2013. augusztus 31., szombat

Délutáni alvás

Nálunk a gyerekeknek délután aludni kell. A környezetemben  mindig van valaki, aki szerint egy 4,5 éves már túl "nagy" hozzá, de nem érint meg az ellenvélemény. Márpedig nálunk alszanak. Ha nincs alvás, az katasztrófális következményekkel jár..

Ma délután úgy alakult, hogy a Nagy nem aludt. Mi akartuk, de ő nem. Nagy vidámság volt, amikor felkelhetett!
Kb. egy óráig.
Utána jött a szokásos, alvsmentes délutánon várható protokoll: csetlés-botlás-bőgés-veszélyes játszás-csetlés-botlás-bőgés...stb. Ma három új sérülést szerzett.

Fürdés közben életveszélyes mutatvánnyal szórakoztatta a Kicsit. 
Akkor már tényleg mondtam neki, hogy szedje össze magát, mert ez már komolyan nem okos viselkedés.

Az ágyban, pizsamában, tisztán, illatosan, az óriási kék szemeiben óriási könnycsepekkel közölte:
- Anya, én próbálok okosan viselkedni, de sajnos az én világomban ez nagyon nehéz.

(szegény gyerek)

2013. augusztus 30., péntek

Kommentár nélküli rovat

Ma Férj altatott. (Tervezi, hogy ír egy köszönőlevelet Bartos Erikának, mert ő bármelyik történet olvasásától elkezd könnyeseket ásítani és hamarabb alszik el, mint a gyerekek.)
Kedvesen szóltam neki késő este (amikor már mindhárman órák óta aludtak a gyerekszobában), hogy ébredjen és tisztálkodjon, majd foglalja el a helyét a hitvesi ágyban.
Be is battyogott a fürdőszobába, megengedte a vizet a kádba..stb
Egy darabig minden ment a maga útján.

Aztán valami fura zajra lettem figyelmes.

80 decibeles horkolásra, ami a bezárt fürdőajtón keresztül szűrődött át.

Túl egyszerűen ment.
:)

2013. augusztus 29., csütörtök

A Nagy formában van

- Anya! Öntenél a poharamba FRISS teát? Ennek már olyan víz-íze van.
- Persze, mert az víz.

2013. augusztus 28., szerda

A klub

Baba-mama klubba/csoportba fogunk járni a Kicsivel.
Németországban. Német nyelven.

Tegnap volt az anyukák első, ismerkedős megbeszélése. 
Németországban. Német nyelven.

Összességében az elhangzottak kb. 40 50 százalékát értettem.
Ezzel csak két gond van.
1. Nem tudhatom, hogy épp a jó 40 50 százalákot értem, vagy a teljesen feleslegeset. (pl. érted, hogy a csúszós talpú zokni veszélyes, de azt nem, hogy hozni kell a gyereknek egy normálisat...ilyesmik).
2. A másik probléma az, hogy a nem-értések vagy a félreértések nem azonnal derülnek ki. Csak később. Sajnos itt a végén nem szól senki (pl. egy nyelvtanár) az anyanyelvemen, hogy akkor ezeket és ezeket értettem rosszul, máskor figyeljek oda jobban.

A foglalkozás tegnap 2,5 órás volt. 2 órán keresztül zsibbadtam, annyira figyeltem, a végén már csak madagaszkári pingvinben nyomtam ("mosoly, integetés"). Figyeltem a többieket, igyekeztem ugyanakkor nevetni, mint ők. Amikor pedig a csoportvezető egy mondat végi kérdőjel után rám nézett, a "mosoly-ja, natürlich" kombinációt alkalmaztam.

Felsorolták, milyen programok lesznek a foglalkozásokon. Felfigyeltem arra, hogy jön majd a KASPEL is (fonetikus írásmód). Mivel a vezetőnk erősen gesztikulált és mutogatott (szerintem a templom irányába is), arra következtettem, hogy ez a KASPEL valami egyházi személyiség lehet. Nem tudom, hogy van a pap németül, de biztosan tudtam, nem így. Arra a következtetésre jutottam, hogy akkor ez a püspök lesz. Nem volt fura, mert egy egyházi teremben zajlanak a foglalkozások. Jó, talán az fura volt, hogy a püspök"előadását" a gyerekek nagyon szokták élvezni. Biztos érdekes és vidám ember. Gyorsan továbbléptem a kétkedésemen, mondván itt fontos a vallási nevelés. Ha a püspök jön, hát ő.

A megbeszélés 149.percében, amikor már oldottan viccelődtünk (én még mindig pingvinben nyomtam), a vezetőnk odahozott nekünk egy kis, zöld táskát. 
Előhúzott belőle egy bohóc kézbábot.
Ilyet:



















Aztán bemutatta kis barátját.
KASPELT.
Imádják a gyerekek.

(Nem, a püspök nem jön.)

Kép forrása: http://pctrs.network.hu/picture/1/2/8/8/_/bohoc_bab_1288866_3801.jpg

2013. augusztus 25., vasárnap

Bújócska. Nálunk.

Muszáj a kezdetektől leírnom a játék menetét, hogy értse mindenki: nagyot léptünk előre.
Még messze vagyunk a szabályos bújócskától.
(És lehet, hogy el sem jutunk odáig soha.)

Szóval, amíg a Nagy "kicsi" volt (egy négyévesél ez ugye fényévekkel ezelőtti történet), akkor extra melót nem kellett beleölni a bújócskába. Vasalni például remekül lehetett közben, mert a gyerek addig sem mászott fel a vasalódeszka aljára. Szóval, álltam egy helyben, még a szememet sem kellett becsuknom, csak elszámoltam hangosan 10-ig. Elsőszülöttem ekkor elbújt. Aztán az "aki bújt, aki nem, jövök" résznél előjött. Mindig.
Elbújni előle nem volt nehéz, Apa például egyszer leült a gyerekszoba közepére és magára terített egy plédet. Gyermekünk nem találta meg. (Négyszer ment el mellette.)

A gyerekek nőnek és a számuk is megduplázódott. (Magyarul osztódnak.)

A Nagy sokkal ügyesebb: már nem jön elő magától, de még mindig lehet hallani a hangját, amikor bújik. Nagyszülőknék a kertben az is előfordult, hogy a 10 után még mindig rohant hátra, aztán az "aki bújt"-nál taknyált egy nagyot. Ha nem sír hangosan, jó kis búvóhely lett volna. A Kicsi még felnőtt párral bújik. Igyekszik csendben maradni, ezt hangos pisszegéssel jelzi. Persze ő is szokott "számolni", anélkül, hogy tudna beszélni: a szemét eltakarja és 10, egymást követő, elkülönített "á" betűt mond.

(Tibipapát csak egyszer vontuk be a játékba, de ragaszkodott a klasszikus, "jó kis rejtekhelyre" bújós verzióhoz, úgyhogy 20 percig kerestük 4en, de elő kellett jönnie, mert nem lett meg. Vele többé nem játszunk ilyet.)

Ma úgy alakult, hogy hármasban voltunk a gyerekekkel és nekem főznöm kellett. Ők ketten bújócskáztak. A négyéves és a másfeles. A legemlékezetesebb rész talán az volt, mikor a Nagy számolt, de előtte "segített" elbújni a Kicsinek (=bevezette a fürdőszobába és rázárta az ajtót), majd meg is kereste (=ott volt, ahová vezette). Örültek egymásnak. 

Megy ez nekik nélkülem is.

A mai naphoz még talán annyit, hogy aki vasárnap reggel (hajnal) 5 után még alszik, az nem is igazi szülő.
Nagy megkönnyebbülés, hogy mi azok vagyunk.
De azért fárasztó is.




2013. augusztus 22., csütörtök

Gyerek(?)zár

Meggyőződésem, hogy a gyerekzárakat konkrétan ellenem találták ki.
Biztos ott lóg a képem a gyártók falán.
A gyerek láza kb. 1 egész fokot megy fel, mire le bírom tekerni azt a nyomorult kupakot a lázcsillapító szirupról és múltkor majdnem megkértem a Nagyot, hogy tekerje le nekem a gyerekzáras tisztítószer kupakját, mert én nem tudtam.(Ő le tudná, biztos vagyok benne.)

A legjobb barátom az autós gyerekzár.
Akkor merült fel az igény rá, amikor 2 éve a Nagy a gyerekülésében üldögélt békésen, majd a bajai Duna-hídon úgy döntött, elég volt, kiszáll és kinyitotta a kocsi ajtaját. Megrándult a vállam, olyan erővel "vetődtem" hátra az anyósülésről, hogy becsukjam.
A tuti megoldást az Öcsém hozta: ért a kocsikhoz. Bekapcsolt valami sz*rt a kocsiajtóban (megmutatta, de hiába), így semmit nem kell tennünk. Sima becsukás után a két hátsóajtót csak kívülről lehet kinyitni.
Tökéletes.
Mármint a gyerekeknek.

A gyártók a felnőttekre nem voltak felkészülve.

Egy olyan anyára például, aki transzba esik attól, hogy elkocsikázhat vásárolgatni a nagyvárosba egy másik, szintén transzállapotban lévő anyukával. GYEREKEK NÉLKÜL. Amikor ez a két észlény (akik nap, mint nap összesen 4 gyermek életben maradásáról gondoskodnak sikeresen) a shoppingtúra közepén át akarja cserélni az otthon-még-jó-ötletnek-tűnt szoknyát nadrágra és e célból behuppannak a hátsó ülésre. Mindketten. És magukra csukják az ajtót. A gyerekzárasat. Aztán néznek hülyén egymásra. Mindketten. (Aztán, mivel, mint említettem, anyák, mindent megoldanak. A kisebb testű feltuszkoja magára a nadrágot, majd előre- és kimászik és kecsesen kinyitja az ajtót beragadt anyatársának.)

A másik esetre, amikor a gyerekzár foglya lettem, nem vagyok büszke. Egy mélygarázsban történt. Férj vezetett. Hátul ültem, vártunk valakire, aki majd az anyósülésre ül. Összevesztünk rendesen (még szerencse, hogy senki nem volt a mélygarázsban). A vita tetőfokán úgy éreztem, nem maradhatok egy légtérben ezzel az értetlen emberrel. Úgy terveztem, hogy "Na, nekem ebből elegem volt!" felkiáltással kiszállok a kocsiból és rácsapom az ajtót. A felkiáltás megvolt, de nem nyílt ki az ajtó, bárhogy erőlködtem. Aztán leesett: Guten Tag, gyerekzár! Ebből a szituból, letekerni az ablakot, kinyúlni, hogy kiengedjem magam...Nos, nehéz méltósággal folytatni a veszekedést. Az ajtót is hiába csaptam be. Az ilyenkor már nem hozza a drámai hatást.

Vesszen a gyerekzár. Most.

2013. augusztus 21., szerda

Botrány

A Kicsi nem nagyon beszél. Semmi gond, én nem parázok. Majd fog. Sokat, ugyanis ez van a génjeiben (részemről, persze).

Jó, ferdítettem, mert pár dolgot (kettőt) azért mond: "JÓ" és  "APA".
Utóbbinál a hangsúlyozást kár, hogy nem tudom videóra venni: apró mosoly, bűbájos szemek és igazi mini-csajhangon csilingeli.
Ez sem zavar. Mi, anyák, ugyanis nem akadunk fenn azon, hogy a nap 24 óráját a gyerekkel töltve, az ő igényeit kielégítve élünk és az a kis pucok nem a mi "nevünket" tanulja meg elsőként. Nem gond, mondom.
(Más családokban is előfordul.)

Viszont az, amikor hármasban vagyunk a két gyerekkel, a Kicsinek valami baja van és ENGEM szólongat úgy, hogy APAAAA...Na, az kiveri a biztosítékot. 
Az árulás.
Botrány.

2013. augusztus 19., hétfő

Lyukak

A minap 2 órán  keresztül ültem a fogorvosnál tátott szájjal.
Úgy tudom, vannak olyan szakmák, ahol az ilyen "képességért" zsíros kis szerződést ajánlanak, vagy legalábbis pénzt.
Sokat.
Ez nem az a hely volt, így én fizettem. 
Sokat.
A részleteket nem taglalnám, három fogamat csinálták meg. 
(Annyira el voltam érzéstelenítve, hogy öblítés közben spriccelt a - szerintem csukott - számból a víz, de tehetetlen voltam.)
Az egyik esztétikai jellegű beavatkozás volt. Szép lett. 
A fogorvos és a fogászat egyszemélyes (kéretlen) marketing-stábjává neveztem ki magam: boldog boldogtalannak ajánlgattam őket.
Majd kb. 7 órával a kezelés után úgy döntöttem, eszek valamit.
A rántott cukkini nem a világ legkeményebb étele.
Legalábbis mi nem sóderbe panírozzuk.
Viszont az esztétikailag beavatkozott fogam letört az első harapásnál.
Elég rejtett helyen van a törött fog: elöl, fent.
Ha egyáltalán nem nyitom ki a szám, nem feltűnő.
(ugrott a zsíros szerződés:(
Az incidens után Férjet lebeszéltem az azonnali megtorlásról, elszopogattam még egy szelet cukkinit és lefeküdtem aludni.
Jobb, ha az ilyen napok hamar véget érnek.

2013. augusztus 14., szerda

Világnap

Augusztus 13. a Balkezesek Világnapja.

Tegnap lehetett valami "bal"-energia a levegőben, de inkább a ballábasoké.

Úgy kezdődött, hogy reggel a Nagy belelépett valami szögbe/drótba/tüskébe az udvaron. Kiszedték, eddig minden rendben (annyira gyorsan regenerálódott, hogy mire be akartam kenni fertőtlenítő jóddal, addigra nem látszott a seb. Így az egész talpát bekentem.).

Aztán délután átjött a szomszéd kislány, akivel a Nagy futóversenyt játszott. Vigyázz-kész-rajt-INDULÁS A KAPUIG! Szerintem a Nagy rosszul lát, maradjunk annyiban, hogy lassítás nélkül rohant bele a kertkapuba (Anyukám itt lett falfehér.). Jegelés, borogatás, üvöltve bőgés.

Később a Nagy kiment az udvarra, hogy szóljon  Tibipapának: vacsora van. És álló helyben elesett. Aztán jött a Kicsi, hogy szavak nélkül, de ő is szóljon. És ugyanúgy, lendület nélkül elesett. (Ez az esés egyébként nagyon különleges technikát igényel, majd tartok tanfolyamot belőle...) Földön fetrengés, bőgés.(duplán)

Este már a Nagy csak egyszer sírt. Ült a padon, lóbálta a lábát, és "elmondása szerint" az egyik lábát nagyon nekiütötte a másiknak". 

Nos, a Szüleim, akiknél nyaralunk, eléggé kikészültek a tegnapi naptól. A végén már gyakorlatilag leültették egy padra a Nagyot, nehogy megint elessen (akkor történt a lábösszeütős incidens...).

Reménykedve várunk egy szürke hétköznapot.

2013. augusztus 13., kedd

A nap hívása

Csörgött a vezetékes telefon. Ritkán veszik fel a szüleim, többnyire telemarketingesek telefonálnak (szám nélkül persze) azért, hogy rájuk tukmáljanak valamit. 
Jelen csörgésnél kiírta a számot, úgyhogy felvettem.
A beszélgetést rögzítették (lehet, hogy majd elkérem a családi archívumba).
A hölgy rám akart tukmálni egy ingyenes szuper borotvacsomagot, kipróbálásra.
Mondtam, hogy köszi, nem kérjük.
Megkérdezte (még udvariasan), hogy miért.
Mondtam, hogy azért, mert van itthon minden ilyen jellegű eszköz.
Erre (felháborodottan. NEM kedvesen) közölte, hogy őt ez nem érdekli és különben is, honnan kellett volna tudnia.
Erre én megköszöntem a kedvességét, udvariasan elköszöntem, és letettem.(Nem törekedtem párbeszédre.)

Szerintem egyike volt azoknak, akik az oktatáson nem értették meg a feladat lényegét, de átmentek a vizsgán, mert teszt volt/lefeküdtek valakivel/ismernek ott valakit/lefeküdtek azzal, akit ismernek ott.

Erről eszembe jutott a kedvenc filmemből egy jelenet (1:12-nél)



(Sajnos csak angolul találtam meg, de feltételezem, mivel alapmű, mindenki tudja kívülről, magyarul. Kivéve talán Férjet. Meg az összes faszit, akit ismerek. És néhány nőt.)

2013. augusztus 12., hétfő

A számok világa

A napokban ünnepeltem a szülinapomat.

A 25. volt az utolsó olyan, amit szívesen ünnepeltem/ünnepeltettem. Akkor (ahogy a korábbi években mindig) szóltak a fanfárok, szülihét volt (vagy inkább szülihónap), mindenki tudta, "kinek szól a dal" (az is, aki nem akarta..) stb.

Idén 32 lettem. 

A hétköznapokon nem parázom túl az életkoromat, de ez a 32 sz*r szám, na.

A Legjobb Barátnőmmel ezen sopánkodtunk a telefonban. Aztán negyvenkettedik érvként még azt is megbeszéltük, hogy a 32 még azért is sz*r, mert prímszám.

Matek tagozatra jártam gimiben. Mentségemre szóljon, hogy csak 2 évig.

2013. augusztus 11., vasárnap

Mátraalján I.

Egyetlen élő nagyszülőm, Jóskapapa egy kis mátrai faluban lakik. (A falu varázsáról még tervezek egy bejegyzést, de most maradjon a hangsúly Jóskapapán.) Mióta egyedül él, ellátja magát, de nem mondhatjuk, hogy sok inger érné. Szerintem vannak napok, amikor nem szól senkihez (max. a macskához, de azt meg ugye nem kell keresni, mert bent ül a szobában a távirányító mellett arra várva, hogy papa bekapcsolja a tévét...). Amilyen gyakran tudja a rokonság látogatja, mindenki segít, amiben tud. 

Ebbe a csöndes, nyugodt, hosszú hallgatásokkal teli, lelassult életbe robbantunk mi be a gyerekekkel látogatóba. 
Több napra.

Papa egy darabig jól tűrte a káoszt és a zajt. A gyerekek is jól érezték magukat: a nagy kánikulában gyakorlatilag el se tudtak szakadni a kerti csaptól. Locsoltak egész nap. Jobbára a betont. Hiába mondtuk nekik, hogy ha már összehozzák 3 nap alatt Jóskapapa egész éves vízszámláját, legalább a növényeket locsolják. Elmondta Anyukám , Apukám és én is. Összesen kb. 472-szer. De nem használt. Továbbra is öntözték nagy örömmel a betont.

Jóskapapánál látszott, elszakadt a cérna. Odahívta magához a Nagyot egy kis rávezetéses okításra.

Jóskapapa: No, aztán tudod-e, hogy mi az a virág?
(A Nagy gondolkozik egy darabig, majd csillan a szeme: megvan a megoldás, érti ő, hogy mit akar a papa)
Nagy: Persze! BLUME!!!

(Mondhatjuk, hogy Jóskapapa itt szó nélkül feladta. A gyerekek meg locsolták tovább a betont.)

2013. augusztus 3., szombat

Párbeszéd

A Húgom és a Nagy beszélgetnek:

Nagy: Képzeld! A Kicsi fél a molylepkéktől, a legyektől, a kutyáktól és a repülőktől.
Húgom: Komolyan? És Te is félsz tőlük?
Nagy: Á, én csak reagálok rájuk...

2013. augusztus 2., péntek

Vészhelyzet

Este 11 óra. 
Elcsendesedett a szülői ház. 
A Húgom telefonál nekem. 
Hogy keressem meg Aput. 
Mert nem tudják a biciklit betenni a kocsi csomagtartójába és ezért nem tudnak hazaindulni. 
Apu nem mondja azt, amit én mondanék (Fogjátok meg és tegyétek be, b* meg!), hanem türelmesen magyaráz. Várakozom a telefonomra, eközben hallom, hogy részletesen diktálja az egyes fázisokat.

A beszélgetés után mégis sokkos állapotban van. Kérdem, hogy mi a baj.
Apu: Mondtam neki, hogy először a hátsó kereket tegyék be, erre megkérdezte, hogy melyiket a BAL OLDALIT VAGY A JOBB OLDALIT? 

A Húgom nem figyelte meg alaposan a bicikli felépítését.

És végül betuszkolni sem sikerült nekik a csomagtartóba. 
(Mivel nem video-telefonáltunk, lehet, hogy az volt a baj, hogy egy kvadot igyekeztek hazahozni.
Vagy egy triciklit.)
Csak remélni tudom, hogy Apu tart neki pár óra korrepetálást pakolásból:D

2013. augusztus 1., csütörtök

A másik agytröszt

Kiderült, hogy a családban nem csak nekem van kezdődő Alzheimerem, hanem az öcsémnek is. (Az enyémről bővebben itt.)

Elrontotta a PIN kódját. Háromszor. Nem tudta a PUK-ot. Senki nem hiszi el, hogy ilyen megtörténhet ugyanabban a családban kétszer egymás után.

Kettőnk között csak annyi volt a különbség, hogy míg én töredelmesen bevallottam a környezetemnek szellemi fogyatkozásomat, az Öcsém kötötte az ebet a karóhoz: ő aztán biztosan nem rontotta ela PIN kódját, biztos a T-Mobile-ban szúrtak el valamit...

A helyi (mármint a Magyarországon élő szüleimnek helyi) T-Mobile-ban nagyon igyekeznek visszatartani a röhögésüket, ha meghallják a családnevünket. Ismernek, na. Én voltam a szerencsés, aki bebattyogott az Öcsém PUK kódjáért. Megadták persze. Mosolyogtak azon az elméleten, amit az Öcsém képviselt, miszerint gonosz külső erők változtatták meg a PIN kódját a tudta nélkül.

A PUK kóddal a kezemben, kerestem elő a telefonomat, de épp csörgött. Az Öcsém volt. Megtalálta a PUK kódját. Eszébe jutott, hogy neki volt egy SIM kártya cseréje. Amikor megváltozott a PIN kódja...

Kis családom izgatottan várja, ki lesz a következő PUK vadász.