2014. január 29., szerda

Ma tanulhattok

Két apró trükköt is tanítok.
Német anyanyelvűekkel folytatott párbeszédeknél használatosak.
Hatás: értetlen, zavart hallgatás, esetleg kikerekedő szemek.

1.
Telefonbeszélgetés.
Engem hívnak, német számról, gyaníthatóan anyanyelvi szinten németet beszélő egyén.
Köszön (ezt megértettem).
Majd elmondja a nevét.
Sajnos ezt nem értettem és a hangja sem volt ismerős.
Visszakérdeztem hát.
(és itt jön a trükk)
Azt a kérdőszót választottam magyarul, fejben, hogy "kicsoda?"
Viszont németül ez így sikerült: WO?
Jelentése: "hol?"
Itt döbbent csend következett. 
(A hívó fél nem tudta értelmezni a feladatot.)

2. 
Párbeszéd jellegű beszélgetés.
Arról beszélgetünk egy német anyatársammal, hogy látta, hogy a minap a vendégünk volt egy férfi.
Mondom igen, apukám járt nálunk.
Kérdezte, hogy meddig marad?
Mondom, hogy már elment, mert dolga volt.
Erre ő (értetlen arccal): Anyukád is itt volt vele?
Én (kicsit meglepődve, de türelmesen) Nem, egyedül jött.
Erre ő (még értetlenebb arccal): Akkor csak anyukád volt itt?
Én ("tekomolyanennyiresötéthülyevagy?" arccal): Nem, csak ő jött.
Ő (error jelzéssel az arcán) feladja a beszélgetést.

A trükk nagyon egyszerű.
Szinonimaként kell használni a hím- és a nőnemű személyes névmást. (Az "er"-t és a "sie"-t.)
Nagyon meg tudja őket zavarni.

Remélem, tudtam újat mondani.
Köszönöm a figyelmet és jó gyakorlást kívánok!

2014. január 27., hétfő

Nyelvlecke. Sokadszorra.

Történt mostanság, hogy egy komplett, jól felépített, kidolgozott, kipróbált elmélet dőlt meg.
A Legjobb Barátnőm az ötletgazda, én csak magamévá tettem a gondolatkört.
Ami arról szól, hogy az anyák olyanok, mint a csótányok. (nem, nem külsőre)
Minden betegség, dögvész felett állnak.
Ápolnak lázas-náthás-influenzás-bárányhimlős-skarlátos-fosós-hányós-és még kitudjamilyen betegségű gyerekeket és férjeket és meg se kottyan nekik.
Semmit nem kapnak el.
Soha.
Kivéve talán engem.
Az utóbbi két hónapban.
MINDENT elkapok és alanyi jogon is szerzek betegségeket.

Egyik nap pl. azzal ébredtem, hogy fáj az egyik fogam.
Igyekeztem nem tudomást venni róla.
Pálinkával öblögettem.
Vidám nap volt, na.
Másnap már nem volt vidám.
A fogam már nem nagyon fájt.
Csak az arcom, ami a duplájára dagadt fel a pálinkás fog mellett.
Férj egyszer röhögött és leCoulthard-ozott, majd komoly arccal közölte, ne aggódjak, nem olyan gáz.
Ezzel a lendülettel felhívta a fogorvost és a lehető leghamarabbra kért nekem időpontot.

Német fogorvoshoz, persze.

A kért időpontban el is vitt kocsival, de a várótermen túl nem tudott velem jönni, mert a Kicsi még mindig nincs el teljesen egyedül, idegenek között...(pedig már 2 éves!)
Szóval, ott voltam én, a dagadt arcommal, a német fogorvossal és annak német asszisztensével.
Egy darabig minden nagyon flottul ment.
Kérdezték, mi a baj, mutattam, vizsgálták, röntgenezték.
Tanakodtak, csóválták a fejüket.
Majd az orvos közölte, hogy két lehetőség van.

Az egyik az antibiotikum szedése.
A másik....nos, azt nem értettem.

Rákérdeztem újra, de neki még senki nem mondta, hogy a szavak körülírása nem egyenlő azzal, ha a kérdéses szót újra elmondja.
Próbáltam máshogy kérdezni: ő mit javasolna?
Több, bővített, ismeretlen szavaktól hemzsegő mondatot mondott.
Az utolsó az volt, hogy de döntenem nekem kell, úgyhogy válasszak.
Bevallom, nem voltam elég bevállalós: lehet, hogy a másik egy csodaszer lett volna, de nem kockáztattam.
Kértem az antibiotikumot.
A végén mégis úgy jöttem ki, hogy talán túl sokat tudok már németül, mert azt világosan értettem, hogy ha nem használ az antibiotikum, akkor menjek vissza és kihúzza.
(soha. Életemben egyszer húzták ki a fogamat, de olyan hisztirohamot produkáltam előtte, hogy az orvos adott egy negyed nyugtatót, hogy a húzás előtt rágcsáljam el.)

Az arcdagadásom nagyon lassan lohadt le.
A gyerekeknek fel se tűnt a léte, sőt, a Kicsi többször a dolog epicentrumába fejelt, ami után a Nagy irigyelt, mert sok lila és kék csillagot láttam.
Férj minden nap megnyugtatott, hogy egy kicsit (0,001 vagy 0,002 mm-rel) kisebb. 
Aztán másnap elmondta, így már sokkal jobb, mert előző nap nagyon gáz volt.

2 hét alatt teljesen visszanyertem az eredeti fejformám.

Most mennem kell inhalálni, mert azóta folyamatosan náthás vagyok.

Akinek van kölcsibe működőképes immunrendszere, az írja meg kommentben és küldöm a címem.
dánkesőn.






2014. január 14., kedd

Kalandozások Tibipapával

Boldog Új Évet Mindenkinek!
(Nyugtassatok meg, ma még senki nem mondta, ugye? :)

A történet még az óévből való.
A Nagy sokat beszélt arról, hogy már nagyon várja, hogy a Tibipapával elmenjenek megnézni a rákokat és a halakat.
Egy idő után az is kiderült, hogy nem a Tropicariumról van szó, hanem a METRO Áruházról.

Egy vidám napon be is jelentette Tibipapa, hogy akkor ő elvinné a két kiskorút.
Picit felszaladt szemöldökkel megkérdeztem, hogy biztos-e abban, hogy egyedül akar a két gyerekkel nekivágni a dolognak?
Kicsit sértetten nézett, mert
1. egyrészt az ő cukimuki-csiribiri unokái tündérek és ugyan mi baj lehetne
2. három nagykorú gyermekük van, csak elbánik egyedül kettővel.
(Jól van, Apu, menjél csak. Sok sikert!)

(A történéseket Tibipapa és a Nagy - sokszor egymásnak kicsit ellentmondó - utólagos elbeszélése alapján rögzítettem.)

Szóval, elindult a vagány banda.
Rövid autós utazás után megérkeztek az áruházhoz.
Tibipapa kiemelte a Nagyot a kocsiból és mondta neki, hogy ott várjon, majd átment a túloldalra és megkezdte a Kicsi kiszabadítását a biztonsági gyerekülésből.
Miután ez sikerült, gondolta, bezárja az autót.
Egy gombnyomás a központi zár.
Ötödszörre sem akarta hagyni magát a kocsi.
Amikor a hatodikra már erőből próbálta, kicsit előregörnyedt.
És akkor meglátta a Nagyot.
Aki a kocsiban ült nyugodt arccal.
(Elmondása szerint elfáradt a várakozásban és visszaült a kocsiba.)


Miután sikeresen bejutottak a nagyáruházba és bevásárlókocsit is szereztek, a két gyerek a kocsi két oldalán engedelmesen baktatott, a kocsi oldalába kapaszkodva.
Ez volt a "Nagyszülő büszkén feszít a varázslatos unokáival" pár perce.
Majd a Kicsi kitalálta, hogy be akar ülni a kosárba.
De nem oda, ahol gyerekülés van és ahová az átlag ül.
Nem, nem.
Oda, ahová a megvásárolt árut kell pakolni.
Tibipapa próbált logikusan érvelni, de az itt nem hatott.
A Kicsi lehajtott fejjel előregörnyedt és zokogni kezdett.
(Dráma tagozat, 2. évfolyam, 4. óra tananyaga)
A Kicsi tehát a bevásárlókocsi rakodóterében folytatta, még könnyes szemmel, de már boldogan az útját.
Ez azért jó, mert ha a Kicsi beül oda komplett téli felszerelésében, akkora helyet foglal el, hogy pont elfér mellette 2 szem mogyoró.
Ami meg ennél nagyobb, azt csak nagyon közel hozzá lehet pakolni és akkor úgyis felbontja.
(Ha ehető, meg is eszi. Ha nem, akkor is megpróbálja.)

5 idilli perc után a Nagy is szólt Tibipapának, hogy ő is szeretne beülni.
Tibipapa, mint egy elszánt túsztárgyaló, minden érvét bevetette, miszerint egy ilyen nagy és okos kislány milyen dedósan néz ki egy ilyen kocsiban...bla-bla-bla.
Fölösleges volt, persze.
A Nagy is előregörnyedt, és elkezdett sok könnyel, sikítva sírni.
(Dráma tagozat, 4. évfolyam, 6. óra tananyaga)
Nem hiába mérnök Apukám, sokat agyalt, hogy lehetne megoldani a dolgot.
Minden maradék érvet és motivációt (pl. kapsz csokit) bevetett és így a Kicsit ki tudna szedni a kocsiból.
Amikor nyúlt volna a Nagyért, hogy végre betegye a kocsiba, az közölte, hogy (figyeljetek!)
"Köszi, Papa, de most már nem akarok bemenni. Nincs társaság."
...
jólvanbazmeg
...

Eztán még megnézték a vízi állatokat, majd a gyerekek póráz nélküli kecskékként portyáztak az áruházban.
Utána hazajöttek.
Apukám soha egy rossz szót nem szólna az unokáira.
Úgyhogy közölte, hogy "minden rendben volt" és kiment a műhelyébe, mert sürgősen barkácsolnia kellett valami fontosat.
Gondolom az idegeit.
Simára.