2014. április 27., vasárnap

Az Igazi Vasárnapi Családi Idill

Együtt a család vasárnap, ez nagyon jó!
Bár az eső sajnos esik, ez a mi kedvünket nem szegte, mentünk kifelé a gyerekekkel egy kis sétára.
Mosolyogtunk, örültünk egymásnak. 
A gyerekek pocsolyákba ugráltak és alkalmanként hasra estek a sárba.
Minden tökéletes volt.
Aztán hazajöttünk.
Úgy ítéltük meg, hogy a gyerekeket nem kellene végigengedni a lépcsőházon, hanem egyből az alagsori mosókonyhába vittük őket, hogy a külső réteg ruházatuk a mosógépbe kerüljön.
(Alagsori mosókonyha. Wow! Mint az amerikai filmekben. Főleg a thrillerekben...)

Nem szaporítom a szót.
Amikor felmentünk a lakásunk ajtaja elé, Férj nem túl vidám (mondhatnám: dühödt) arccal közölte, hogy mivel bent felejtettem a zárban a kulcsot (belülről), ezt az ajtót most nem fogjuk tudni kinyitni (kívülről).
(Nem hiszem, hogy hibáztatott. Nem is úgy nézett rám...)

Ezt követően ő próbálta megoldani a problémát különböző szerszámokkal (nem ment), mi pedig üldögéltünk a gyerekekkel egy lépcsőre terített szőnyegen.
Amikor épp nem tartózkodott fent  velünk, én titokban kivettem egy hullámcsattot a hajamból és fontoskodva buzeráltam vele a zárat.
(Magamban elképzeltem, hogy diadalittasan közlöm vele, hogy ez tényleg úgy megy, mint a filmeken...)
Természetesen nem sikerült.

Közben megérkezett hozzánk vendégségbe a sógorom is. 
Mondtam neki, hogy bátran válasszon magának lépcsőfokot és érezze otthon magát.
Mert lehet, hogy a külső dekorációból származó csokitojás lesz az ebéd.

Szerencsére a lakásban egy ablakot tárva nyitva hagytam. 
Már csak létrát kellett szerezni.
Egy baj volt: délre harangoztak. 
Az itteni emberek tényleg ilyenkor ülnek le a damaszttal terített asztalhoz, és elkezdik kiszedni a tányérjukba a gőzölgő levest.
Egyáltalán nem kínos átmenni egy létráért.
Végül is a nyelvtudás miatt Férjé lett a nemes feladat.
Én is szívesen mentem volna, de ki tudja, mivel jövök haza...

Lényeg, a lényeg.
Szuperhős Férj szerzett létrát és bemászott az első emeleti ablakunkon.
Majd belülről kinyitotta az ajtót.
(Azt, hogy ez hogy történhetett, a gyerekek még most sem értik. Apa egy varázsló!)

Hát, nálunk így telt...


2014. április 19., szombat

Húsvéti gasztrocsúcs

Nagy erőkkel elkezdődött a húsvéti ünnepkör.
Volt itt már zöldcsütörtök ("fúúúj, ez zöld? ezt nem eszem meg!"),
nagypéntek (Ma nem eszünk húst. -Jó, akkor kérek pici soneszt.), 
ma  pedig megkezdődött a "lényegi rész": a tojáskeresés és a sonkafőzés.

Nem is tudom, hol kezdjem.

Tegnap fészket készítettek a gyerekek az apukájukkal. 
10 percre mentek ki az udvarra, ugyanis egész nap zuhogott, de így legalább szedtek egy kis (vizes) füvet.
A Kicsi is csak egyszer esett el ebben az időintervallumban, de a betonon. Arcra. Már jól van.

A Húsvéti Nyúl tegnap este minden bizonnyal megdöbbenéssel vette tudomásul a gyerekek kéréseit ajándék-ügyben. 
Lerajzolták ugyanis, amit szeretnének.
A Kicsi szivárványt kért.
Ezen nincs mit magyarázni, ez egyértelmű.
A Nagy pacis újságot.
A Húsvéti Nyúl- tudvalevőleg hímnemű-, logikusan arra gondolt, hogy a pacis újságban ilyenek vannak:

   Forrás: http://lo.legszebbkepek.com/kep/vagtato-kanca-es-csiko-kep.html

Aztán nehezen vette tudomásul a felvilágosításomat. 
A pacis újságban IGAZÁBÓL ilyen lények (pacik???) vannak:

Forrás: http://www.io-home.org/portfolios/q-r/showBild?k_User=1577&k_BildDB=42022

Szerencsére, még idejében tisztáztuk a részleteket, így senki nem csalódott.

A mi Húsvéti Nyulunk - a hímnemű - egyébként nagyon kreatív volt: leveleket írogatott a gyerekeknek, több helyszínes tojásvadászatra vitte őket, amit ők nagyon élveztek. 
( A Kicsi szerintem a lényeget nem értette, inkább csak sodródott a Naggyal és nagyon örült minden kis tojásnak :)

Férj elvállalta a húsvéti menü elkészítését.
Mondhatnám, hogy önzetlenül, de a b) verzió a gyurmázás volt, az meg nem az ő sportja.
("Gyerekek, apa nem szeret gyurmázni."- IGEN???ILYET LEHET MONDANI???)

Szóval, minden haladt a maga útján és el is jött az ebédidő.
Szépen megterítettünk.
(Semmi tradícionális fehér abrosz. Kiskorúakkal eszünk.)
Hozta is Apa a finomságokat, gyönyörűen tálalva.
(Nem kell kommentben fényezni, fényezte ő magát eleget. Pl. "tökéletes lett ez a húsvéti ebéd", vagy "hiába, ha valami szakszerűen van elkészítve, az finom"...stb.)

A Kicsi hamar felmérte a lehetőségeket.
Az isteni házi sonkát kipróbálta, de kiköpködte, "fúj, ezt nem szeretem" megjegyzéssel.
Zöldséget elvből nem eszik. Semmilyet.
Főtt tojást, "köszönöm, nem kérek. nem szeretem."
Spenótot?? Na, arra rá se néz.
Kicsipkedte egy kenyér "puháját".
Kérdeztem, hogy akkor mégis mit szeretne enni?
Közölte, hogy levest. Mert azt nagyon szereti. És kanala is van! (Az a spenóthoz volt...)
Mondtam, hogy ma nincs leves.
Ekkor illedelmesen megköszönte az ebédet.
Közölte, hogy akkor ő megy aludni.
És jó éjszakát kívánt mindenkinek.
Ez pontosan 74 másodperccel azután történt, hogy megkezdtük az étkezést.
Nálunk ez ilyen.

Mindenkinek Kellemes, Békés, Nyugis, Finomságokkal teli és persze 
Röhögésben Gazdag Húsvéti Ünnepeket kívánok!
:)







2014. április 16., szerda

Megmondom, miért...

Rájöttem, hogy miért írják rá a folyékony ragasztóra (is), hogy "szembe ne kerüljön".

Valószínűleg a gyártók találkoztak már a Naggyal.

Ma békésen dekorkodtam velük (igen, megint nekiálltam a két kiskorúval. De már nincsenek nagyszabású terveim, hogy alkossunk valami gyönyörűt és maradandót. Inkább mindenki érezze jól magát a saját szintjén és utána ne csak felgyújtással lehessen rendbe hozni a helyszínt. Mióta így lejjebb adtam az igényeimet, azóta sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok.).
Aztán egyszer csak kiabál a Nagy, hogy menjek oda gyorsan.
Karnyújtásnyira ültem, így "odarohantam".
Nem szépítem, kreatívkodás közben az egyik szemén a fél szempillasorát felragasztotta a szemhéjára.
Eddig soha nem láttam ilyet.
Szóval, a bajt elhárítottuk, nem lett semmi gond.
Majd feldolgozom, hogy ilyen tényleg van.


2014. április 1., kedd

Ebéd a bolondok házában. Nálunk.

Ma hármasban ebédeltünk a kislányaimmal.
Idillien hangzik, ugye?
A gyakorlatban ez úgy zajlott, hogy folyamatosan ugráltattak valamiért/leették magukat/innivalót kértek/oda kellett vinnem valami plüssállatot, hogy nézze miközben esznek...szóval az én ebédem érintetlenül hűlt ki.
Mikor kimosdattam mindenkit, közöltem, hogy akkor most én is megebédelnék.
Szépen megmelegítettem az ételt és leültem enni. 
A Kicsi úgy érezte, hogy ő a továbbiakban kizárólag az ebédlőasztal alatt érezheti jól magát.
Be is mászott kis barátaival (a Cicával és a Babával) és eljátszott.
Közben hatalmasakat pukizott és a kedve is megjött a kakiláshoz.
Ez még mindig az alatt az asztal alatt történt, ahol ebédeltem.
Semmi gond,előfordul.
Ennyi azért nem tud eltántorítani a nyugodt kajálástól.
A Nagy közben átöltözött.
Napközben többször is megteszi, szokásos.
Közben vadul fényezte magát a tükör előtt:
 "Olyan gyönyörű vagyok, mint egy hercegnő! Nem, én vagyok a hercegnő! Hívjatok csak hercegnőnek! Ugye milyen szép vagyok?"
(A Kicsi - amikor épp nem az asztal alatt kakil - mindig "segít" testvérének az öltözésben: ő az élő szobainas, akire remekül rá lehet aggatni tárolás céljából a ruhákat.)
A Nagynak ekkor beugrott, hogy ha már ilyen jól néz ki (az önbizalmát kizárólag az apjától örökölte. Nekem egész eddigi életemben összesen nem volt annyi, mint neki másfél perc alatt.), kapcsoljak be zenét és akkor tud táncolni.
Megtagadtam. 
Az asztal alól feltörő budiszag ellenére folytattam az étkezést.
Mindenesetre hozott egy csörgőt és egy mikrofont.
Erre a hírre a Kicsi is kimászott az asztal alól és elkezdett csörgőzni.
A mikrofont én kaptam.
A Nagy hozott magának gitárt (ez egy fa, gitár alakú képkeret,amin BASSZUSGITÁROZNI  szokott. és sokat szleppel. ha ez mond valakinek valamit.).
Nos, mivel végeztem az ebéddel, szívesen elénekeltem a mikrofonba az ABBÁ-tól a Mamma Miát.
Mindenki tette a dolgát: a Kicsi csörgőzött, a Nagy basszusgitározott.
Aztán véget ért az ebéd.

Ha valaki ezek után azon gondolkodik, hogy mért nem élek még tudatmódosító szereken...
...annak csak annyit mondanék,hogy azért, mert én vagyok a Királynő.



100 Folk Celsius: Az ebéd