A hazaút

Aki olvasott plafonmanó és pónidiszkó történetéről, az számíthatott rá, hogy ismét útnak kell indulnunk, de ezúttal vissza, Németországba.

Kiharcoltam egy kis vezetést Férjtől.

(Harcolni azért kellett érte, mert egyszer, még régebben egy ilyen hosszú úton nagyvonalúan felajánlotta a lehetőséget, amivel éltem is. Szépen beszálltunk, el is pöffeszkedett az anyósülésen, hogy ő akkor majd ott pihikézik-eszik-alszik stb. 20 perc múlva látni kellett volna az arcát, mikor leesett neki, hogy az ott a csicska ülés és a gyerekek egy percet se hagynak az unatkozásnak...)

Úgy egyeztünk meg, hogy az út felét, 450 km-t vezetek.

Eközben a Nagy Férjjel "kitalálósat" játszott:

pl.

-Apa! Mi az, fehér és nagyobb, mint a kocsi?

-Airbus A340-es?

-Igen!

(?????)

-Apa, amire gondoltam, az felül zöld, alul barna, és a felnőttek felmászhatnak rá, de a gyerekek nem.

-Fa?

-Igen!

-Apa, most egy virágra gondoltam.

-Szuper, abból aztán nagyon erős vagyok...

- Ez egy szép virág és van belőle piros, sárga, fehér, rózsaszín, lila, narancssárga. Zöld és kék nincs.

- Tulipán?

- Igen!

És így tovább. 

270 km-nél Apa elkezdte mondogatni, hogy álljunk meg valahol egy kicsit pihenni.

Aztán a pihenés után "egész véletlenül" visszafurakodott a vezető ülésbe.

(Szerintem kicsit lökdösődött is.)

Következő alkalomra ki kell találnom valami zsarolási alapot, amivel rávehetem, hogy vezethessek.

Önszántából tuti nem fogja felajánlani...