2015. július 25., szombat

A csípés-ügy

Vasárnap a szüleimnél voltam, hogy az ott nyaraló Nagyot begyűjtsem és hazahozzam.
(Épp itt volt az ideje, mert a Nagy már úgy beszélt a szüleim házáról és kertjéről, hogy "Nálunk". )

Indulás előtt 2 órával a Nagy éktelen ordításba kezdett: belelépett egy fullánkos állatba, ami nagyon megcsípte a lábujját. Megszeretgettem, megvigasztaltam, kiszedtem a fullánkot, beáztattam a lábát ecetes vízbe és kapott kalciumot.

Amikor beszálltunk a kocsiba, kicsit dagadtnak tűnt a lába, ezért kapott borogatást is.

Mire a végtelennek tűnő (40fokban-kocsival-3gyerekkel-pluszakétségbeesett"úristen,hovakerültem"arcúhúgommal -nelegyenhuzat,deneisnyomasdaklímát-mindenkinyüszögvalamiért) utazás szerencsésen véget ért, a Nagy lába már a háromszorosára dagadt. (Tette ezt annak ellenére, hogy a Húgom - engedelmes serpaként - minden egyes udvariasan és igazán jólnevelten megfogalmazott "Hideget!" felkiáltás után hűtötte a borogatást.)

Első utunk az ügyeletre vezetett.

A hellokittys haspólóban érkező, ám így is inkább női hentesre hasonlító doktornő az elején nem volt kedves. Közölte, hogy "elhiszi, hogy a szülőknek nagy dolognak tűnik egy ilyen darázscsípés, de nekik teljesen szokványos". Még lenézett egy kicsit, amiért háromgyerekes anyukaként nem tudok párakötést csinálni, aztán egy csomó recepttel már-már kedvesen hazaküldött minket.
Szeretnék sikersztoriról beszámolni, de a gyerek lába - minden kezelés ellenére - egyre csak dagadt.
Kedden délután már úgy nézett ki, mint aki egy vastag lila zoknit hord a kánikulában.
Ekkorra már teljesen beleéltem magam az elüszkösödő láb-teóriámban, ezért éjszaka óránként jártam kötést cserélni, kenegetni és zseblámpával megvilágítani, hogy ugye még nem fekete.
Szerdán elmentünk strandra, és láss csodát: csütörtök reggelre már "meggyógyult" a gyermek.

Ennek örömére el is mentem a 3 lánykámmal fagyizni és játszóterezni.
A nagy meleg miatt papucsban voltunk, de a csajok le akarták venni, hogy normálisan játszhassanak.
Szuperanyu (én-én-én) megengedte nekik, persze.
Ment is a giccsidill játszóterezés, a lányok produkálták magukat, a Legkisebb békésen aludt, a Nap sütött, a madarak csicseregtek...

Majd a Nagy éktelen ordításba kezdett: belelépett egy fullánkos állatba, ami nagyon megcsípte a lábujját. Megszeretgettem, megvigasztaltam, és arra gondoltam, hogy EZ ROHADTUL NEM TÖRTÉNHET MEG VELÜNK EGY HÉTEN BELÜL MÁSODSZOR!

maja

Még sokkos állapotban voltam,ezért csak lassan hatoltak át a Nagy szavai a ködön: ő nem tud hazajönni, mert nem tud ráállni a lábára.
(Apa másik városban. Vele együtt: autó is másik városban.)

Ekkor a hátamra vettem a Nagyot, a lábai fogásából kilógó ujjaimmal toltam a babakocsit és közben kedvesen invitáltam a Kicsit, hogy fogja ő is a babakocsit és ne kódorogjon el.
Elindultunk haza a mi kis privát, utazó látványcirkuszunkkal.

Kb.50 métert haladtunk, amikor a Kicsi bejelentette, hogy nem tud tovább jönni, mert kidörzsölte a papucsa a lábát, ezért inkább vegyem fel őt is magamra és cipeljem.
Megállás. Szünet. Szuperanyu egyszemélyes brainstormingot tart.
Majd nekiáll zoknit keresni.
Mert egy kisgyerekes anyukánál mindig van mindenféle váltóbizbasz.
Mondjuk főleg a 9 hónaposnak.
Találtam is egy zoknit. Babazoknit. Nem épp 3,5 évesek lábára való...de felment, így a Kicsi tudott tovább jönni önállóan.
A Legkisebb a babakocsiban ekkor kezdett el sírni.
Szinte láttam magam előtt, ahogy elpattan egy idegszál az agyamban.
Igyekeztem gyorsabbra venni a tempót.
Igen, én is tudom, hogy a nők nem izzadnak, hanem csillámlanak.
Én izzadtam. Nem csajosan. A szemhéjamról csöpögött a sós lé a szemembe.

Akik szembejöttek mind mosolyogtak és látszott, hogy azt gondolják, milyen jófej vagyok, hiszen viszem a Nagyot a hátamon, tolom a Legkisebbet és közben beszélgetek a Kicsivel.
Amikor hazaértünk, már csak egy kihívás volt hátra: a második emeletre (lift nélkül!) felvinni a Nagyot, kézen fogva felkísérni a Kicsit és felszállítani a Legkisebbet tartalmazó babakocsit.
Hiába vagyok - ahogy falun hívják a dagadtat - erős asszony, tudtam, hogy ez így egyszerre nem fog menni. 
A Nagyot letámasztottam a postaládáknál, felvittem a babakocsit és a Kicsit, majd őket egymásra bízva (a Legkisebb be volt kötözve a babakocsiba) mentem le a Nagyért. Kicsit futottam is,  mert a 3,5 éves vigyáz a 9 hónaposra dolgot gyámügyileg megkérdőjelezhetőnek éreztem...

Tekintettel a szakszerű ellátásra, a profi hazaszállításra és a korábban megszerzett párakötésbeli tapasztalatomra: ez a csípés 1 nap alatt meggyógyult.

És Nektek hogy telik a nyaratok?