2016. november 3., csütörtök

Vallomás

Kedves Férjem!

(Remélem, ma már fáradt leszel ahhoz, hogy egyáltalán észrevedd ezt a bejegyzést.)

Az úgy volt, hogy elugrottam a Legkisebbel a boltba késő délután, kocsival.

Jól emlékszem, azt mondtad, zárjam be a kaput kulccsal, mert apukáddal a belső szobában fúrtok-faragtok, nem halljátok meg, ha bejön valaki.

Vittem is magammal a kapukulcsot.

Aztán emlékszem, hogy belegyömöszöltem a gyereket az ülésébe, lefolytattunk valami mélyenszántó társalgást a tiktak cukorkáról, majd beindítottam a kocsit és elviharzottunk (nem úgy. a KRESZ szerinti mértékben természetesen.)

A bolt előtt kiszálltam, hogy kigyömöszöljem a  gyereket az üléséből.

Ekkor hívtalak fel, hogy bocs, de elfelejtettem bezárni a kaput.

Megbeszéltük,  semmi gond, megoldod.

Elköszöntünk.

Azt hihetted, hogy a bolt előtt hirtelen eszembe jutott ez az egész.

Dehogy.

Totál kiesett a zárás problémaköre.

Aztán megláttam ezt:

20161103_183859

Igen, jól látod.

Ez itt a kapukulcs személyesen, ami a mai 6 kilométert autón kívül tette meg.

Picit beszorulva ott valami résbe.

Nézzük a jó oldalát: nem vesztettem el.

(Nem rajtam múlt.)

Csókol:
Szerető feleséged