Napjaim

Nehezen írok, mert vízhólyag van a tenyeremen. 

Nokedliszaggatástól, persze. Megint.

(Nagy szégyen ez egy olyan asszony lányaként, aki átlag családi ebédekre röhögve csinál 2 kiló lisztből nokedlit...Mert neki ez a legkönnyebb.)

Na, de írok egy kicsit a napjaimról.

Szívás mind.

Az történt, Margit..szóval, töredelmesen bevallom, nekünk csak egy kocsink van.

Amivel Férj jár dolgozni. 

Elég szélsőséges időpontokban teszi ezt, ezért nem sajátíthatjuk ki előle.

Így rám hárul a büszke feladat, hogy a Kicsi segítségével a Nagyot eljuttassam az oviba és aztán haza.

Plusz infók:

- a környékünkön elég nagy szintkülönbségek vannak a tájban

- az ovi 1 km-re van

- minden másnap esik az eső (Igen én vagyok az a feleség és anya, aki a babonára alapozva minden étkezésnél fényesre nyalja mindenki tányérját, csak azért, hogy másnap szép idő legyen.)

- a Kicsi nem együttműködő*

* A Kicsi olyan korszakát éli, hogy nem szívesen gyalogol. Ha teszi is, akkor is max. 10 percig, aztán cipelnem kell, de ez már nem könnyű. Logikus választás lenne a babakocsi, de Miss Öntudat legutóbb üvöltött, mint egy vadállat, amikor beültettem, az övét persze már nem tudtam bekapcsolni, 5 métert toltam és felállt, majd elkezdett kimászni, ekkor hátradöntöttem a kocsit, kétkerekeztünk még pár métert, aztán meg kellett állnom, mert kilendült a súlypontja és azt nem akartam, hogy fejre essen. Szóval, 22, nagyon látványos és hangzatos méteren toltam, aztán kiszállt.

Jelenleg a leginkább működő megoldás a bicikli. Annak a gyerekülésébe még be tudom kötni. Általában hagyja magát (kivéve ma, amikor üvöltött az oviig, ami kb. olyan élmény volt, mint egy tűzoltó bicikli...).

A Nagy pedig mellettünk kerekezik. 

Bukósisakban. 

Így legalább nem zavarom a közlekedését a hangommal.

Szóval, minden nap ajándék, mikor mindhárman épségben hazaérünk az oviból. 

Az út kritikus része a mi utcánk. Ami sajnos egy elég durva emelkedőből áll. Nincs egérút. 

(Furcsállottam is, hogy az oly precíz és praktikus németek erre a problémára még nem találtak megoldást. Aztán alaposabban körülnéztem. Az emelkedő járdáját csak mi használjuk. A többiek BMW-vel mennek fel. Gondolom, az  nem liheg, mire felérnek.) 

Ma kétszer toltam fel rajta a Kicsit a biciklimmel együtt, egyszer pedig a nyakamban hoztam fel (mert nem gyalogol).

Eléggé remeg mindenem.

A múltkoriban beszélgettünk is Férjjel a megoldásról, mert egyrészt már kurvára kivagyok a gyerekeknek lehetne kényelmesebb, másrészt meg gyalog a csapadék rossz dolog. Javasolta, hogy vegyünk egy kis kocsit (aztán el is ment és 5 órán keresztül nézegette a neten a kiskocsikat. Két héten keresztül minden nap.)

Aztán egy napon Férj hazajött, arcán sejtelmes mosollyal.

Mondta, hogy vett nekem valamit, kint van a garázsban.

Ünneplőbe öltöztettem a szívemet, nem bírtam levakarni a vigyorgást a fejemről.

Kimentem a garázsba, de a meglévő autónkon kívül mást nem láttam.

Visszamentem és jeleztem a problémát.

Azt mondta, hogy vigyem a slusszkulcsot, mert a hátsó ülésen van.

(szmárt?)

Ott volt.

Bevittem.

Mondta, hogy most nem futja még egy kocsira, de vett nekem egy

ESŐKABÁTOT!!!!

"Gumicsizmád meg már úgyis van."