2015. augusztus 25., kedd

A 10 hónapos gyermek táplálása. Rutin nélkül.

 A mai napomról csak annyit, hogy javarészt egyedül voltam a három gyermekemmel.

A Nagy folyamatosan, levegővétel nélkül beszélt a lovakról, a lovaglásról, a lófelszerelésről, a kobakról, a lovaglócsizmáról, a ló fülének állásairól, arról, hogy miket mondott a lovasoktató Feri bácsi, Lepkéről és Táncosról (igen, ők lovak), a legszebb lószínről, a lovas iskolatáskájáról,  a lovaglásra fordítható pénzmennyiségről és arról, hogy mikor veszünk végre lovat. És még pár lovas témáról...
Ha nem lenne egyértelmű,  hogy az anyagi vonzaton kívül mért nem veszünk most lovat:
Kép forrása: http://www.lovasok.hu/index.php?i=85646
Kép forrása: http://www.lovasok.hu

Hát, ezért.

A Kicsi mindeközben egy tündéri, kedves, elbűvölő kislány, aki  mindenkit nagyon szeret, bújik, ölelget. Csak épp rossz korszakát éli és a sok kedvesség mellett időnként kitör belőle a hiszti.
Kb. így:

Ma egyszer 20 percet sírt azért, mert ő még nem felnőtt (ezt mondjuk nem értettem. Ő például utcára is hordhat tütüt és koronát. És nem elmebetegnek fogják nézni, hanem cukinak.).
Majd délután újabb 20 perc következett, amiért a nővére előbb mosott kezet, mint ő, ezért kifogyott a víz (!) a csapból (!!!). (Nem fogyott ki.-a szerk. megjegyzése)

A Legkisebb szintén remek napjait éli: álldogálva egyensúlyoz, próbál elindulni, és sokat esik. Én tényleg próbálok mindig figyelni rá, de egyszerűen sokszor feláll és nemes egyszerűséggel hanyatt vágódik. Akkor is, ha épp mellette állok. A fején van egy szép nagy, lilás púp (aminek a keletkezésével párhuzamosan az internet segítségével bővítettem az agyrázkódásról szerzett ismereteimet), úgyhogy kiérdemelte a ketrecharcos becenevet (főleg, ha valaki látja, hogy mennyire ideges, ha berakom  a kiságyba és hogy rángatja ordítva az ágyrácsokat).

Szóval, egy ilyen nap után úgy éreztem, muszáj írnom.

Méghozzá a Legkisebb legújabb étkezési szokásairól.

Azért írtam a címben, hogy rutin nélkül, mert hiába 3. gyerek, nem ugyanolyan, mint a többi, vagy már nem emlékszem jól, hogy milyen volt a többi.
Lényeg a lényeg, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy megpróbáljon önállóan enni.
Igen, önállóan. 
Nem halkéssel és desszertvillával, de önállóan.
Nem lehet örökké mindent pürésíteni, mert mindenki hallott már rémtörténeteket olyan gyerekekről, akik a sok pürésítés után öklendeztek a darabos kajától.
És különben is, amikor épp ételt lejmol valakitől, nem jelent problémát, hogy darabos dolgot kap, úgyhogy kezdődhetnek a Nagy Közös Családi Étkezések, amikor mindenki ugyanazt az ételt eszi, ugyanolyan állagban.
Felmostam szépen az étkezőasztal alatt (mondjuk ez utal némi rutinra).
A Legkisebbet beültettem az etetőszékbe,a két nagyobb gyermek vele szemben helyezkedett el.
Én  is leültem a Legkisebb etetőszéke mellé és mindenkinek szépen kiosztottam a vacsorát.
Az Új Evő is kapott szép kis micimackós műanyag tányéron "katonákat": pici darab kenyérke, pici darabocska sonkácska, pici darabocska sajtocska.
Hát, akkor vágjuk bele, Bon appétit! mindenkinek, legyen franciás étkezési idill.
Fog ez menni.

A Legkisebb nagyon boldog volt a felnőttes szituációtól: mosolyogva nyúlt a tányérjához, megfogta és a tartalmát egy az egyben a földre szórta.
Majd a tányérral átdörzsölte a haját. Mindenhol.
Nem estem kétségbe. 
Olvastam gyereknevelési könyveket, tudtam, mit kell tennem.
Szépen felszedtem a frissen mosott (!!) padlóról a kajáját és újból elé raktam, már nem túl katonásan.
Közben normál hangon elmagyaráztam neki, hogy az asztalnál szépen kell enni.
Szerintem nagy tekintélyt adott a mondandómnak, hogy az asztal másik felén a két nagyobb visítva röhögött és tapsolt a Legkisebb előző produkciója miatt.

Mindegy, valamelyest biztosan használt a szövegelésem, mert a következő körben csak az étel háromnegyedét dobálta le a földre.
Egy-két darabot még ekkor is megmentettem, amiből láthatta, hogy komolyan gondolom, és ideje, hogy ő is komolyan vegyen.

Megtörtént az áttörés.

A kezébe fogott egy falatot, amit a szájába rakott.
Képzeletben megveregettem a vállam, hogy lám, így kell ezt csinálni, nem hiába nyomom itthon a HETEDIK  évemet. Bravó, anyuka!
Sajnálatos módon kiderült, hogy a gyermek egy egészen új, körünkben ezidáig ismeretlen technikával táplálkozik: ami a szájába kerül, azt rövid ideig rágja, ízleli, majd kiveszi és megnézi közelről.
Ezután, nyugtázva a kinézetét, a kezében lévő nyálas dzsuvadékot több-kevesebb sikerrel visszatuszkolja a szájába. (És az arcára. És a ruhájára.)
A nagyok itt már sírtak a röhögéstől, hiába pisszegtem le őket.

Nem tudom, hogy spontán jött az ötlet, vagy a zajos közönségsiker miatt alakult így, de a Legkisebb ezt követően újabb evési technikát mutatott be.
Az asztalon heverő , még épnek mondható falatkáit, nagy erővel,  tenyérrel, töbször lecsapta, majd a lapulmányokat a korábban vázolt technikával fogyasztotta.
Volt nagy öröm a túloldalon.

Én ekkor döntöttem úgy, hogy nem figyelem tovább és átadtam az Apukájának ezt a nemes feladatot.

A remek kísérlet eredménye: három tapsolva röhögő gyermek, 1 fürdetendő 10 hónapos, 3 mosandó ruhadarab, 1 sikálandó terítő, 1 felmosandó padló, 1 odaragadtkajás etetőszék (ezt csak a gyermek kiemelése után lehetett látni) és 1 darab anya, akinek a családjában még várat magára a francia étkezési idill...


2015. augusztus 3., hétfő

Szerelők bevetésen

A csípéses ügy kapcsán már említettem, hogy a Húgommal és a gyerekekkel tettünk meg 180 km-t autóval.
Sajnos van az a helyzet, amikor Férj nem ér rá velünk jönni, így egyedül, vagy egy
anyukám által rám küldött kísérővel utazunk.
Most is ez történt.
A napsütéses vasárnap délután telepakoltuk a kocsit és elbúcsúztunk a szüleimtől.

Anyukám arca ilyenkor külön tanulmány: falfehér és szerintem el is tudna ájulni az aggodalomtól (persze, valamilyen szinten megértem: két gyereke és három unokája utazik az autóban. És én vezetek.).
A Húgom is látta, hogy feszkó van és úgy érezte, oldania kell a hangulatot az alábbi, pont odapasszoló mondattal:
-Ugyan, anyu, ne aggódjatok! Én tudok kereket cserélni.
Gondolhatjátok, ez volt az a mondat, amitől a szüleim lelazultak, befeküdtek a nyugágyba és reggae zenére cigiztek.
(Nem.)

Az út viszonylag zökkenőmentesen telt.
(Viszonylag zökkenőmentes: három kisgyerekkel, melegben utaztunk.)
Már az út nagy részét megtettük, amikor az egyik fékezésnél hallottam, hogy elszállt felettünk egy utasszállító repülő. Érdekes, gondoltam, hogy ilyen alacsonyan, de van ilyen. A következő kereszteződésnél fékeztem, és akkor már a Húgom is hallotta a repülőt.
Azért kellett még egy fékezés, mire mindkettőnknek leesett, hogy Szekszárdon nem szállnak alacsonyan utasszállító repülők (főleg nem három, egymás után), így a hang a KOCSIBÓL JÖN.

Bevallom, kicsit pánikba estem. Megegyeztünk, hogy az első adandó alkalommal félreállok és megnézzük, mi ez. (Az első adandó alkalom nekem pont 5 km-rel van arrébb, mint egy rutinos sofőrnek.)

Félreálltam és a Húgommal mindketten magabiztosan kiszálltunk, hogy kinyomozzuk a problémát.

Kép forrása: www.vemuhely.hu
Kép forrása: www.vemuhely.hu

Amikor elindultam a kocsi oldalánál, akkor kezdtem el arra gondolni, hogy vajon most mit csináljak???? Igyekeztem a Férjtől, Aputól és az Öcsémtől ellátottakat tenni: körbejártam az autót és szakértő módon hajolgatva benéztem alá, egyszer még le is térdeltem.

Nem tudom, mit kellett volna látni és őszintén szólva azt sem tudom, mi az ami jó, hogy ott van.

Már kicsit röhögtem magamban magunkon, aztán végül megállapítottam körülbelül annyit, hogy mivel nem nászutas autó, nincsenek konzervdobozok mögé kötve.

Egy szemvillantásból értettük egymást a Húgommal: a motorháztetőt már nem nyitjuk ki, mert teljesen fölösleges, hogy megdöbbenjünk olyan dolgokon, amik gyárilag ott vannak.

Folytattuk utunkat. Csak kicsit lassabban. Végül is a "szerelés" is sikeres volt, mert a kocsi semmilyen rendellenes hangot nem adott ki ezután. Rendben hazaértünk.

Külön forgatókönyve van annak, amikor az ember a hibát közli egy hímneművel.
Jelen esetben Férjjel.
A hibát - amit természetesen nála nem adott ki az autó - egyszerűen nem értette meg. Olyanokat kérdezett, hogy az "utasszállító hangon" kívül (az idézőjelbe tett rész kiejtésénél a szemét is forgatta) tapasztaltam-e valami rendelleneset vezetés közben.
(Persze. Meleg volt és volt amikor két kisgyerek egyszerre sírt.)
Mondtam, hogy nem értem, mire gondol. Fékről, kuplungról meg ilyesmikről beszélt. Semmi extráról nem tudtam beszámolni.
Úgyhogy ennyiben maradtunk.

(Van heppiend is: pár héttel később egy családi utazás alkalmával megint volt utasszálító-hang, amikor diadalittasan elkezdtem üvöltözni Férjnek, hogy EZ AZ!!!!UGYE TE IS HALLOTTAD, HOGY EZ AZ??? TÉNYLEG EZ VOLT AZ!!!!Amit tudomásul vett. A járművet szerelőhöz vitte - nem bízott abban, hogy most egy "hajolgatós körbesétálással" meg lehet oldani a problémát -, aki ki is cserélt valami fékizét és azóta utazunk boldogan. Repülők nélkül.)