölte, hogy gémóver, neki ez ennyi volt.
Ezt "megünneplendő" kiment a konyhába enni valamit.
Én még molyoltam egy darabig a szobában, aztán kimentem hozzá.

Nem is attól kaptam sokkot, hogy épp szalonnát sütött.
(Este 10 után gondolom ez gyógyítja legjobban a hasfájást.)
Hanem attól, hogy elkerülte a figyelmét a ruhaszárító, amit ideiglenesen a konyhában állomásoztattam.
Minden szalonnaszagú lett.
Édibédi kislánycuccok, anyabugyik, apapólók.
Nem sírtam.
Lefeküdtem aludni.
És próbáltam elfelejteni a Harcosok étrendjét.




2013. december 4., szerda

Bepillantás egy szerda reggelbe

(Rég írtam, aminek az az oka, hogy betegség ütötte fel a fejét az oviban. A betegség, amitől a Nagy egy kicsit rosszul érezte magát egy napig, a Kicsit nem hatotta meg, viszont én  felkelni sem tudtam az ágyból. Apa derekasan helytállt, de amondó vagyok, hogy egy családanya ne legyen beteg, mert egy napos kidőlése a házimunkákban behozhatatlan hátrányt okoz...)

A szerda reggel nálunk mindig problémás.
Ovi-babamama-kajacsomagolások-szibériáraöltözés és öltöztetés.
A mai reggelből mindössze 5 percet emelnék ki. 
Már majdnem elindultunk, amikor a babakocsiban ülő Kicsinek szétjött a kabátján a cipzár.
(Gondolom, attól a 4 pulcsitól, amit már nem rendeltetésszerűen adtam alá.)
Kicsi vissza a lakásba, kabátcsere.
Megvolt, szuper.
Kicsit felkaptam, elindultunk kifelé. 
És akkor átestem a küszöbön.
Vagyis egyszerűen kiestem a lakásból.
A gyerekkel a kezemben.
Nem kell sikítani.
A babakocsira estünk.
A Kicsinek semmi baja.
Nekem is csak a térdem és a könyököm fáj.


És ez csak 5 perc volt a reggelből...

2013. november 25., hétfő

Hangulat

Nálunk már nagyon hideg van.
Ez bennem természetes folyamatokat indít be: kreatívkodhatnékom van, sütisüthetnékem és titokban Karácsonyrakészülhetnékem.
Férjnek nincs.
Szerinte novemberben ezt még nem kell túllihegni (szerinte mondjuk amúgy sem).

Egyik este arra gondoltam, megmutatom neki, miről is beszélek.
Azt akartam, hogy amikor belép a lakásba, varázsolódjon el.
(Végülis ez sikerült.)

Szóval, elkezdtem kreatívkodni még a gyerekekkel.
Pillanatok alatt sikerült olyan felfordulást csinálni, hogy az időközben megfürdetett, alváshoz készülődő gyerekeimnek egy másik asztalnál az ágyban kellett vacsorázniuk.
Az este tervszerűen haladt: gyerekek elaludtak (kivéve a Kicsit, aki még másfél óráig szórakoztatott azzal, hogy többször meztelenre vetkőzött és röhögött a nagy poénon...)
A Hangulathoz, amit meg akartam teremteni, meleg és otthon-illat is kapcsolódik.
Már régóta akartam almában dióval kevert mézet sütni (fahéjjal a tetején), most tökéletesnek mutatkozott minden hozzá. 
Hmmmm...ez lesz ám az illat.
Öntöttem magamnak egy pohár bort (mert elfelejtettem hogy ez 1. meggybor 2. hónapok óta egy korty alkoholt sem ittam).
És folytattam a festegetést szeretettel telt szívvel.

Eltelt kb. 2 óra és megérkezett Férj.

Benyitott és nem volt boldog.
(Élhetetlen...)

Sajnos másnap rekonstruáltuk a történteket.

Elmondta, mit tapasztalt, amikor hazaért.

Benyitott az ajtón. 
Meleg volt és büdös (igen, sajnos kifolyt a méz és ráégett a tepsi aljára..)
Kaja sehol (a kifolyt mézessel készültem...).
Feleség ittasan vigyorog a felvázolt problémákon (ezt cáfolnám.)
Közelebb hajolva borszaga van (Apu meggybora a hibás, nem én).
Meghitt hangulatot teremt, hogy az étkezőasztalon rengeteg WC-papír guriga van (legjobb dekor-alapanyag)
Feleség épp most ragasztózta oda az alkarját az asztalhoz. Ragasztópisztollyal. Legalább a saját pulcsijában lenne. (ööö...fáztam...)
És végül Férj azt is sérelmezte, hogy kellett egyet befelé üvöltenie, mert nem akarta a gyerekeket felébreszteni, viszont nagy mennyiségű, göcsörtös gyöngybe lépett bele (most mit mondjak erre? hordjál papucsot!)

Ezek után lezuhanyozott és lefeküdt aludni.

Majd legközelebb talán ő is átérzi az otthon-hangulatot. 
Ha elég nyitott lesz rá :D



2013. november 18., hétfő

Ez vagyok én

Képtelen vagyok NEM-et mondani. 
Sajnos.
Ez persze nem azt jelenti, hogy fentiek miatt részt veszek valami számomra kellemetlen programon, találkozok valami nemjófej emberrel...stb.
Annyira azért nem vagyok mártír. 
A két dolog kombinálásából adódik, hogy néha hazudok félretájékoztatok.
Igen, tudom, hogy ez szemét nem szép dolog, de egyszerűen kijön belőlem, nem tehetek róla.
Például általánosban, amikor egy fiú megkérdezte, hogy járnék-e vele. 
Én meg azt válaszoltam, hogy át kell még gondolnom, adjon nekem időt.
Mondjuk KÉT HETET.
Vagy amikor valakivel nem akartam telefonon beszélni és nem vettem fel. 
A következő személyes találkozásunknál pedig azt mondtam, hogy a gyerek eldugta a lenémított mobilomat /összenyálazta és elromlott/törlődött belőle az össze telefonszám...

Na, mindegy, szóval e tekintetben nagyon nem vagyok jó fej.

Ez az "életmód" először akkor szenvedett csorbát, amikor pár éve lazán közöltem Férjjel, hogy akkor hétfőn este jön a biztosítós pasi. Hiába kezdtem el másról beszélni, felszaladt szemöldökkel kérte, hogy körvonalazzam, pontosan milyen "biztosítós pasi" jön.
- Hát..ö..izé..az, aki, tudod, az X cégtől...és hívott telefonon..és...ö..egyeztetettünk időpontot.
- De tudod, hogy nekünk az Y cégnél vannak a biztosításaink és rendben vannak?
- Hát...ö..izé...tudom, persze.
- Akkor mért nem mondtad, hogy nem érdekel?
- Hát...ö..azért, mert nem tudtam.
- Szuper, akkor hívd fel és mondd le.
- Jaj, ne, azt nem bírom! Majd eljön, meghallgatjuk és megmondod neki, hogy minket ez nem érdekel.
- Hívd és mondd le.
- Nem akarom...
- Akkor add ide a számát!
- Jó, tessék.
Szerencsére Férj simán lemondja ezeket a dolgokat és más esetekben is egyenesen közli, ha nem érdekli valami.
Szerintem ő szemét.
Szerinte én hazudós vagyok.
Erről most nem nyitnék vitát, de e kis bevezető után elmesélem a legfrissebb "nemtudoknemetmondani" történetemet.

Pár hónapja csengettek a Jehovák. Ketten.
Ékes németséggel (mekegés) elmondtam, hogy nem beszélni nyelv.
Mosolyogtak, elköszöntek és elmentek.
2. alkalom
Csöngettek, még mindig én vagyok, ja, már emlékeznek, majd hoznak valaki magyarul beszélőt.
Én nem vettem komolyan.
Mosolyogtak, köszöntek és elmentek.
3. alkalom
Csöngettek, könyörögtem a véletlenszerűen itthon tartózkodó Férjnek, hogy ne kérdezzen, csak nyisson ajtót és küldje el őket.
Kinyitotta az ajtót.
Mondták neki, hogy egyelőre a magyar anyanyelvű jehova barátjuk nem tudott eljönni (Férj hátáról is meg tudtam állapítani, hogy a "MIAPI*ÁRÓLBESZÉLNEKEZEKITT???" nézésével néz). 
Cserébe hoztak egy magyar nyelvű jehovás kiadványt a "frau"-nak (igen, ez sajnos én vagyok).
Férj szűkszavú velük, közli, hogy majd legközelebb, ha a itthon lesz a frau (és nem a hűtő mögött bujkál), tudnak vele beszélni. (Valamiért úgy hallottam, mintha ezt a mondatot kicsit hangosabban mondta volna.)
Mosolyogtak köszöntek és elmentek.
Férj a fogai közt szűrve közölte, hogy lassan felnőhetnék (nem tudom, mire gondol) és következő alkalommal nem fog kimenteni.
4. alkalom
Csöngettek, könyörögtem a véletlenszerűen itthon tartózkodó Férjnek, hogy nyissa ki, de megtagadta, mondván, beszéljek velük, mondjam meg, hogy nem érdekel a dolog ("de értsd meg, hogy nem tehetem, mert nem akarom őket megbántani).
Csöngetnek újra, Férj nem nyit ajtót.
Én sem. Inkább bújkálok a lakás különböző pontjain s csendre intem a gyerekeket.
Ők persze követnek és hangosan kérdezik, hogy "ANYA, DE MIÉRT BÚJTÁL EL?"
Mindegy arra gondolok, hogy mivel magyrul mondták a gyerekek, lehet, hogy nem értik a jehovák és akkor az olyan, mintha nem is hallanák.
Aztán eszembe jut, hogy már velük van a magyar jehova is.
Mindegy.
Magamban teóriákat gyártok, hogy mit mondanék, ha valakinek (kinek???) ezt egyszer meg kéne magyaráznom. Bébiszitterre gondolok, akinek megtiltottam, hogy kinyissa az ajtót.
Férj megvetően néz, miközben bujkálok.
Elmentek. Végre.
5. alkalom (ma)
Csöngetnek. 
Meglátom őket messziről.
Jaj, nagyon rossz.
A laminált padlóba és a falba beépülve bujkálok megint.
A Nagy kérdezi, hogy KI CSÖNGETETT, ANYA? , erre sziszegek egy senkit.
A Kicsi azt üvöltözi, hogy APA, APA és elindul ajtót nyitni.
Megakadályozom.
(Közben szólnak a gyerekdalok az óriáshangszórókból.)
Magamban teóriákat gyártok, hogy mit mondanék, ha magyarázkodnom kellene. 
Azt, hogy süket vagyok.
Nem várhatják el tőlem, hogy egész nap nyitogassam az ajtót, hátha jött valaki.
Elmentek. Végre.

MIÉRT NEM ÉRTIK MEG MÁR, HOGY NEM AKAROK VELÜK BESZÉLNI??


2013. november 14., csütörtök

A Mi Márton Napunk


November 6. szerda. Baba-mama klub.
Műsoros élmény: a csoportvezető "elbábozza" nekünk a teljes Márton legendát. Annál a résznél tart éppen, hogy találkozott Márton egy kislánnyal, aki nagyon szegény volt és mivel cipője sem volt, nagyon fázott.
A Kicsi levette a zokniját és rátuszkolta az éhező kislányra. 
Márton csak nézett bután.

November 11. Ovis ünnepség
A templomban misével kezdődött az ünnepség. A rövid időtartamú mise közben a "forsúlés" (iskola-előkészítős) gyerekek kiálltak a tömeg elé és elmondták a "könyörgéses" imát. Mindegyik mondott egy mondatot, a tömeg pedig válaszolt, hogy "Kérünk Téged, hallgass meg minket!". (németül, barátaim, mindezt németül!)
A Nagy szerint az egész Márton napi ünnepségben az volt a legjobb (és ezt szó szerint idézném), hogy " az ovistársaim is kipróbálhatták a templomban a mikrofont."

Mikor hazaértünk, Férj szerelmesen a fülembe suttogta, hogy neki az egészben az volt a legjobb (őt is szó szerint idézném), hogy "az ovi udvarán lehetett léberkézés szenyót enni."

(Mindemellett zárójelben és halkan jegyzem meg - mivel nem annyira vicces - , hogy engem a templomban végig a sírás fojtogatott, mert büszke voltam a gyerekeimre, hiszen szépek és okosak, és azért, mert jó volt ott lenni és azt érezni, hogy részei vagyunk a közösségnek, és azért mert egy nagyon meghitt ünnepség volt,  vagy mert egy hormonzavaros kis hülye vagyok, akit a front és a telihold egyszerre támadott meg...)


2013. november 12., kedd

8 eurós veszteség

Nos, hol is kezdjem.
A Programot én szerveztem, persze. 
A helyieket én szoktam. 
(Apa csak csodálatosan fantasztikus programokat szervez, pl. reptér-látogatás pilótafülkébe üléssel.)

Elöljáróban két dolog.
1. Férj nem egy "cicás fiú". (Én se vagyok oda a macskákért, de ez mellékes.)
2. Minden a Nagy hibája.

Szóval, azt találtam ki, hogy szombaton kitakarítanék.
A változatosság kedvéért most gyerekek nélkül, hogy látszódjon is, amit csináltam.
Tudom, nagyok az igényeim.
Apának mondtam, hogy 2 órát pesztrálja házon kívül a kölyköket.
Erre szerveztem a Programot nekik. 
Macskakiállítás.
Így leírva, első hallásra ártalmatlannak tűnik, semmi rossz nincs benne.
Ezt jó előre meg is beszéltük, minden rendben volt.

Szombat reggelre az volt a koncepció, hogy elmegyünk együtt a boltba családilag (mert..hm..Apa nem megy a két gyerekkel többé hármasban boltba..volt egy megrázó élménye szegénynek.). Utána engem hazavisznek, ők meg eltűznek otthonról. 

Szóval, a Nagy hibája minden, mert nagyon durván rátört az "öltözködős-korszak". Folyton azon gondolkozik, hogy holnap/Karácsonykor/a szülinapján/1 óra múlva mit fog felvenni. Szombat reggel is pörgős szoknyába vágta magát. A Kicsi sem szeretett volna lemaradni, úgyhogy őt is ki kellett csinosítanom (igen, még nincs 2 éves és TUD sírni a szoknyáért). Apa is jóképűre öltözött fel. Én meg egyszerűen nem akartam, hogy azt higgyék, hogy "Itt jön az a jóképű Apuka a gyönyörű kislányaival meg a totál lepattant feleségével."
Szóval, én is kicsíptem magam szépen.
(Ha valaki elvesztette volna a fonalat: még mindig a helyi boltba indultunk.)
A bevásárlás viszonylag zökkenőmentes volt (mintha két rohangáló kecskét vezettünk volna póráz nélkül).

Aztán hazahoztak.

Nem nagyon volt kedvem levenni a szép ruhámat és a kiseggesedett macinacimban nekiállni felnyalni a lakást.
Férj is aduászos-duruzsolósra vette a figurát:
Aduász1: "olyan csinos vagy, nagyon tetszel, gyere el velünk"
Aduász2: "Legalább néha együtt lehetne a család"
Aduász3: "Délután majd segítek kitakarítani"
Velük mentem persze, mivel senki nem ordított a fejemben, hogy CSAPDA!!!!!

Már parkolóhelyet is alig találtunk.
Itt lehetett volna gyanús. De nem.
A bejáratnál kiderült, hogy belépős a műsor, de csak a felnőtteknek.
Igen erős volt a gondolat, hogy beküldjük a gyerekeket kettesben. Ingyen.   
Én csak attól féltem, hogy büdös lesz.
Nem volt.

Nehéz szavakkal leírni az élményt.
Nos, ezek a macskák tisztábbak voltak mint egy átlagovis.
Vagy átlagfelnőtt.

Kis családunk így nézett ki a kiállításon:
1 darab, sokkos állapotban lévő, üveges szemmel, gépiesen mozgó apa, aki mintha azt mormolgatta volna, hogy "hova került", hogy "mit lehetne ezekkel a macskákkal csinálni" és valami érthetetlen okból engem hibáztatott, amiért ott voltunk
1 darab anya (én), aki szörnyülködve nézte a padlószőnyeges ketrecben lévő, baldachinos ágyban fekvő, hellokittys cuccokkal játszó macskákat és arra gondolt, hogy az ő igazi, falusi, jó értelemben vett paraszt felmenője, Jóskapapa fel se tudná fogni azt, amit itt lát.
2 darab kiskorú, akik rohangálnak macskától macskáig és hangosan üvöltenek, hogy NÉZD, ANYA, MACSKA!!!! vagy "ANYA! NYÁÚÚÚÚ!" (Jó bevallom, volt egy macska, ahol a Kicsi megtévedt a mintázata miatt és azt üvöltözte, hogy HA-HÓÓÓ,  jelezve, hogy tigrist látunk...)

(Legalább ők örültek.)

Végezetül, megmutatom, mennyi a havi bérleti díjunk:

 (Ennek az ára. Mondjuk, ezen is elférnénk mind a négyen :)



Ketrecek tetején fotómontázs a kis lakóról:  







ANYAAAA! NYÁÚÚÚÚÚ!
(szuper, kicsim)

 





2013. november 7., csütörtök

Naprakész dolgok

Mivel én totál informatikai szerencsétlenség (egy igazi antitálentum) vagyok, a Húgom megrendezte a Hurka facebook oldalát.(köszi-köszi-köszi)
Szerintem azt ott sokan nem látták, ezért itt is megmutatom, melyik kép került profilba:




A képnek csak annyi története van, hogy a Nagy nyáron még bizonytalankodott a bicajjal és állandóan fognom kellett a kormányt, mikor közlekedtünk.
A harmadik kilométernél kezdtem unni a dolgot, úgyhogy elengedtem (mert igaziból így is tud biciklizni, csak pszichésen nem), amikor is annyira kiverte a hisztit, hogy a Kicsi megsajnálta, odament és fogta neki a kormányt.
Imádom őket.

Ma egyébként semmi extra nem történt.

A híresen lassan evő Nagy kérte, hogy tízóraira ne csomagoljak neki szendvicset, mert ő "nem olyan szendvicses kislány" és nem is tudja megenni a rendelkezésre álló idő alatt.
Kapott 2 mandarint és két pici kekszet (már szégyellem, hogy alig csomagolok neki kaját, remélem, nem hiszik, hogy eleszem előle, de ő kéri így).
Nagy siker volt: tízóraizás közben pont megpucolta a mandarint. Az egyiket. Aztán, mivel letelt az a 20 perc, amit kajálásra szántak, szépen visszacsomagolta a megpucolt mandarint a többi kajája mellé és mint aki jól végezte dolgát, elpakolt (és hazahozta).

A Kicsinek pedig levágtam a haját.
Nagyon cuki lett.
Apának is tetszik.
Csak ő azért megjegyezte, hogy egy kicsit Bundesligás.
Mondjuk milyen lenne itt, Bajorország közepén??
A gyerek nevében is megsértődtem, mert természetesen nem olyan.
Aztán még hozzátette, hogy mindegy milyen a haja a gyereknek, gyönyörűséges.
Ezt azért ennyivel nem lehet korrigálni...

2013. november 6., szerda

Jubileum

A Húgom azt mondta, hogy a 100. posztnál ünnepelni kell, mert az jó.
Amikor a 100. történt, kinéztem reggel az ablakon: nem szóltak a fanfárok és nem állt meg a világ.
Annyi történt csak, hogy kitartok egy naplóírás-szerűségben úgy, ahogy ezt eddig nem tettem.

Háromszor kezdtem el eddig naplót vezetni életemben ugyanis.
Minden alkalommal akkor, amikor nagyon összevesztünk Férjjel.
Hogy kiírhassam magamból, hogy ez egy milyen-szemét-ember-jobbat-érdemlek-nagyon-szerencsétlen-vagyok  stb. Mindez öt feldúlt, könnyáztatta oldalon.
A naplókezdemények mind 2 (azaz kettő) bejegyzésből álltak.
A második már az volt, hogy kibékültünk, minden oké, szeretjük egymást.
És soha több bejegyzés.

A gyerekekről is elkezdtem írni minden kis momentumot, mert én aztán tuti nem fogok emlékezni túl sok részletre a gyerekkorukból.
Ezek is befulladtak.
Sebaj, kitaláltam már ezt a helyzetet majd hogyan orvosolom.
Ha valaki megkérdezi, mikor kezdett el mászni/járni/beszélni..stb. valamelyik gyerekem, akkor előbb cselesen visszakérdezek és én 2 hónappal kevesebbet mondok az övénél.
Az anyák így szokták.
A gyerekek első szavait meg csak kikreatívkodom valahogy.
Az első szava? (Ami először eszembe jut.)


Szóval, nagy teljesítmény magamtól, hogy már 100 posztot írtam. 
Vagyis ez a 106. 
(Vagyis a 103. igazi, mert van 3 üres, amiket nem tudok kitörölni.)

Köszönöm mindenkinek, aki olvas.
Ennek a nagy teljesítménynek csak akkor van értelme, ha az aki itt jár, néha-néha elmosolyodik vagy netán röhög egyet.
A bejegyzéseket Férjen tesztelem. Ő szigorú ellenőr, legfeljebb halványan mosolyog. (Már megfigyeltem, csak akkor röhög, ha azt olvassa valahol, hogy "fingás". Ezért tervezem, hogy írok majd ebben a témakörben is. A kedvéért. Szerelemből :)

Szóval.
Egy nagyon egyszerű bejegyzést írtam, amiből mindenki számára ki fog derülni, hogy milyen a jó zene.
Ha eddig azt hittük, ez szubjektív dolog, most kiderül, hogy tévedtünk.

Férj a zenekarával Villánykövesden zenélt egy étteremben, farsangi mulatságon.
A rendezvény a felnőtteké volt, egy gyermek volt jelen: nevezetesen a tulaj kisfia, aki valamiféle karton szuperhősnek öltözött be, olyan karral, ami többfunkciós gyilkológépben végződött: fűrész, puska, kés...stb. (Kb. mint a svájci bicska, nagyban, kartonból.)
A fiúcska egy darabig elrohangált a rendezvényen, aztán kezdte elunni magát.
Odament a zenekarhoz és ezt kérdezte a Férjemtől:
"-Tudnának valami olyan zenét játszani, amire jól lehet lőni meg vágni?"

(tudtak, persze)


2013. november 5., kedd

Kis családom hétfői napja

1.
A Kicsi mostanában előszeretettel hív "Papá"-nak minden férfit, kb. 45 év felett. Mindegy hol látja, odakiabál az érintettnek. Utcán, boltban, bárhol.
Hétfőn meglelte a magyar szellemi táplálékomat: egy régebbi Nők Lapja magazint.
A címlapon: Kulka János.
Első reakció:
- PAPA!
Mondom neki, Kicsim, ez a bácsi itt nem a Papa.
Csúnyán néz rám, kötekedésnek veszi.
Tovább nézi a képet, aztán rám mered és látom, hogy értelem csillan a szemében.
Rájött, ki ez:
- Kulkajános. MAMA!

(ráhagytam. legyen.)

2. 
Annyira sznobok vagyunk Férjjel, hogy fejenként 2 telefonunk van. Megnyugtatásul közöm, hogy egyik telefon se tud semmi haszontalant csinálni. Telefonálás, üzenetküldés, ennyi. Buták, na.
Szóval egy magyar számos telefon és egy német. Per fő. Az úgy pont négy.
Hétfőn reggel Férj három telefonnal indult útnak, elvitte az én németemet is, mert azzal lehet olcsón Magyarországra telefonálni.
Mindegy, lényegtelen.
Ami eztán történt, azt már itthon rekonstruálta.
Szentimentális hangulatba került ugyanis.
Küldött hát egy mézédes sms-t.
Amire szeretett volna hasonló választ kapni.
(Ezt így szoktuk.)
Eltelt 2 óra, semmi.
(Igen, a német telefonomra küldte, ami nála volt, de ez még csak hagyján.)
Kb. 3 óra múlva megnézte a telefonjait.
Látta ám, hogy az én német telefonomra sms érkezett.
A szöveget még nem látta, csak a feladót:
"Férj"
Agyalt rajta egy darabig, aztán elolvasta az üzenetet.
Vág az esze, úgyhogy rájött a turpisságra.
Ez egy kicsit enyhített a haragon, amit irántam érzett.
Amiért nem válaszoltam.

3. 
A nap koronáját mégis a Nagy tette a helyére.
Esti fogmosás után az alábbi információt osztotta meg velem:
- Anya, képzeld, nagyon siettem a fogmosással és már elindultam (!) a csaptól, mikor kiköptem a számból a vizet. Sajnos olyan lett a szennyes tartó, a föld és a csempe.


(Ebben a családban, csoda lenne, ha meg tudnám őrizni a józan eszem.)


2013. október 31., csütörtök

Halogén

Láttam én a képeket neten, hogy Magyarországon már árulják a "Halogén" tököket (gondolom, mindenki ismeri már annak a zöldségesstandnak a fényképét, ahol ez igaziból ki is van írva),és hogy mindenki faragott már, meg ijesztő jelmezeket gyártott...stb, de valahogy nem éreztem, hogy bármilyen fronton is érintett lennék.

Rosseb se gondolta volna, hogy a németek bármilyen formában is érintettek lennének.

Szóval, besötétedett nálunk és onnantól kezdve 5 percenként csöngettek a gyerekek.
Jelmezben, édességet kérve (ha már kinyitottam az ajtót..).
Mivel nem készültem ugye, fél csomag gumicukorral gazdálkodtam.
Mindegyik kapott.
Egy szemet.
Nagyon nagyvonalú este volt.

Boldog Halloween-t mindenkinek!
(vagy ki tudja, mit kell ilyenkor kívánni)

2013. október 29., kedd

Figyelmes gyerek

Ma délután a Nagy odajött hozzám, hogy segítsek felhúzni a cipzárat a nadrágján, mert ő nem bírja.
Mondtam, hogy ez nem csoda.
Ugyanis a Kicsi gatyáját vette fel.
Egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a térdéig ér.

(erre én már nem tudtam mit mondani)

2013. október 26., szombat

Vírus

A Kicsi elkapott valami durva vírust.
Az a neve, hogy "hiszti". 
Problémánként 30 perc nagyon hangos sírással jár, amikor is én nyugtatni próbálom, Férj értetlenül áll az események előtt, a Nagy pedig bemenekül valami zárható helyiségbe, mert nem bírja a zajt.

Ma a Kicsire a hisztis sírás akkor tört rá, amikor az Apukája nem volt hajlandó megenni a papírt, amit a szájába gyömöszölt.
Én kérek elnézést, amiért ilyen emberhez mentem hozzá.
Szóval, még tartott a sírás, mikor indulni készültünk valahová.
A Nagy és Férj már a garázsba menekültek "kiállunk a kocsival" címszóval.
Ekkor csöngettek.
A Kicsi elhallgatott.
A Szembeszomszédasszony és lánya jöttek.
Plüss állatokat hoztak ajándékba, ha elfogadjuk, nekik már nem kell. 
Elfogadjuk, persze, aranyosak, dánkesőn.
Mutattam a Kicsinek az új "lakókat", hogy nézze meg (vendégek ezalatt várakozóan mosolyogtak rá).
A Kicsi ekkor visszazökkent a szerepébe és sikítva folytatta a sírást.
Magyarul még lehet, hogy el tudtam volna nekik magyarázni.
Németül biztosan nem.
Elköszöntek és gyakorlatilag hazaszaladtak.

Bár még sohasem ittam, konyakra vágytam.
Végül persze nem ittam.
Vagyis nem konyakot.

2013. október 24., csütörtök

Napjaim

Nehezen írok, mert vízhólyag van a tenyeremen. 
Nokedliszaggatástól, persze. Megint.
(Nagy szégyen ez egy olyan asszony lányaként, aki átlag családi ebédekre röhögve csinál 2 kiló lisztből nokedlit...Mert neki ez a legkönnyebb.)

Na, de írok egy kicsit a napjaimról.
Szívás mind.
Az történt, Margit..szóval, töredelmesen bevallom, nekünk csak egy kocsink van.
Amivel Férj jár dolgozni. 
Elég szélsőséges időpontokban teszi ezt, ezért nem sajátíthatjuk ki előle.
Így rám hárul a büszke feladat, hogy a Kicsi segítségével a Nagyot eljuttassam az oviba és aztán haza.
Plusz infók:
- a környékünkön elég nagy szintkülönbségek vannak a tájban
- az ovi 1 km-re van
- minden másnap esik az eső (Igen én vagyok az a feleség és anya, aki a babonára alapozva minden étkezésnél fényesre nyalja mindenki tányérját, csak azért, hogy másnap szép idő legyen.)
- a Kicsi nem együttműködő*

* A Kicsi olyan korszakát éli, hogy nem szívesen gyalogol. Ha teszi is, akkor is max. 10 percig, aztán cipelnem kell, de ez már nem könnyű. Logikus választás lenne a babakocsi, de Miss Öntudat legutóbb üvöltött, mint egy vadállat, amikor beültettem, az övét persze már nem tudtam bekapcsolni, 5 métert toltam és felállt, majd elkezdett kimászni, ekkor hátradöntöttem a kocsit, kétkerekeztünk még pár métert, aztán meg kellett állnom, mert kilendült a súlypontja és azt nem akartam, hogy fejre essen. Szóval, 22, nagyon látványos és hangzatos méteren toltam, aztán kiszállt.

Jelenleg a leginkább működő megoldás a bicikli. Annak a gyerekülésébe még be tudom kötni. Általában hagyja magát (kivéve ma, amikor üvöltött az oviig, ami kb. olyan élmény volt, mint egy tűzoltó bicikli...).
A Nagy pedig mellettünk kerekezik. 
Bukósisakban. 
Így legalább nem zavarom a közlekedését a hangommal.

Szóval, minden nap ajándék, mikor mindhárman épségben hazaérünk az oviból. 

Az út kritikus része a mi utcánk. Ami sajnos egy elég durva emelkedőből áll. Nincs egérút. 
(Furcsállottam is, hogy az oly precíz és praktikus németek erre a problémára még nem találtak megoldást. Aztán alaposabban körülnéztem. Az emelkedő járdáját csak mi használjuk. A többiek BMW-vel mennek fel. Gondolom, az  nem liheg, mire felérnek.) 
Ma kétszer toltam fel rajta a Kicsit a biciklimmel együtt, egyszer pedig a nyakamban hoztam fel (mert nem gyalogol).
Eléggé remeg mindenem.

A múltkoriban beszélgettünk is Férjjel a megoldásról, mert egyrészt már kurvára kivagyok a gyerekeknek lehetne kényelmesebb, másrészt meg gyalog a csapadék rossz dolog. Javasolta, hogy vegyünk egy kis kocsit (aztán el is ment és 5 órán keresztül nézegette a neten a kiskocsikat. Két héten keresztül minden nap.)

Aztán egy napon Férj hazajött, arcán sejtelmes mosollyal.
Mondta, hogy vett nekem valamit, kint van a garázsban.
Ünneplőbe öltöztettem a szívemet, nem bírtam levakarni a vigyorgást a fejemről.
Kimentem a garázsba, de a meglévő autónkon kívül mást nem láttam.
Visszamentem és jeleztem a problémát.
Azt mondta, hogy vigyem a slusszkulcsot, mert a hátsó ülésen van.
(szmárt?)
Ott volt.
Bevittem.
Mondta, hogy most nem futja még egy kocsira, de vett nekem egy
ESŐKABÁTOT!!!!
"Gumicsizmád meg már úgyis van."

2013. október 15., kedd

Nyomtalanul

Azt teljesen elfogadhatónak tartom, hogy a Baba-mama klub foglalkozásának véget érésekor elmosogatjuk a csészéinket, poharainkat és visszahelyezzük őket azokba a konyhaszekrényekbe, amikre kívülről rá van ragasztva egy fénykép(!) arról, hogy annak milyennek kell lennie belülről (mármint a poharak-csészék elhelyezkedéséről és sorrendjéről), de bevallom, azon meglepődtem, hogy amikor már vettem a cipőmet, (azok az anyák, akik értették, mit mond a csoportvezető) hozták a porszívót és a nagy műanyag hengereket, hogy miután kitakarítottuk a szőnyeget, fel is tudjuk tekerni és a helyére vihessük azokat. 

Mintha ott sem lettünk volna.


(Zárójelben megosztanám remek memóriám (nem)létének újabb ékes bizonyítékát. A falinaptárunkba feljegyeztem a Baba-mama klub következő foglalkozásának időpontját, de nagyzolva, németül. Mivel a német neve Eltern-Kinder Gruppe, így ez került kiírásra: EKG. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy 4 nap után már nem emlékeztem, miért írtam oda ezt, 5 nap után már arra gyanakodtam, hogy ez nem is az én írásom (mert én tudom, miket írok le), a 7. napon pedig elbeszélgettem Férjjel arról, hogy a harmonikus házasság alapja a bizalom és nem kell ugyan mindent elmondanunk egymásnak, de ha valamilyen egészségügyi problémánk van és kivizsgálásra megyünk (pl. EKG-ra) az fontos és meg kell osztanunk a másikkal...)
fuck

2013. október 10., csütörtök

Bámulatosan trendi

Facebookra vittem a Hurkát (innen már csak egy kis lépés a tőzsde).
Itt van.

Azt hiszem.
Azt mondták, ebben a modern korban ez már természetes.
Persze nem nekem.
Ezzel a lendülettel majdnem az Instagramot is megmásztam, de az a vonal befulladt.
Kevés voltam.

2013. október 9., szerda

Nyelvlecke. 3. fejezet. A postán.

Jártam már a helyi postán korábban is, semmi gond nem volt, nagyon talpraesetten ügyintéztem.
Férj akkor el is mondta, hogy hogy van a boríték németül és akkor tudtam is.
Ez alkalommal kicsit bizonytalanabb voltam, de inkább nem kérdeztem, mert én itthon állandóan szekírozva vagyok a nagyon gyenge memóriám miatt (szerintem a fontos dolgokat megjegyzem. vagyis sajnos azokat se mindig...)

Szóval, nem agyműtétet kellett végrehajtanom a postán, csak egy borítékot venni, bélyeggel.

Bementem, köszöntünk egymásnak németül, minden nagyon jól alakult.
Aztán kértem egy borítékot.
"-Einen Umtausch, bitte!"
Néz hülyén.
Első gondolatom az volt, hogy nem lehet nagy észlény ez a nő, ha ő itt a postáskisasszony és nem érti meg a borítékot németül...
Gondoltam, segítek neki: meglobogtattam a levelet, amit a borítékba akartam rakni és újra elmondtam, tagoltabban (és hangosabban), mintha ő lenne a külföldi:
"-ÁJ-NEN UM-TÁ-US, BIT-TE!"
Kicsit még zavarodottabban nézett, mint az előbb.
Ekkor nagyon magas szintű activity-s mutogatásba kezdtem.
Láttam, hogy fény gyúlt a szemében.
Visszakérdezett.
És akkor hirtelen rájöttem, melyikünk igazából a hülye.
Segítek.
Nem ő.
"dánkesőn-köszönés-integetés-húzáshaza"

(Aki nem olyan jó németből, mint én - mármint, ha van ilyen - annak leírom, hogy a der Umtausch cserét jelent. A boríték németül der Umschlag. ...khm..talán nem voltam elég egyértelmű)

2013. október 7., hétfő

Bájos lánykáim játszanak

A lakásunkban a Nagy szobáról szobára kergeti a Kicsit.
Az fejvesztve menekül.
Közben párbeszédben ordítanak egymással:
- ÁLLJ MEG, MERT MEG AKAROM SZAGOLNI A NYÁLADAT!!!
- NÁÁÁÁÁÁÁJN!!!

(Biztos ezt is tőlem látták...
Lehet, hogy nem kellene állandóan mások nyálát szagolgatnom:)

2013. október 2., szerda

A hazaút

Aki olvasott plafonmanó és pónidiszkó történetéről, az számíthatott rá, hogy ismét útnak kell indulnunk, de ezúttal vissza, Németországba.

Kiharcoltam egy kis vezetést Férjtől.

(Harcolni azért kellett érte, mert egyszer, még régebben egy ilyen hosszú úton nagyvonalúan felajánlotta a lehetőséget, amivel éltem is. Szépen beszálltunk, el is pöffeszkedett az anyósülésen, hogy ő akkor majd ott pihikézik-eszik-alszik stb. 20 perc múlva látni kellett volna az arcát, mikor leesett neki, hogy az ott a csicska ülés és a gyerekek egy percet se hagynak az unatkozásnak...)

Úgy egyeztünk meg, hogy az út felét, 450 km-t vezetek.

Eközben a Nagy Férjjel "kitalálósat" játszott:
pl.
-Apa! Mi az, fehér és nagyobb, mint a kocsi?
-Airbus A340-es?
-Igen!

(?????)

-Apa, amire gondoltam, az felül zöld, alul barna, és a felnőttek felmászhatnak rá, de a gyerekek nem.
-Fa?
-Igen!

-Apa, most egy virágra gondoltam.
-Szuper, abból aztán nagyon erős vagyok...
- Ez egy szép virág és van belőle piros, sárga, fehér, rózsaszín, lila, narancssárga. Zöld és kék nincs.
- Tulipán?
- Igen!

És így tovább. 
270 km-nél Apa elkezdte mondogatni, hogy álljunk meg valahol egy kicsit pihenni.
Aztán a pihenés után "egész véletlenül" visszafurakodott a vezető ülésbe.
(Szerintem kicsit lökdösődött is.)

Következő alkalomra ki kell találnom valami zsarolási alapot, amivel rávehetem, hogy vezethessek.
Önszántából tuti nem fogja felajánlani...

2013. október 1., kedd

Terinéni

Úgy alakult, hogy pár éve vettünk egy kis földet Férjjel, hogy parasztok lehessünk.
(Részletekkel senkit nem untatnék, akit érdekel, itt nézelődhet.)
Lényeg, hogy ezáltal lettek új "szomszédaink", fogadott nagyszülők, "pincebarátok".
Páran 60 év felettiek.
A többiek inkább hetvenesek.
Mindenki nagyon rendes velünk.
Szerintem ez azért van, mert UFÓ-nak néznek minket: harmincas éveink elején, önszántunkból vettünk földet, hogy túrhassuk.
Mindig kapunk ezt-azt a szomszédoktól. Főleg terményeket.
Amiknek mindig örülünk.
Hallgatólagos megállapodás szerint  ők adnak valamit, mi pedig cserébe egy kicsit beszélgetünk velük.
Terinéni a közvetlen pinceszomszéd.(Fokhagyma magot adott és petrezselymet.)
Híresen lassan vezet.
Mondjuk 77 évesen szerintem jól is van ez így.
Mesélte, hogy kapott egy levelet valami hivataltól.
(Utóbb kiderült, hogy a miniszterelnöki levél volt.)
Még felbontás előtt nagy pánikban felhívta a fiát.
"Kisfiam, nagy baj van. Kaptam egy levelet, szerintem megbüntettek gyorshajtásért!"
A fia csak annyit kérdezett:
"Mért, anyu, mivel voltak azok a rendőrök? Gyalog?"

2013. szeptember 23., hétfő

Plafonmanó és pónidiszkó

Nem, nem egy újabb kretén mese címe.
Mindössze utaztunk pár órát (10-et) a gyerekekkel. Kocsival.
Voltak jó részek (=aludtak mindketten. vagy legalább az egyik) és katasztrofálisak is (mindkettő ordított a maga műfajában. ki szavakkal. ki anélkül.)
Aki végigcsinált már ilyet, az megért. 
A gyerekeknek szar, mert be vannak kötözve az ülésükbe.
A szülőknek szar, mert állandóan szórakoztató dolgokat kell kitalálniuk.
Pl. számolós feladatokat rajzolni a Nagynak. Különböző érdekes tárgyakat mutatni a Kicsinek az út szélén (nem érdekli). Gyerekzenéket hallgatni. Gyerekzenéket énekelni. Ha akarjuk, ha nem. Fülbemászóak.
Gyerekzene cédéket kidobni az ablakon hirtelen felindulásból.
Aztán eltelik kb. 6 óra az utazásból és már nagyon nehéz tolerálni egymást és újabb érdekességet kitalálni.
Egy nyomorult kocsiban ennyi idő után már semmi nem érdekes.
Ekkor kapcsoltam be a "felnőttzenét" (=rádiót.). Kis időre csend lett. Aztán nagy röhögés. Hátranéztem. A két gyerek egy-egy műanyag lovat táncoltatott. A Nagy ordított is: PÓNIDISZKÓÓÓÓÓ!!!
Ez is érdekes volt. 
47 másodpercig.
Az utolsó órában már semmi sem jutott eszembe.
Nem maradt más, mint a plafonmanó.
Ez annak a teljesen ergya "játéknak" a továbbfejlesztett, autóra aktualizálását jelenti, ami valószínűleg mindenki ismer.
A gyerek végtagjain "lépkedünk" az ujjainkkal "megy-a-manó" címszóval és megcsikizzük.
Ezt csípik.
Csak a kocsiban a Nagyot például nem is értem el.
Ezért a mi manónk a kocsi plafonján lépked, aztán ráugrik a gyerekekre.
Ez aztán a fejlesztő játék.

Mindegy. 
Megérkeztünk. 
Gyerekeket leadtuk a Nagyszülőknek. 
Nem utazunk velük soha többet egy teljes hétig.


2013. szeptember 20., péntek

Sütögetek

Fonott kalácsot sütöttem.
Nem először.
Nem szokott vele gond lenni.
Most is csak annyi baki történt, hogy "kelesztés" címén totál elterült a tepsiben.
Egyneművé vált és a "fonott" jelző megszűnt.
Nem hívtam fel rá a család figyelmét.
Gondoltam, majd szétvágom nekik úgy, hogy ne legyen feltűnő.
Csak a Nagy kezdett el ordítani:
-Anya! De jó! Sütöttél pizzát? Ehetek belőle egy szeletet?
-...

Fényképpel nem égetem magam.

De van, akik igen.
Ők.


Magányos lúzernek lenni rossz.

2013. szeptember 18., szerda

Mit csinál a gyerek az oviban?

Ki tudja?

Pénteken együtt mentünk el családilag a Nagyért az oviba.

(Ilyenkor egyébként a két gyerek botrányosan viselkedik: a Kicsi, amint meglátja a Nagyot, rohan felé mosolyogva és ujjongva, aztán amikor amaz is észleli emezt, rohan ő is. Találkoznak, ölelgetik és puszilgatják egymást. Az egy gyerekesek nézők az udvaron eztán hazamennek és ráesnek a párjukra, hogy elkészüljön a második gyerek, mert az aztán a giccses idill:)

Szóval, mondja az óvó néni németül, hogy ma mit csinált a Nagy (valamilyen kreatív tevékenység). Nem értem a szót, de mivel Férj ott van, nekem nem is kell, ilyenkor átadom a lehetőséget a németül jobban tudónak. Szokatlan dolog történik: Férj se érti (nincs túl nagy szókincse a nők által végzett kreatív tevékenységek körében. semmilyen nyelven.). 
Óvó néni mutogat, hullámzik a kezével, nekem már eszembe jut pár dolog: szörfözés vagy gilisztázás. Hiába, én vagyok a kreatív a családban. Persze igaziból nem értem. Férj se érti.
Jön a segítőkész német apuka. "Do you speak english?" Ja, natürlich, mondjad, komám. Mondja. Nem értjük. 
Ekkor mindnyájunknak leesik, hogy OTT A GYEREKÜNK, kérdezzük hát meg az anyanyelvén!
-Mit csináltatok ma?
Kár, hogy nem fényképeztem le az arcát. 
Kb. az volt rajta, hogy "miért anya, ma oviban voltam"? 
(A gyerek egyébként németül tudta, de magyarul nem ismerte a tevékenységet.)

Mivel a kör bezárult, óvó néni feladta, legyintett és mondta, hogy hétfőn majd kiteszik a gyerekek által készített izéket és akkor megnézhetjük.
Még nem láttuk, de kíváncsian várjuk.

(Hazaérve persze Férjjel mindketten elégettük a nyelvvizsga bizonyítványainkat.)

2013. szeptember 17., kedd

Túladagolás

A Kicsivel sétálunk haza az oviból, ahová a Nagyot leadtuk.
Szép az idő, vegytiszta az idill.
Beszélgetünk.
-És mit mond a cica?
-Nyáúúúú, nyáúúúú.
-Ügyes vagy! És a kutya?
-Vaúúúúú.
-És a bagoly?
-Uhúúú-uhúúú.
-És a Tigris?
-HA-HÓÓÓÓ!!HA-HÓÓÓÓ!!!

(diagnózis: túladagolás,
teendők: azonnali Micimackó megvonás)

2013. szeptember 14., szombat

Térkép

A térkép nem barát.
Tájékozódási képességem térkép alapján (vagy anélkül) nem létezik.
Családi legendák zengenek rólam ez ügyben.
Vállalom.

Csak egy lányt ismerek, aki rajong a térképért. 
(Sajnos mindössze egy videót találtam róla a youtube-on, amit valószínűleg még a normandiai partraszállás előtt készítettek.)

Dora, a felfedező.
De mivel ő teljesen elmebeteg, nem számít.

Férj szerint, aki Budapesten (4 évi ott-lakás után) nem tudja minden pillanatban megmondani, hogy merre van a Duna, az szerencsétlen. Ezt most nem kommentálnám a magam vonatozásában.

Az autós tájékozódásban segítséget nyújthatna a GPS, de sajnos nem teszi.
Maradjunk annyiban, hogy a "következő lehetőség a lekanyarodáshoz" nekem és a GPS-nek nem ugyanott van (nekem 8 km-rel távolabb).

Nekem a vezetésnél Anyukám segít, ő az én házi GPS-em:
"Itt sorolj át, mert 7 km múlva abból a sávból kell lekanyarodni."
"Á, már nem érdemes megelőzni azt a traktort, ami 4 km/h-val megy előttünk. 10 km múlva úgyis lekanyarodunk."
"Nyugodtan parkolj le itt, ahol tudsz. Majd gyalogolunk 5 km-t az üzlet bejáratáig."

Végül Apukámnak csak annyit üzennék, hogy "Nem, ha valahova EGYSZER elmegyek, nem találok haza segítség nélkül." 
Szerintem az a fura, aki igen.

2013. szeptember 12., csütörtök

Még mindig a Zenész..

Arról, hogy milyen az élet a Zenésszel, már írtam itt.

Egy fontos momentum azonban kimaradt.

Sokat költöztünk már. 
A felújítás, festés stb. munkálatok után az én Zenészem sorrendje a lakberendezésnél a következő:
1. Nehezebb bútorokat a helyükre teszi, polcokat felfúrja.
2. Az 1. pontban felsoroltakra a ZENEI cuccokat felhelyezi: hangfalak, erősítők, mittudoménmik, minden összekötve mindennel. Ezt követően a felépített rendszerek kipróbálása, kezdetben tánc a gyerekekkel, majd egy kiürített fotelból a kupleráj békés szemlélése (=minden rendben, működnek a cuccok, kész is)
3. "Ezeket a kis bizb*szokat pakold el, oké? Mégiscsak te vagy a nő."  (kis bizb*szok: ágykeretek, matracok, ágyneműk, ruhás zsákok, könyvek, kisebb-nagyobb használati tárgyak...stb.)
(kösz szépen.)

Jelenlegi lakásunkban az oroszlánrészt magára vállalta, de a zenei cuccok most is a helyükön vannak. 
A hálószobánkban például nincs tévé (dicséretes). 
Csak projektor valahány pontos hangfalakkal. 
Mert mi nem nézzük esténként a béna tévét. 
Csakis jó filmeket. 
Lenémítva, felirattal. 
Mert ha a legapróbb hangot is rátekerjük, 10 házzal arrébb is felriadnak a szomszédok
(nemhogy a lakásunkban lakó gyerekeink)

A gyerekek szobájában erősítő van hangfalakkal a bakelit lemezjátszóra rákötve. Ott ugye vagy bakelitről szól a muzsika, vagy pedig az erősítőből kilógó zsinórra dugjuk valamelyikünk telefonját. Akkor aztán van nagy buli! 
Az eddigi többes szám csak költői túlzás: én persze igaziból nem dugok semmit sehová, mert nem értek hozzá és valószínűleg a Zenész nem is engedné...
Tegnap viszont nem volt itthon. 
A gyerekeknek pedig zene kellett.
Gondoltam, hallgassunk valami újat, ne ugyanazokat, mint eddig.
No medör, anya mindent megold.
Szép sorban mindent, persze.

1. Zenéket teszek a telefonomra.
2. Mivel egyáltalán nem sikerül (igen, én vagyok az egyetlen ember a földkerekségen, aki nem tud a SAJÁT telefonjára zenéket tenni..), más megoldást kell kitalálnom.
3. A számítógép mellett ülve beúszik a látóterembe a vadiúj, sokgigás pendrive.
4. Tökéletes.
5. Egy csomó zeneszám ráfér. Zseniális!!!Hogy ez Apátoknak eddig nem jutott eszébe!!Pedig zenész!! Ha-ha, mekkora király vagyok!!!Már alig várom, hogy az orra  alá dörgöljem elmondhassam neki!
6. Telerakom a pendrive-ot jobbnál jobb zenékkel. A gyerekek már húzzák a pörgős szoknyákat. Itt mekkora buli lesz!!! Anya a császár!!!
7. Diadalittas mosollyal meyek a gyerekszobába, kezemben a kincset érő pendrive-val.
8. Megpróbálom összedugni.
Ezt látom:




Itt ma nem lesz diszkó.

A gyerekek sírnak, ezért bedugom a DVD-lejátszóba a pendrive-ot.
A Kicsi eztán is sír, mert nincs kép.



(Utóirat:
Amikor a Zenész hazaér, elmesélem neki a történetet.
Semmi kárörvendezés, csak szerényen és szerencsétlenül.
Férj nem is érti, mit akartam.
Valamit magyaráz arról, hogy hiányzik a kompozíciómból a lejátszó.
Nem figyelek sajnos.
Nagyon el vagyok keseredve, úgyhogy vigasztalgat.)


2013. szeptember 11., szerda

Divat

A lányos anyák között szerintem létezik egy ki nem mondott szabály: ne vitatkozz a gyerekkel ruházkodásról!

Annyi stresszfaktor van egy napban, ez tényleg nem az a terület, amin érdemes veszekedni.

Pörgős ruhát húzol a gondosan összeállított szettedre? Húzzál! Szoknyát akarsz felvenni? Vegyél, itt van hozzá a harisnya! A pink, cicás pólódat akarod felhúzni? Akkor kivasalom. Nem túlzás ez a tiara? Nem? Akkor jó. Szerintem nem kell mindig komplett particuccba vágnod magad, mikor bekapcsolom a zenét...Ja, szerinted igen? Akkor csináld!

Arra azért odafigyelek, hogy az évszaknak megfeleljen a ruha (vagy az alatta/felette lévő), de egyébként azt gondolom, hogy ha lányosan akar öltözködni, tegye.

A tegnapi eset azonban még engem is megdöbbentett.
A Nagy (minden előzmény nélkül) sírva jött oda hozzám. 
(Úristen!!Talán rájött, hogy Micimackó agyát kiműtötték egy autóbalesetben szerzett sérülés miatt!!!)
- Mi a baj, Kicsim?
- Anya.....hüpp-hüpp.... a kopogós cipő, amit vettél nekem...hüpp-hüpp..
- Igen, mi van vele? Szorítja a lábadat?
- Nem...hüpp-hüpp...csak nem tetszik a színe...
- Ó, miért, neked milyen színben tetszene?
- Pinkben vagy rózsaszínben....hüpp
- Hát, ez tényleg fekete, de olyan szép masni van rajta és külön pánt van a bokádon. Igazi nagylányos! Nagyon szép!
- .....de, Anya!...hüpp....Rá se bírok nézni...

A Nagynak megígértem, hogy feltesszük a fekete kopogóst az ebay-re és ha sikerül eladnunk, akkor helyette kaphat egy pinket vagy rózsaszínt.
Férjnek pedig könyörögtem, hogy mostantól legyünk alkoholisták, vagy legalább szedjünk valami kedély-javító gyógyszert, mert szerintem ez időről-időre csak rosszabb lesz...

2013. szeptember 9., hétfő

A német rudi

Tudvalevő, hogy a külföldön élő magyarok top háromban említik a Túró Rudit, mint otthonról leginkább hiányzó dolgot. (Azok is, akik otthon egyáltalán nem ettek.)
Mivel a termék hűtést igényel és szavatossági ideje van, több havi adagot mégsem hozhatunk magunkkal.
Így heyettesítő után kellett néznünk.

Meg is leltük a helyi boltban "Quarki"-t, amivel semmi gond nincs, ízre, állagra, színre, formára megfelelt.
Be is tömték a gyerekek, én pedig épp az üres csomagolást vittem a (megfelelő) kukába, mikor rápillantottam.
Egy mesét reklámoznak.
Először csak a kép sokkolt:













(A képen látható élőlényekre kell fókuszálni.)

Majd elolvastam a címet is:
KEINOHRHASE UND ZWEIOHRKÜKEN

Aki még nálam is gyengébb németből, annak lefordítanám:
A FÜL NÉLKÜLI NYÚL ÉS A KÉTFÜLŰ CSIRKE

Csak amit látsz. Se több, se kevesebb.

Annyira sz*r, hogy már jó.

(Kép forrása: http://images.kino.de/flbilder/max13/mbiz13/mbiz13/z1313506/w964.jpg)

2013. szeptember 6., péntek

A Legeslegjobb Barátnőm

A Legeslegjobb Barátnőm babát vár. Nem az elsőt. Sajnos többnyire csak írásban tudjuk tartani a kapcsolatot, mert különböző országokban élünk és ha mi elkezdünk telefonálni, annak nagyon súlyos anyagi következményei vannak. (Persze ő beszél, én csak hallgatom:D

Nos, megkérdeztem tőle, hogy van.
Ez a válasz érkezett:
"Ez már olyan bálna-időszaka a terhességnek. Sajnos én nem tartozom azok közé, akik csakis hasra híznak, és marad kis derekuk is (hátulról meg sem látszik a terhesség). Rájöttem, hogy hátra hízok. Végül is rajtam sem látszik hátulról a terhesség, csak az látszik, hogy előtted megy Növényi Norbert ."

(zsák a foltját:)

2013. szeptember 5., csütörtök

Élet a Zenésszel

Figyelem, ismeretterjesztő írás következik!

Már több, mint 10 éve élek együtt egy Zenésszel. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy mit takar ez a kifejezés. Mindig is szerettem a zenét, de sosem aléltam el a (tábortüzes) gitáros fiúktól, nem aludtam a betonon, hogy egy zenekar koncertjére biztosan legyen jegyem és nem dobáltam bugyit se a kedvenc sztárzenészemnek. Szóval, nem vagyok egy beteg rajongó alkat.

Férjjel se a zene hozott össze, viszont ennyi idő alatt "civilként" is sokat tanultam erről az embertípusról. Tapasztalataimat azért osztom meg, mert sokan vannak, köztünk járnak és elegendő információ birtokában könnyebb kezelni őket.

Szabályok, törvényszerűségek:

- A gitároknak nyakuk van. (Nem nyelük. Az a lapátoknak van. Volt egy kis félreértésünk ebből, de mára már megjegyeztem.)

- Koncertből csak élőzenésre megyünk. Férj nem ugrál, nem tapsol, nem lelkesedik közben, mert ZENÉT HALLGAT. Nem nyomulunk az első sorban, mert a keverőpult előtt (a pontos távolságról és szögről szívesen írok privátban, ha érdekel valakit) kell állnunk, ugyanis onnan szól a legjobban.

(Annyit sikerült elérnem, hogy már nem megyünk olyan helyre, ahol nincs ének. Volt egy-két balul sikerült "buli", ahol csak a zenészek és hangszereik voltak és virtuózkodtak. Futva menekültem. Középről. Egy kis teremből.)

- A mi háztartásunkban a Férfi mértékegysége nem az erőizom vagy a szerelőzsúl. Férfi az, aki fel tud húrozni egy gitárt. (Szerencsére azért Férj erős is és szerel is, de ez csak a véletlen műve. Nem elvárható.)

- Hiába lelkesednék bármilyen együttesért vagy zeneszámért, amit a rádióban hallok, ha nincs "alja" a zenének, az csak egy f*s vagy egy sz*r lehet (ez azért jelentősen rombolja az ember lelkesedését).

- Vannak azok a mulatságok, ahol élő zene van, de nem koncertek, pl. lakodalom vagy bál. Nagyon veszélyes terep. Amikor beérünk abba a terembe, ahol a zenészek vannak, Férj már csak annyit lát, mint a Terminátor: pirosan villog a színpad, a célpont belőve. Két sörrel később a színpadon van. Gitárt is szerzett. Könnyes szemű nagyon irigy lányok jönnek felém elismerően, hogy "dejónekem", mert Férj mikrofont is "talált" és épp rám nézve énekli az "Az, aki szép, az reggel is szép.." kezdetű számot. Cuki, tényleg. A következő 5 (7/9/több) órában Férjet csak a színpadon látom, illetve akkor találkozunk, amikor itallal csillapítja kiszáradt szája fájdalmát és közben fogadja az emberek elismerését. A buli legvégén, a legutolsó számnál még bemászik a dobok mögé, de akkor már nem zavar senkit. Csendesen elalszik. Láthatóan nem fog tudni egyedül hazamenni. A korábban könnyes szemű irigy lányok most is odajönnek, de már kárörvendeznek sajnálnak. 

- Ha épp senki hozzáértőt nem tud elérni, de szeretne hangszerekről beszélni, mert nagyon lelkes, velem próbálkozik. Hiába. Csak a szín érdekel. Ha az szép, részemről rendben.

- Férj fontossági sorrendjében azt rendben levőnek találom, hogy a lányaink beelőztek, de Fender basszusgitárokkal nem vagyok  hajlandó versenyezni. (Más márkákkal sem.)

Végül:
Van egy terület, amihez Férjnek, a tanult Zenésznek semmi érzéke: ez pedig a gyerekdalok csodás világa. Nem sikerült még megértenie (pedig folyamatosan tanítom), hogy itt nem számít a dallam. Vagyis egyet jó megjegyezni és akkor kb. az összes gyerekdalt rá lehet énekelni. Legalábbis én rá tudom. Aztán nem fontos a tempó sem. Ő mindig eredeti tempójában énekli a dalokat, ami tök uncsi és szomorú, de én figyelembe veszem, hogy a gyerek a "Csigabigára" is bulizni akar és kicsit felpörgetem.
Azt hiszi, fontos, hogy egy gyerekdalban a hangok a helyén legyenek.
Nagyot téved.
Zenész..

2013. szeptember 4., szerda

Szerény

A Naggyal beszélgetek.
Két napja jár oviba.

- Szerinted Te vagy a legmagasabb a csoportban?
- Azt nem tudom, Anya. De az biztos, hogy én vagyok a legokosabb az egész oviban...

(apja lánya:)

2013. augusztus 31., szombat

Délutáni alvás

Nálunk a gyerekeknek délután aludni kell. A környezetemben  mindig van valaki, aki szerint egy 4,5 éves már túl "nagy" hozzá, de nem érint meg az ellenvélemény. Márpedig nálunk alszanak. Ha nincs alvás, az katasztrófális következményekkel jár..

Ma délután úgy alakult, hogy a Nagy nem aludt. Mi akartuk, de ő nem. Nagy vidámság volt, amikor felkelhetett!
Kb. egy óráig.
Utána jött a szokásos, alvsmentes délutánon várható protokoll: csetlés-botlás-bőgés-veszélyes játszás-csetlés-botlás-bőgés...stb. Ma három új sérülést szerzett.

Fürdés közben életveszélyes mutatvánnyal szórakoztatta a Kicsit. 
Akkor már tényleg mondtam neki, hogy szedje össze magát, mert ez már komolyan nem okos viselkedés.

Az ágyban, pizsamában, tisztán, illatosan, az óriási kék szemeiben óriási könnycsepekkel közölte:
- Anya, én próbálok okosan viselkedni, de sajnos az én világomban ez nagyon nehéz.

(szegény gyerek)

2013. augusztus 30., péntek

Kommentár nélküli rovat

Ma Férj altatott. (Tervezi, hogy ír egy köszönőlevelet Bartos Erikának, mert ő bármelyik történet olvasásától elkezd könnyeseket ásítani és hamarabb alszik el, mint a gyerekek.)
Kedvesen szóltam neki késő este (amikor már mindhárman órák óta aludtak a gyerekszobában), hogy ébredjen és tisztálkodjon, majd foglalja el a helyét a hitvesi ágyban.
Be is battyogott a fürdőszobába, megengedte a vizet a kádba..stb
Egy darabig minden ment a maga útján.

Aztán valami fura zajra lettem figyelmes.

80 decibeles horkolásra, ami a bezárt fürdőajtón keresztül szűrődött át.

Túl egyszerűen ment.
:)

2013. augusztus 29., csütörtök

A Nagy formában van

- Anya! Öntenél a poharamba FRISS teát? Ennek már olyan víz-íze van.
- Persze, mert az víz.

2013. augusztus 28., szerda

A klub

Baba-mama klubba/csoportba fogunk járni a Kicsivel.
Németországban. Német nyelven.

Tegnap volt az anyukák első, ismerkedős megbeszélése. 
Németországban. Német nyelven.

Összességében az elhangzottak kb. 40 50 százalékát értettem.
Ezzel csak két gond van.
1. Nem tudhatom, hogy épp a jó 40 50 százalákot értem, vagy a teljesen feleslegeset. (pl. érted, hogy a csúszós talpú zokni veszélyes, de azt nem, hogy hozni kell a gyereknek egy normálisat...ilyesmik).
2. A másik probléma az, hogy a nem-értések vagy a félreértések nem azonnal derülnek ki. Csak később. Sajnos itt a végén nem szól senki (pl. egy nyelvtanár) az anyanyelvemen, hogy akkor ezeket és ezeket értettem rosszul, máskor figyeljek oda jobban.

A foglalkozás tegnap 2,5 órás volt. 2 órán keresztül zsibbadtam, annyira figyeltem, a végén már csak madagaszkári pingvinben nyomtam ("mosoly, integetés"). Figyeltem a többieket, igyekeztem ugyanakkor nevetni, mint ők. Amikor pedig a csoportvezető egy mondat végi kérdőjel után rám nézett, a "mosoly-ja, natürlich" kombinációt alkalmaztam.

Felsorolták, milyen programok lesznek a foglalkozásokon. Felfigyeltem arra, hogy jön majd a KASPEL is (fonetikus írásmód). Mivel a vezetőnk erősen gesztikulált és mutogatott (szerintem a templom irányába is), arra következtettem, hogy ez a KASPEL valami egyházi személyiség lehet. Nem tudom, hogy van a pap németül, de biztosan tudtam, nem így. Arra a következtetésre jutottam, hogy akkor ez a püspök lesz. Nem volt fura, mert egy egyházi teremben zajlanak a foglalkozások. Jó, talán az fura volt, hogy a püspök"előadását" a gyerekek nagyon szokták élvezni. Biztos érdekes és vidám ember. Gyorsan továbbléptem a kétkedésemen, mondván itt fontos a vallási nevelés. Ha a püspök jön, hát ő.

A megbeszélés 149.percében, amikor már oldottan viccelődtünk (én még mindig pingvinben nyomtam), a vezetőnk odahozott nekünk egy kis, zöld táskát. 
Előhúzott belőle egy bohóc kézbábot.
Ilyet:



















Aztán bemutatta kis barátját.
KASPELT.
Imádják a gyerekek.

(Nem, a püspök nem jön.)

Kép forrása: http://pctrs.network.hu/picture/1/2/8/8/_/bohoc_bab_1288866_3801.jpg

2013. augusztus 25., vasárnap

Bújócska. Nálunk.

Muszáj a kezdetektől leírnom a játék menetét, hogy értse mindenki: nagyot léptünk előre.
Még messze vagyunk a szabályos bújócskától.
(És lehet, hogy el sem jutunk odáig soha.)

Szóval, amíg a Nagy "kicsi" volt (egy négyévesél ez ugye fényévekkel ezelőtti történet), akkor extra melót nem kellett beleölni a bújócskába. Vasalni például remekül lehetett közben, mert a gyerek addig sem mászott fel a vasalódeszka aljára. Szóval, álltam egy helyben, még a szememet sem kellett becsuknom, csak elszámoltam hangosan 10-ig. Elsőszülöttem ekkor elbújt. Aztán az "aki bújt, aki nem, jövök" résznél előjött. Mindig.
Elbújni előle nem volt nehéz, Apa például egyszer leült a gyerekszoba közepére és magára terített egy plédet. Gyermekünk nem találta meg. (Négyszer ment el mellette.)

A gyerekek nőnek és a számuk is megduplázódott. (Magyarul osztódnak.)

A Nagy sokkal ügyesebb: már nem jön elő magától, de még mindig lehet hallani a hangját, amikor bújik. Nagyszülőknék a kertben az is előfordult, hogy a 10 után még mindig rohant hátra, aztán az "aki bújt"-nál taknyált egy nagyot. Ha nem sír hangosan, jó kis búvóhely lett volna. A Kicsi még felnőtt párral bújik. Igyekszik csendben maradni, ezt hangos pisszegéssel jelzi. Persze ő is szokott "számolni", anélkül, hogy tudna beszélni: a szemét eltakarja és 10, egymást követő, elkülönített "á" betűt mond.

(Tibipapát csak egyszer vontuk be a játékba, de ragaszkodott a klasszikus, "jó kis rejtekhelyre" bújós verzióhoz, úgyhogy 20 percig kerestük 4en, de elő kellett jönnie, mert nem lett meg. Vele többé nem játszunk ilyet.)

Ma úgy alakult, hogy hármasban voltunk a gyerekekkel és nekem főznöm kellett. Ők ketten bújócskáztak. A négyéves és a másfeles. A legemlékezetesebb rész talán az volt, mikor a Nagy számolt, de előtte "segített" elbújni a Kicsinek (=bevezette a fürdőszobába és rázárta az ajtót), majd meg is kereste (=ott volt, ahová vezette). Örültek egymásnak. 

Megy ez nekik nélkülem is.

A mai naphoz még talán annyit, hogy aki vasárnap reggel (hajnal) 5 után még alszik, az nem is igazi szülő.
Nagy megkönnyebbülés, hogy mi azok vagyunk.
De azért fárasztó is.