2013. október 31., csütörtök

Halogén

Láttam én a képeket neten, hogy Magyarországon már árulják a "Halogén" tököket (gondolom, mindenki ismeri már annak a zöldségesstandnak a fényképét, ahol ez igaziból ki is van írva),és hogy mindenki faragott már, meg ijesztő jelmezeket gyártott...stb, de valahogy nem éreztem, hogy bármilyen fronton is érintett lennék.

Rosseb se gondolta volna, hogy a németek bármilyen formában is érintettek lennének.

Szóval, besötétedett nálunk és onnantól kezdve 5 percenként csöngettek a gyerekek.
Jelmezben, édességet kérve (ha már kinyitottam az ajtót..).
Mivel nem készültem ugye, fél csomag gumicukorral gazdálkodtam.
Mindegyik kapott.
Egy szemet.
Nagyon nagyvonalú este volt.

Boldog Halloween-t mindenkinek!
(vagy ki tudja, mit kell ilyenkor kívánni)

2013. október 29., kedd

Figyelmes gyerek

Ma délután a Nagy odajött hozzám, hogy segítsek felhúzni a cipzárat a nadrágján, mert ő nem bírja.
Mondtam, hogy ez nem csoda.
Ugyanis a Kicsi gatyáját vette fel.
Egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a térdéig ér.

(erre én már nem tudtam mit mondani)

2013. október 26., szombat

Vírus

A Kicsi elkapott valami durva vírust.
Az a neve, hogy "hiszti". 
Problémánként 30 perc nagyon hangos sírással jár, amikor is én nyugtatni próbálom, Férj értetlenül áll az események előtt, a Nagy pedig bemenekül valami zárható helyiségbe, mert nem bírja a zajt.

Ma a Kicsire a hisztis sírás akkor tört rá, amikor az Apukája nem volt hajlandó megenni a papírt, amit a szájába gyömöszölt.
Én kérek elnézést, amiért ilyen emberhez mentem hozzá.
Szóval, még tartott a sírás, mikor indulni készültünk valahová.
A Nagy és Férj már a garázsba menekültek "kiállunk a kocsival" címszóval.
Ekkor csöngettek.
A Kicsi elhallgatott.
A Szembeszomszédasszony és lánya jöttek.
Plüss állatokat hoztak ajándékba, ha elfogadjuk, nekik már nem kell. 
Elfogadjuk, persze, aranyosak, dánkesőn.
Mutattam a Kicsinek az új "lakókat", hogy nézze meg (vendégek ezalatt várakozóan mosolyogtak rá).
A Kicsi ekkor visszazökkent a szerepébe és sikítva folytatta a sírást.
Magyarul még lehet, hogy el tudtam volna nekik magyarázni.
Németül biztosan nem.
Elköszöntek és gyakorlatilag hazaszaladtak.

Bár még sohasem ittam, konyakra vágytam.
Végül persze nem ittam.
Vagyis nem konyakot.

2013. október 24., csütörtök

Napjaim

Nehezen írok, mert vízhólyag van a tenyeremen. 
Nokedliszaggatástól, persze. Megint.
(Nagy szégyen ez egy olyan asszony lányaként, aki átlag családi ebédekre röhögve csinál 2 kiló lisztből nokedlit...Mert neki ez a legkönnyebb.)

Na, de írok egy kicsit a napjaimról.
Szívás mind.
Az történt, Margit..szóval, töredelmesen bevallom, nekünk csak egy kocsink van.
Amivel Férj jár dolgozni. 
Elég szélsőséges időpontokban teszi ezt, ezért nem sajátíthatjuk ki előle.
Így rám hárul a büszke feladat, hogy a Kicsi segítségével a Nagyot eljuttassam az oviba és aztán haza.
Plusz infók:
- a környékünkön elég nagy szintkülönbségek vannak a tájban
- az ovi 1 km-re van
- minden másnap esik az eső (Igen én vagyok az a feleség és anya, aki a babonára alapozva minden étkezésnél fényesre nyalja mindenki tányérját, csak azért, hogy másnap szép idő legyen.)
- a Kicsi nem együttműködő*

* A Kicsi olyan korszakát éli, hogy nem szívesen gyalogol. Ha teszi is, akkor is max. 10 percig, aztán cipelnem kell, de ez már nem könnyű. Logikus választás lenne a babakocsi, de Miss Öntudat legutóbb üvöltött, mint egy vadállat, amikor beültettem, az övét persze már nem tudtam bekapcsolni, 5 métert toltam és felállt, majd elkezdett kimászni, ekkor hátradöntöttem a kocsit, kétkerekeztünk még pár métert, aztán meg kellett állnom, mert kilendült a súlypontja és azt nem akartam, hogy fejre essen. Szóval, 22, nagyon látványos és hangzatos méteren toltam, aztán kiszállt.

Jelenleg a leginkább működő megoldás a bicikli. Annak a gyerekülésébe még be tudom kötni. Általában hagyja magát (kivéve ma, amikor üvöltött az oviig, ami kb. olyan élmény volt, mint egy tűzoltó bicikli...).
A Nagy pedig mellettünk kerekezik. 
Bukósisakban. 
Így legalább nem zavarom a közlekedését a hangommal.

Szóval, minden nap ajándék, mikor mindhárman épségben hazaérünk az oviból. 

Az út kritikus része a mi utcánk. Ami sajnos egy elég durva emelkedőből áll. Nincs egérút. 
(Furcsállottam is, hogy az oly precíz és praktikus németek erre a problémára még nem találtak megoldást. Aztán alaposabban körülnéztem. Az emelkedő járdáját csak mi használjuk. A többiek BMW-vel mennek fel. Gondolom, az  nem liheg, mire felérnek.) 
Ma kétszer toltam fel rajta a Kicsit a biciklimmel együtt, egyszer pedig a nyakamban hoztam fel (mert nem gyalogol).
Eléggé remeg mindenem.

A múltkoriban beszélgettünk is Férjjel a megoldásról, mert egyrészt már kurvára kivagyok a gyerekeknek lehetne kényelmesebb, másrészt meg gyalog a csapadék rossz dolog. Javasolta, hogy vegyünk egy kis kocsit (aztán el is ment és 5 órán keresztül nézegette a neten a kiskocsikat. Két héten keresztül minden nap.)

Aztán egy napon Férj hazajött, arcán sejtelmes mosollyal.
Mondta, hogy vett nekem valamit, kint van a garázsban.
Ünneplőbe öltöztettem a szívemet, nem bírtam levakarni a vigyorgást a fejemről.
Kimentem a garázsba, de a meglévő autónkon kívül mást nem láttam.
Visszamentem és jeleztem a problémát.
Azt mondta, hogy vigyem a slusszkulcsot, mert a hátsó ülésen van.
(szmárt?)
Ott volt.
Bevittem.
Mondta, hogy most nem futja még egy kocsira, de vett nekem egy
ESŐKABÁTOT!!!!
"Gumicsizmád meg már úgyis van."

2013. október 15., kedd

Nyomtalanul

Azt teljesen elfogadhatónak tartom, hogy a Baba-mama klub foglalkozásának véget érésekor elmosogatjuk a csészéinket, poharainkat és visszahelyezzük őket azokba a konyhaszekrényekbe, amikre kívülről rá van ragasztva egy fénykép(!) arról, hogy annak milyennek kell lennie belülről (mármint a poharak-csészék elhelyezkedéséről és sorrendjéről), de bevallom, azon meglepődtem, hogy amikor már vettem a cipőmet, (azok az anyák, akik értették, mit mond a csoportvezető) hozták a porszívót és a nagy műanyag hengereket, hogy miután kitakarítottuk a szőnyeget, fel is tudjuk tekerni és a helyére vihessük azokat. 

Mintha ott sem lettünk volna.


(Zárójelben megosztanám remek memóriám (nem)létének újabb ékes bizonyítékát. A falinaptárunkba feljegyeztem a Baba-mama klub következő foglalkozásának időpontját, de nagyzolva, németül. Mivel a német neve Eltern-Kinder Gruppe, így ez került kiírásra: EKG. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy 4 nap után már nem emlékeztem, miért írtam oda ezt, 5 nap után már arra gyanakodtam, hogy ez nem is az én írásom (mert én tudom, miket írok le), a 7. napon pedig elbeszélgettem Férjjel arról, hogy a harmonikus házasság alapja a bizalom és nem kell ugyan mindent elmondanunk egymásnak, de ha valamilyen egészségügyi problémánk van és kivizsgálásra megyünk (pl. EKG-ra) az fontos és meg kell osztanunk a másikkal...)
fuck

2013. október 10., csütörtök

Bámulatosan trendi

Facebookra vittem a Hurkát (innen már csak egy kis lépés a tőzsde).
Itt van.

Azt hiszem.
Azt mondták, ebben a modern korban ez már természetes.
Persze nem nekem.
Ezzel a lendülettel majdnem az Instagramot is megmásztam, de az a vonal befulladt.
Kevés voltam.

2013. október 9., szerda

Nyelvlecke. 3. fejezet. A postán.

Jártam már a helyi postán korábban is, semmi gond nem volt, nagyon talpraesetten ügyintéztem.
Férj akkor el is mondta, hogy hogy van a boríték németül és akkor tudtam is.
Ez alkalommal kicsit bizonytalanabb voltam, de inkább nem kérdeztem, mert én itthon állandóan szekírozva vagyok a nagyon gyenge memóriám miatt (szerintem a fontos dolgokat megjegyzem. vagyis sajnos azokat se mindig...)

Szóval, nem agyműtétet kellett végrehajtanom a postán, csak egy borítékot venni, bélyeggel.

Bementem, köszöntünk egymásnak németül, minden nagyon jól alakult.
Aztán kértem egy borítékot.
"-Einen Umtausch, bitte!"
Néz hülyén.
Első gondolatom az volt, hogy nem lehet nagy észlény ez a nő, ha ő itt a postáskisasszony és nem érti meg a borítékot németül...
Gondoltam, segítek neki: meglobogtattam a levelet, amit a borítékba akartam rakni és újra elmondtam, tagoltabban (és hangosabban), mintha ő lenne a külföldi:
"-ÁJ-NEN UM-TÁ-US, BIT-TE!"
Kicsit még zavarodottabban nézett, mint az előbb.
Ekkor nagyon magas szintű activity-s mutogatásba kezdtem.
Láttam, hogy fény gyúlt a szemében.
Visszakérdezett.
És akkor hirtelen rájöttem, melyikünk igazából a hülye.
Segítek.
Nem ő.
"dánkesőn-köszönés-integetés-húzáshaza"

(Aki nem olyan jó németből, mint én - mármint, ha van ilyen - annak leírom, hogy a der Umtausch cserét jelent. A boríték németül der Umschlag. ...khm..talán nem voltam elég egyértelmű)

2013. október 7., hétfő

Bájos lánykáim játszanak

A lakásunkban a Nagy szobáról szobára kergeti a Kicsit.
Az fejvesztve menekül.
Közben párbeszédben ordítanak egymással:
- ÁLLJ MEG, MERT MEG AKAROM SZAGOLNI A NYÁLADAT!!!
- NÁÁÁÁÁÁÁJN!!!

(Biztos ezt is tőlem látták...
Lehet, hogy nem kellene állandóan mások nyálát szagolgatnom:)

2013. október 2., szerda

A hazaút

Aki olvasott plafonmanó és pónidiszkó történetéről, az számíthatott rá, hogy ismét útnak kell indulnunk, de ezúttal vissza, Németországba.

Kiharcoltam egy kis vezetést Férjtől.

(Harcolni azért kellett érte, mert egyszer, még régebben egy ilyen hosszú úton nagyvonalúan felajánlotta a lehetőséget, amivel éltem is. Szépen beszálltunk, el is pöffeszkedett az anyósülésen, hogy ő akkor majd ott pihikézik-eszik-alszik stb. 20 perc múlva látni kellett volna az arcát, mikor leesett neki, hogy az ott a csicska ülés és a gyerekek egy percet se hagynak az unatkozásnak...)

Úgy egyeztünk meg, hogy az út felét, 450 km-t vezetek.

Eközben a Nagy Férjjel "kitalálósat" játszott:
pl.
-Apa! Mi az, fehér és nagyobb, mint a kocsi?
-Airbus A340-es?
-Igen!

(?????)

-Apa, amire gondoltam, az felül zöld, alul barna, és a felnőttek felmászhatnak rá, de a gyerekek nem.
-Fa?
-Igen!

-Apa, most egy virágra gondoltam.
-Szuper, abból aztán nagyon erős vagyok...
- Ez egy szép virág és van belőle piros, sárga, fehér, rózsaszín, lila, narancssárga. Zöld és kék nincs.
- Tulipán?
- Igen!

És így tovább. 
270 km-nél Apa elkezdte mondogatni, hogy álljunk meg valahol egy kicsit pihenni.
Aztán a pihenés után "egész véletlenül" visszafurakodott a vezető ülésbe.
(Szerintem kicsit lökdösődött is.)

Következő alkalomra ki kell találnom valami zsarolási alapot, amivel rávehetem, hogy vezethessek.
Önszántából tuti nem fogja felajánlani...

2013. október 1., kedd

Terinéni

Úgy alakult, hogy pár éve vettünk egy kis földet Férjjel, hogy parasztok lehessünk.
(Részletekkel senkit nem untatnék, akit érdekel, itt nézelődhet.)
Lényeg, hogy ezáltal lettek új "szomszédaink", fogadott nagyszülők, "pincebarátok".
Páran 60 év felettiek.
A többiek inkább hetvenesek.
Mindenki nagyon rendes velünk.
Szerintem ez azért van, mert UFÓ-nak néznek minket: harmincas éveink elején, önszántunkból vettünk földet, hogy túrhassuk.
Mindig kapunk ezt-azt a szomszédoktól. Főleg terményeket.
Amiknek mindig örülünk.
Hallgatólagos megállapodás szerint  ők adnak valamit, mi pedig cserébe egy kicsit beszélgetünk velük.
Terinéni a közvetlen pinceszomszéd.(Fokhagyma magot adott és petrezselymet.)
Híresen lassan vezet.
Mondjuk 77 évesen szerintem jól is van ez így.
Mesélte, hogy kapott egy levelet valami hivataltól.
(Utóbb kiderült, hogy a miniszterelnöki levél volt.)
Még felbontás előtt nagy pánikban felhívta a fiát.
"Kisfiam, nagy baj van. Kaptam egy levelet, szerintem megbüntettek gyorshajtásért!"
A fia csak annyit kérdezett:
"Mért, anyu, mivel voltak azok a rendőrök? Gyalog?"