2018. július 20., péntek

#napiférj


Helyszín: a lakhely ajtajában, ahol a Férj épp távozóban van.

Puszit ad drága kis feleségének, aztán "úgy" néz és közben szexin azt mondja:
- Tetszik a hajad. Jól áll.
Feleség (irulva-pirulva): Komolyan?
Férj: Igen.(kacsint) Hasonlítasz így valakire...
Feleség (kipirulva): Tényleg? És kire?
Férj (elkezdi nyomkodni a telefonját): Pillanat, megkeresem neked. A nevét nem tudom.
(Feleség eközben izgatottan várja az eredményt. Elégedetten konstatálja, hogy érdemes volt fodrászhoz menni, különleges hajápolási készítményeket vásárolni - érdekes, hogy nem is kellett őket használni :D - , napon szárítani, mert igazán jó lett az eredmény. 10 év házasság után is tetszik a férjének. Elnézi a keresgélő Férjet és titkon reméli, hogy egy Victoria's Secret modell lesz az, akire hasonlít. Vagy esetleg Scarlett Johansson.)
Férj (nem találja, amit keres): Gyerekkorunkban volt egy könyvünk, a Misi Mókus...
Feleség: ???
Férj:...na, abban volt egy kisfiú. Rá hasonlítasz.
Feleség (hápogva és dadogva): De-de-de ő nem szexi!!
Férj (elgondolkozva): Nem. Nem, szexi. De nagyon jó fej. (felvillanyozódva) Így foglak eztán hívni! Misi Mókusnak! Na, puszi. (elmegy)
Feleség:



és



aztán meg





2018. június 18., hétfő

Mai jelenet




Mindkét kisebb gyermekem hajcsavaró funkciójú szivacsokkal a fejében aludt. 
Tették ezt azért, hogy reggelre szép, hullámos legyen a hajuk. 
A Nagy a történet felett állt a tűpontossággal befont hajával (nem én fontam nyilván, hanem a húgom), olyannyira, hogy amikor meglátta reggel a testvéri loknikat, előbb nyomta volna le a negyedik osztályt az évzárót követő naptól, mint hogy azt mondja, „szépek vagytok.”
De ez egy másik történet.


Szép hullámos lett a hajuk.
Csatoltuk, tűztük.
Amikor az oviba értünk, a Legkisebb féltve kiáltott a Kicsi után: „Lassabban fuss, mert elmúlnak a hullámok!”
A Legkisebb csoportjához mentünk mi ketten, leültünk a kis padra benticipőt húzni.
Ő hercegnőien tartotta a fejét, hogy ne sérüljenek a loknik.

Ezen a ponton egy kicsit belassult a történet.

Az ajtóban megjelent ugyanis az egyik csoporttárs kisfiú.
Teljes kommandós menetfelszerelésben.
(Remélem, kommandós: mellény, bilincsek, gumibot. Fiú karakterekben nem vagyok erős, a hercegnőket mondjuk ruhaszínről azonosítom.)
A Legkisebb a fülembe súgva kérdezte, hogy „Ma van a jelmezbál?”
Mondtam, hogy ne aggódjon, nem ma van.
Csak a kisfiúnak ma így volt kedve oviba jönni.
A kisfiú ekkor hangosan megkérdezte tőlem:
„-Nem tudtad kifésülni a haját?”-és higgadtan a Legkisebbre emelte a tekintetét.
Kicsit zavarba jöttem, elmerengtem a férfi logika és a női szépítészet összefüggésein és úgy válaszoltam:
„- De, ki tudtam volna, de nem akarta. Azt akarta, hogy ilyen szép hullámos legyen a haja.”
Pislantás nélkül nézett a szemembe a fiú és úgy mondta:
„-A nővérem haját minden reggel kifésüli anyukám.”
Majd ott hagyott.
Nem baj, nem tudtam volna vele érvekkel vitatkozni.
Megsemmisülten üldögéltem a minipadon.
Mint az anya, aki még fésülni se tud.
A Legkisebb közben vidáman beugrándozott a csoportba.
Remélem, ő majd napközben elmagyarázza neki mitől szép egy lány.
Ismerve őt, el fogja.

2018. április 5., csütörtök

Nyúlhas

A minap arra gondoltam, hogy a lányaimmal linzert sütünk. Melegséggel töltött el a gondolat, mert van köztük olyan, aki kiszaggatni szereti, olyan, aki enni és olyan is, aki csak gyurmázgtani, de azt nagyon.
Dacára annak, hogy 9 éve vagyok anyuka, lelki szemeim előtt egy giccses kép jelent meg, egy igazi reklámházasság, mint amikor a  Dr. Oetker boldogan sütögető szereplői befekszenek egy karácsonyi John Lewis videó süppedő szőnyegébe.


Persze, persze.

Az egész történetben mindössze az vall némi anyuka-rutinra, hogy
1. a tésztát csendes magányomban gyúrtam be
2. a tésztába nem tettem nyers tojást (se főttet. se sültet. se rántottát.)

Elkezdődött Anya Csodálatos Programja.
Induljon az SZDE (=Szuper Délutáni Elfoglaltság), teljenek meg azok a kekszes dobozok!

A Nagy
Ő már nem dedós, szépeket alkotott. (Csigalassan. Mert jó munkához...)


Annyira mondjuk még nem nagy, hogy megértse, egy dobókocka nem épp a legideálisabb linzerforma:


A Kicsi:
Ő teljesen kreatívban nyomta:


Olyan típusú kreatívban, akinek az anyukája teljesen hiábavalóan magyarázta, hogy a linzertészta nem a legmegfelelőbb alapanyag a vékony tésztájú pizzának.

Az első két versenyző viszonylag normálisan alkotott, azt leszámítva, hogy hangosan visítva röhögtek magukon. És egymáson. Legfőképpen azonban a Legkisebben.

A Legkisebb:

Az elejétől kezdve teljesen szabadon értelmezte a linzeralkotást.

Egyedi technikát alkalmazott: kiszúrás helyett többnyire inkább kikaparta a mintákat:


Közben boldogan, teli szájjal falatozta a nyers (de nyers tojást nélkülöző-gratula anyának!) tésztát.

A nyúl-alkotását se tudtam megfelelően értelmezni.
Minden kiszúrt nyúlnak leharapta ugyanis a fejét.
Mindnek.
Szóval, ő leginkább nyúlhasakat tett a tepsibe.


Erre már nehéz volt reagálni.
A két nagyobb  a könnyeit törölgette a röhögéstől.

Ekkor én nagyvonalúan közöltem velük, hogy egy alapos kimosakodás után nyugodtan mehetnek játszani.
Ittam egy pohár (vagyis üveg) bort, renováltam a konyhát és arra gondoltam, hogy majd elviszem anyukámhoz a kekszes dobozainkat, hogy töltse tele őket tökéletes alakú, csendben készített linzerekkel.