2015. november 18., szerda

A Barkács-nap

Hetekkel ezelőtt szóltak, hogy menni "kell" az iskolába termet díszíteni és készülni az adventi vásárra portékákkal. 
Itthon azonnal jeleztem a házon kívüli programot, és azóta többször is, nehogy véletlenül elfelejtődjön és rászerveződjön valami esemény a legbecsesebb gyerekcsősznek, aki bármikor helyettesíthet, nevezetesen Férjnek. 

Ma eljött a Nagy Nap. 
Sütöttem sütit, összekészítettem egy jó nagy adag dekor-cuccot és nagyon lelkes voltam. 
Férj felvont szemöldökkel méregette túlpörgöttségemet és megadóan majszolta a sütiszéleket. 

Úgy viselkedtem, mintha házibuliba lettem volna hivatalos. 
(Nem a simába, hanem a Nagybetűs, Sophie Marceau-félébe.) 
Alkoholt mondjuk nem vittem. 
(De csak azért, mert arról egy másik anyuka gondoskodott.

Ha még nem említettem volna, a rendezvény kedd délután 4-től 7-ig tartott egy általános iskolában. 

Szóval, elbúcsúztam a családtól, igyekeztem nem viháncolni a kis kimenő miatt és belevetettem magam a dekorkodásba. Nagyon jól éreztem magam, beszélgettünk, sütizgettünk és készítettük a kis karácsonyi bizgentyűket. 
Hamar elrepült az idő.

 A hazafelé vezető, 10 perces úton 3 barátnőmet is felhívtam,  hogy "Na, tessék,most úgy is tudok telefonálni, hogy hallom, amit mondasz", mert nem ordibálnak mellettem a gyerekek. 2 barátnőm hamar letette, mert mellettük pont ordibáltak a gyerekeik. 

Itthon béke fogadott és rend, aminek nagyon örültem. 

Ekkor Apa félrerángatott a fürdőszobába. (Nem, nem azért..) 
Közölte, hogy akkor most mesélni fog az Őrület Három Órájáról. 
Együtt indultunk el otthonról, addig ismertem az eseményeket. 

Miután besasszéztam az isibe, a cipész felé vették az irányt, a kocsiban a a Kicsivel és a Legkisebbel. Mire bekanyarodtak a garázs-cipészet elé, mindkettő elaludt. Szerencsére közvetlen a bolt előtt meg tudott állni, berohant a cuccokért és indultak is tovább. 

A programot- szupermarketes bevásárlás - újra kellett tervezni a két alvó gyermekkel. 

Elment tehát ahhoz a zöldségeshez, amelyik előtt közvetlenül le lehet parkolni és járó motorral, kitartott mérlegállással (lábak a kocsinál-karok a zöldségesnél) vett pár szem hagymát. 

A bébiétel-vásárlás nem volt kis feladat. 
Annál a drogériánál kötött ki, amelyik előtt van közvetlen parkoló, de forgalmasabb hely lévén, bevárta a távolból közeledő, unokájával békésen sétáló szomszéd nénit és közölte vele, hogy PONTOSAN rá várt, úgyhogy lesz szíves itt dekkolni a kocsi mellett abban a 71 másodpercben, amelyben ő berohan és vesz egy bébiételt. 
Pipa ez is.

 Ezt követően össze kellett szedni az edzésen lévő Nagyot. Nagy épület, nagy parkoló, nagy forgalom, nagy dilemma. (A két kicsi még mindig békésen szunyókált.) 
Ekkor az az ötlete támadt, hogy felhívja az edzőt és megkéri, hogy ha végeztek, küldje ki az épület elé évszaknak megfelelő ruházatban Elsőszülöttünket.  
Kicsöngött, fel is vették. 
Már javában magyarázta a megoldandó feladatot, mire a női hang közölte, hogy ne neki mondja, mert ez a telefon nem az övé, ő csak felvette, mert ez egy elveszett telefon, most találta. 
Férj kezdte türelmét veszteni, közölte, hogy szépen vigye oda az edzőnek a telefont, akkor már nem lesz elveszett és akkor majd újrahívja. 
Az újrahívásnál már az edző vette fel, így át tudták beszélni a teendőket. 
Kis idő múlva a Nagy megérkezett felöltözve és beszállt a kocsiba. 

Pipa. 

Ám a Kicsi az ajtócsapódásra felkelt. 
Felmérte a szituációt, amire is éktelen bömbölésbe kezdett, mivel ő nem mehetett be a tesójáért és nem rohangálhatott az edzés végeztével a tornateremben (ahogy szokott). 
Férj és a Nagy együttes erővel próbálták meggyőzni, hogy ma senki nem ment be az edzés végére a Nagyért, de ezt nem hitte el, ezért nehezen nyugodott le. 

A béke beálltával Férj konstatálta, hogy a Legkisebb (a durva hanghatások ellenére) még mindig alszik. 
Ezen állapot fenntartására találták ki a céltalan városi autókázást, úgyhogy ez lett a program.

 Amikor mindenki felébredt, szépen felcihelődtek a második emeletre, örültek annak, hogy végre itthon vannak és megcsinálták a Nagy leckéjét. 
Természetesen úgy, hogy közben szórakoztatta a két kicsit. 
Férj közölte, hogy ez egy igen durva műszak volt és szerencsére neki le is járt. 

Megdicsértem, hogy milyen derekasan helyt állt, megölelgettem és mindenki ment a dolgára. 

(Azt már nem meséltem el neki, hogy pár nappal korábban én úgy oldottam meg a bevásárlást ugyanebben a szituációban, hogy hagytam őket aludni a kocsiban 1 órát a szupermarket parkolójában. Eközben a volánnál ülve játszottam a telefonomon, hívogattam az ismerőseimet és néha beindítottam a motort, hogy ne fázzunk meg...) 
20151030_160524    

2015. november 15., vasárnap

A hierarchia csúcsán

Mindenkinek van egy kép a fejében arról, hogy mely szakmák képviselői állnak a képzeletbeli hierarchia csúcsán.

A mi kisvárosunkban jól hangzik, ha valakinek menő vállalkozása van, vagy ügyvéd, orvos, esetleg rendőr vagy tűzoltó (a teljesség igénye nélkül).

Nyáron vettünk egy tanyát. Fura dolog, tudom. Pláne, hogy ott is akarunk élni. Anélkül, hogy teljesen elvonulnánk a világtól. Lesz net, kábeltévé és wifi.

Most nem ez a lényeg.

Hanem a házfelújítás.

Merthogy ilyenben vagyunk benne most.
Adott egy aprócska ház, egy ezermester após és egy nagyon ügyes kezű férj.
Mégis szükség van néha szakemberekre, szakikra, vagy ahogy a papám hívja őket, "mesteremberekre".
Vízvezeték-szerelőt azonban korábbi rossz tapasztalaton alapuló elvből nem hívunk. Apósom is ért hozzá. Egyszer meg akartuk kímélni, hívtunk szakit. Aki rossz helyen bontotta ki a falat (???) majd közölte, hogy "Ezt majd falazzátok vissza, jó?".
perszebazmeg

A hierarchia úgy kapcsolódik ehhez a témához, hogy elkezdtünk kőművest keresni.
Igen, keresni kellett.
Ekkor jöttünk rá, hogy ő egy nagyon fontos és megbecsült személyiség. 
(Mert ugye fontos az orvos szakmája például, de mit ér, ha ki akarunk betonoztatni valamit..)
Először arra gondoltunk, hogy több személytől/cégtől kérünk árajánlatot.
Jó gondolat volt.
Jó naiv.
Ötből három nem jelent meg a helyszínen, a maradék kettőből egy nem küldött árajánlatot.
Igazából hamar nyertest hirdettünk - ártól függetlenül.
Az árat ugyanis nem tudtuk, mert a győztes sem küldött ajánlatot, de háromszori telefonhívásra szóban bediktálta. Nagyjából.
Mentségére szóljon, hogy amikor 7 telefonhívással és 3 elhalasztott időponttal később megjelent a helyszínen két emberével, a munkát tisztességesen elvégezték.
Normális emberei voltak: nem káromkodtak, nem voltak alkoholisták, viszont a kocsi csomagtartóján fogyasztották el a háztáji, kenyér és kolbász alapú ebédjüket.

No, de ez is kész lett, kifizettük, boldogok voltunk.

A következő kikerülhetetlen lépcső a villanyszerelő volt.
Egy céggel vettük fel a kapcsolatot, egyenesen a főnökkel.
Minden rendben lesz, ígérte.
Aztán nem vette fel a telefont egy jó darabig.
Nem olyan nagy város ez, Férj gyakran megjelent nála az irodában.
Hatott a pszichoterror: 70 telefonhívással és 13 elhalasztott időponttal később megígérte, hogy ma reggel fél 7-kor megjelenik nálunk az embereivel.
Szuper.
Férj reggel pontosan megérkezett a helyszínre.
(Ő mindig pontos. Én is. Kivéve, ha gyerekkel vagyok. Vagyis sosem.)
Villanyosok sehol. 
Hajnali fagyban hamar elrepül az az egy óra késés. (De legalább megérkeztek.)
És ha már késtek egy órát és a vércukruk is leesett, fél óra alatt megreggeliztek a fűtött kocsijukban.

Eközben én a hajnali fagyban igyekeztem a gyermekeimet pontos időre eljuttatni az intézményeikbe.
(Nem volt könnyű feladat, maradjunk annyiban, hogy ha az 1 fokos belső hőmérsékletű kocsiban egy 200 forintosnyi területen lehet kilátni a szélvédőn, az még nem olyan akadályozó tényező, hogy elkéssünk az iskolából.)

Mire én odaértem a tanyára Férjhez  bevásárlás (és 2 feszültséglevezető Snickers elfogyasztása ) után, a szerelők már szereltek, a nap fényesen sütött, minden ment a maga útján.
Egyszer csak az alábbi mondat ütötte meg a fülemet: "Siessünk, Feri, mert mindjárt jönnek az eonosok!".

Kezdtem kapisgálni, hogy kik vannak a hierarchia csúcsán..
1 óra múlva meg is érkeztek két csillogó-villogó autóval az "eonosok".
Odavonultunk a Legkisebbel megnézni a Csodát.
(A 3 fiúgyermekkel rendelkező barátnőm azt állítja, hogy bármilyen munkagép hosszú tízpercekre köti le utódai figyelmét. Az én lányom pontosan 0,0004 másodperc figyelmet szentelt a kosárban felfelé emelkedő "eonos" fiatalembernek és az összes többi, működésben lévő gépezetnek. )

Az egyik "eonos" férfi maga volt a kábelbarát, személyesen.
kábelbarát
Kép forrása itt.
Tetovált volt, nagyon laza, aki úgy vágott át a magasban kábeleket, hogy közben lelógott a szájából egy cigi.
(Később az is kiderült, hogy cigit szív levegő helyett is.)
Látszott rajta, hogy tisztában van az őt körülölelő sztárkultusszal, ennek ellenére lelkiismeretesen és jól dolgozott.
Távozásukkor a "sima" villanyszerelők irigykedve néztek utánuk és bánatukban rágyújtottak.

Az elmúlt időszak gazdag tapasztalatai alapján felállítottam a magam társadalmi hierarchiáját.

Eonosok
Szuperhősök
A Villanyszerelő
Villanyszerelő emberei
A Kőműves
Kőművesek emberei
Sikeres vállalkozók, ügyvédek, orvosok, informatikusok, közgazdászok, rendőrök, tűzoltók
Halandók, átlagemberek


2015. augusztus 25., kedd

A 10 hónapos gyermek táplálása. Rutin nélkül.

 A mai napomról csak annyit, hogy javarészt egyedül voltam a három gyermekemmel.

A Nagy folyamatosan, levegővétel nélkül beszélt a lovakról, a lovaglásról, a lófelszerelésről, a kobakról, a lovaglócsizmáról, a ló fülének állásairól, arról, hogy miket mondott a lovasoktató Feri bácsi, Lepkéről és Táncosról (igen, ők lovak), a legszebb lószínről, a lovas iskolatáskájáról,  a lovaglásra fordítható pénzmennyiségről és arról, hogy mikor veszünk végre lovat. És még pár lovas témáról...
Ha nem lenne egyértelmű,  hogy az anyagi vonzaton kívül mért nem veszünk most lovat:
Kép forrása: http://www.lovasok.hu/index.php?i=85646
Kép forrása: http://www.lovasok.hu

Hát, ezért.

A Kicsi mindeközben egy tündéri, kedves, elbűvölő kislány, aki  mindenkit nagyon szeret, bújik, ölelget. Csak épp rossz korszakát éli és a sok kedvesség mellett időnként kitör belőle a hiszti.
Kb. így:

Ma egyszer 20 percet sírt azért, mert ő még nem felnőtt (ezt mondjuk nem értettem. Ő például utcára is hordhat tütüt és koronát. És nem elmebetegnek fogják nézni, hanem cukinak.).
Majd délután újabb 20 perc következett, amiért a nővére előbb mosott kezet, mint ő, ezért kifogyott a víz (!) a csapból (!!!). (Nem fogyott ki.-a szerk. megjegyzése)

A Legkisebb szintén remek napjait éli: álldogálva egyensúlyoz, próbál elindulni, és sokat esik. Én tényleg próbálok mindig figyelni rá, de egyszerűen sokszor feláll és nemes egyszerűséggel hanyatt vágódik. Akkor is, ha épp mellette állok. A fején van egy szép nagy, lilás púp (aminek a keletkezésével párhuzamosan az internet segítségével bővítettem az agyrázkódásról szerzett ismereteimet), úgyhogy kiérdemelte a ketrecharcos becenevet (főleg, ha valaki látja, hogy mennyire ideges, ha berakom  a kiságyba és hogy rángatja ordítva az ágyrácsokat).

Szóval, egy ilyen nap után úgy éreztem, muszáj írnom.

Méghozzá a Legkisebb legújabb étkezési szokásairól.

Azért írtam a címben, hogy rutin nélkül, mert hiába 3. gyerek, nem ugyanolyan, mint a többi, vagy már nem emlékszem jól, hogy milyen volt a többi.
Lényeg a lényeg, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy megpróbáljon önállóan enni.
Igen, önállóan. 
Nem halkéssel és desszertvillával, de önállóan.
Nem lehet örökké mindent pürésíteni, mert mindenki hallott már rémtörténeteket olyan gyerekekről, akik a sok pürésítés után öklendeztek a darabos kajától.
És különben is, amikor épp ételt lejmol valakitől, nem jelent problémát, hogy darabos dolgot kap, úgyhogy kezdődhetnek a Nagy Közös Családi Étkezések, amikor mindenki ugyanazt az ételt eszi, ugyanolyan állagban.
Felmostam szépen az étkezőasztal alatt (mondjuk ez utal némi rutinra).
A Legkisebbet beültettem az etetőszékbe,a két nagyobb gyermek vele szemben helyezkedett el.
Én  is leültem a Legkisebb etetőszéke mellé és mindenkinek szépen kiosztottam a vacsorát.
Az Új Evő is kapott szép kis micimackós műanyag tányéron "katonákat": pici darab kenyérke, pici darabocska sonkácska, pici darabocska sajtocska.
Hát, akkor vágjuk bele, Bon appétit! mindenkinek, legyen franciás étkezési idill.
Fog ez menni.

A Legkisebb nagyon boldog volt a felnőttes szituációtól: mosolyogva nyúlt a tányérjához, megfogta és a tartalmát egy az egyben a földre szórta.
Majd a tányérral átdörzsölte a haját. Mindenhol.
Nem estem kétségbe. 
Olvastam gyereknevelési könyveket, tudtam, mit kell tennem.
Szépen felszedtem a frissen mosott (!!) padlóról a kajáját és újból elé raktam, már nem túl katonásan.
Közben normál hangon elmagyaráztam neki, hogy az asztalnál szépen kell enni.
Szerintem nagy tekintélyt adott a mondandómnak, hogy az asztal másik felén a két nagyobb visítva röhögött és tapsolt a Legkisebb előző produkciója miatt.

Mindegy, valamelyest biztosan használt a szövegelésem, mert a következő körben csak az étel háromnegyedét dobálta le a földre.
Egy-két darabot még ekkor is megmentettem, amiből láthatta, hogy komolyan gondolom, és ideje, hogy ő is komolyan vegyen.

Megtörtént az áttörés.

A kezébe fogott egy falatot, amit a szájába rakott.
Képzeletben megveregettem a vállam, hogy lám, így kell ezt csinálni, nem hiába nyomom itthon a HETEDIK  évemet. Bravó, anyuka!
Sajnálatos módon kiderült, hogy a gyermek egy egészen új, körünkben ezidáig ismeretlen technikával táplálkozik: ami a szájába kerül, azt rövid ideig rágja, ízleli, majd kiveszi és megnézi közelről.
Ezután, nyugtázva a kinézetét, a kezében lévő nyálas dzsuvadékot több-kevesebb sikerrel visszatuszkolja a szájába. (És az arcára. És a ruhájára.)
A nagyok itt már sírtak a röhögéstől, hiába pisszegtem le őket.

Nem tudom, hogy spontán jött az ötlet, vagy a zajos közönségsiker miatt alakult így, de a Legkisebb ezt követően újabb evési technikát mutatott be.
Az asztalon heverő , még épnek mondható falatkáit, nagy erővel,  tenyérrel, töbször lecsapta, majd a lapulmányokat a korábban vázolt technikával fogyasztotta.
Volt nagy öröm a túloldalon.

Én ekkor döntöttem úgy, hogy nem figyelem tovább és átadtam az Apukájának ezt a nemes feladatot.

A remek kísérlet eredménye: három tapsolva röhögő gyermek, 1 fürdetendő 10 hónapos, 3 mosandó ruhadarab, 1 sikálandó terítő, 1 felmosandó padló, 1 odaragadtkajás etetőszék (ezt csak a gyermek kiemelése után lehetett látni) és 1 darab anya, akinek a családjában még várat magára a francia étkezési idill...


2015. augusztus 3., hétfő

Szerelők bevetésen

A csípéses ügy kapcsán már említettem, hogy a Húgommal és a gyerekekkel tettünk meg 180 km-t autóval.
Sajnos van az a helyzet, amikor Férj nem ér rá velünk jönni, így egyedül, vagy egy
anyukám által rám küldött kísérővel utazunk.
Most is ez történt.
A napsütéses vasárnap délután telepakoltuk a kocsit és elbúcsúztunk a szüleimtől.

Anyukám arca ilyenkor külön tanulmány: falfehér és szerintem el is tudna ájulni az aggodalomtól (persze, valamilyen szinten megértem: két gyereke és három unokája utazik az autóban. És én vezetek.).
A Húgom is látta, hogy feszkó van és úgy érezte, oldania kell a hangulatot az alábbi, pont odapasszoló mondattal:
-Ugyan, anyu, ne aggódjatok! Én tudok kereket cserélni.
Gondolhatjátok, ez volt az a mondat, amitől a szüleim lelazultak, befeküdtek a nyugágyba és reggae zenére cigiztek.
(Nem.)

Az út viszonylag zökkenőmentesen telt.
(Viszonylag zökkenőmentes: három kisgyerekkel, melegben utaztunk.)
Már az út nagy részét megtettük, amikor az egyik fékezésnél hallottam, hogy elszállt felettünk egy utasszállító repülő. Érdekes, gondoltam, hogy ilyen alacsonyan, de van ilyen. A következő kereszteződésnél fékeztem, és akkor már a Húgom is hallotta a repülőt.
Azért kellett még egy fékezés, mire mindkettőnknek leesett, hogy Szekszárdon nem szállnak alacsonyan utasszállító repülők (főleg nem három, egymás után), így a hang a KOCSIBÓL JÖN.

Bevallom, kicsit pánikba estem. Megegyeztünk, hogy az első adandó alkalommal félreállok és megnézzük, mi ez. (Az első adandó alkalom nekem pont 5 km-rel van arrébb, mint egy rutinos sofőrnek.)

Félreálltam és a Húgommal mindketten magabiztosan kiszálltunk, hogy kinyomozzuk a problémát.

Kép forrása: www.vemuhely.hu
Kép forrása: www.vemuhely.hu

Amikor elindultam a kocsi oldalánál, akkor kezdtem el arra gondolni, hogy vajon most mit csináljak???? Igyekeztem a Férjtől, Aputól és az Öcsémtől ellátottakat tenni: körbejártam az autót és szakértő módon hajolgatva benéztem alá, egyszer még le is térdeltem.

Nem tudom, mit kellett volna látni és őszintén szólva azt sem tudom, mi az ami jó, hogy ott van.

Már kicsit röhögtem magamban magunkon, aztán végül megállapítottam körülbelül annyit, hogy mivel nem nászutas autó, nincsenek konzervdobozok mögé kötve.

Egy szemvillantásból értettük egymást a Húgommal: a motorháztetőt már nem nyitjuk ki, mert teljesen fölösleges, hogy megdöbbenjünk olyan dolgokon, amik gyárilag ott vannak.

Folytattuk utunkat. Csak kicsit lassabban. Végül is a "szerelés" is sikeres volt, mert a kocsi semmilyen rendellenes hangot nem adott ki ezután. Rendben hazaértünk.

Külön forgatókönyve van annak, amikor az ember a hibát közli egy hímneművel.
Jelen esetben Férjjel.
A hibát - amit természetesen nála nem adott ki az autó - egyszerűen nem értette meg. Olyanokat kérdezett, hogy az "utasszállító hangon" kívül (az idézőjelbe tett rész kiejtésénél a szemét is forgatta) tapasztaltam-e valami rendelleneset vezetés közben.
(Persze. Meleg volt és volt amikor két kisgyerek egyszerre sírt.)
Mondtam, hogy nem értem, mire gondol. Fékről, kuplungról meg ilyesmikről beszélt. Semmi extráról nem tudtam beszámolni.
Úgyhogy ennyiben maradtunk.

(Van heppiend is: pár héttel később egy családi utazás alkalmával megint volt utasszálító-hang, amikor diadalittasan elkezdtem üvöltözni Férjnek, hogy EZ AZ!!!!UGYE TE IS HALLOTTAD, HOGY EZ AZ??? TÉNYLEG EZ VOLT AZ!!!!Amit tudomásul vett. A járművet szerelőhöz vitte - nem bízott abban, hogy most egy "hajolgatós körbesétálással" meg lehet oldani a problémát -, aki ki is cserélt valami fékizét és azóta utazunk boldogan. Repülők nélkül.)

2015. július 25., szombat

A csípés-ügy

Vasárnap a szüleimnél voltam, hogy az ott nyaraló Nagyot begyűjtsem és hazahozzam.
(Épp itt volt az ideje, mert a Nagy már úgy beszélt a szüleim házáról és kertjéről, hogy "Nálunk". )

Indulás előtt 2 órával a Nagy éktelen ordításba kezdett: belelépett egy fullánkos állatba, ami nagyon megcsípte a lábujját. Megszeretgettem, megvigasztaltam, kiszedtem a fullánkot, beáztattam a lábát ecetes vízbe és kapott kalciumot.

Amikor beszálltunk a kocsiba, kicsit dagadtnak tűnt a lába, ezért kapott borogatást is.

Mire a végtelennek tűnő (40fokban-kocsival-3gyerekkel-pluszakétségbeesett"úristen,hovakerültem"arcúhúgommal -nelegyenhuzat,deneisnyomasdaklímát-mindenkinyüszögvalamiért) utazás szerencsésen véget ért, a Nagy lába már a háromszorosára dagadt. (Tette ezt annak ellenére, hogy a Húgom - engedelmes serpaként - minden egyes udvariasan és igazán jólnevelten megfogalmazott "Hideget!" felkiáltás után hűtötte a borogatást.)

Első utunk az ügyeletre vezetett.

A hellokittys haspólóban érkező, ám így is inkább női hentesre hasonlító doktornő az elején nem volt kedves. Közölte, hogy "elhiszi, hogy a szülőknek nagy dolognak tűnik egy ilyen darázscsípés, de nekik teljesen szokványos". Még lenézett egy kicsit, amiért háromgyerekes anyukaként nem tudok párakötést csinálni, aztán egy csomó recepttel már-már kedvesen hazaküldött minket.
Szeretnék sikersztoriról beszámolni, de a gyerek lába - minden kezelés ellenére - egyre csak dagadt.
Kedden délután már úgy nézett ki, mint aki egy vastag lila zoknit hord a kánikulában.
Ekkorra már teljesen beleéltem magam az elüszkösödő láb-teóriámban, ezért éjszaka óránként jártam kötést cserélni, kenegetni és zseblámpával megvilágítani, hogy ugye még nem fekete.
Szerdán elmentünk strandra, és láss csodát: csütörtök reggelre már "meggyógyult" a gyermek.

Ennek örömére el is mentem a 3 lánykámmal fagyizni és játszóterezni.
A nagy meleg miatt papucsban voltunk, de a csajok le akarták venni, hogy normálisan játszhassanak.
Szuperanyu (én-én-én) megengedte nekik, persze.
Ment is a giccsidill játszóterezés, a lányok produkálták magukat, a Legkisebb békésen aludt, a Nap sütött, a madarak csicseregtek...

Majd a Nagy éktelen ordításba kezdett: belelépett egy fullánkos állatba, ami nagyon megcsípte a lábujját. Megszeretgettem, megvigasztaltam, és arra gondoltam, hogy EZ ROHADTUL NEM TÖRTÉNHET MEG VELÜNK EGY HÉTEN BELÜL MÁSODSZOR!

maja

Még sokkos állapotban voltam,ezért csak lassan hatoltak át a Nagy szavai a ködön: ő nem tud hazajönni, mert nem tud ráállni a lábára.
(Apa másik városban. Vele együtt: autó is másik városban.)

Ekkor a hátamra vettem a Nagyot, a lábai fogásából kilógó ujjaimmal toltam a babakocsit és közben kedvesen invitáltam a Kicsit, hogy fogja ő is a babakocsit és ne kódorogjon el.
Elindultunk haza a mi kis privát, utazó látványcirkuszunkkal.

Kb.50 métert haladtunk, amikor a Kicsi bejelentette, hogy nem tud tovább jönni, mert kidörzsölte a papucsa a lábát, ezért inkább vegyem fel őt is magamra és cipeljem.
Megállás. Szünet. Szuperanyu egyszemélyes brainstormingot tart.
Majd nekiáll zoknit keresni.
Mert egy kisgyerekes anyukánál mindig van mindenféle váltóbizbasz.
Mondjuk főleg a 9 hónaposnak.
Találtam is egy zoknit. Babazoknit. Nem épp 3,5 évesek lábára való...de felment, így a Kicsi tudott tovább jönni önállóan.
A Legkisebb a babakocsiban ekkor kezdett el sírni.
Szinte láttam magam előtt, ahogy elpattan egy idegszál az agyamban.
Igyekeztem gyorsabbra venni a tempót.
Igen, én is tudom, hogy a nők nem izzadnak, hanem csillámlanak.
Én izzadtam. Nem csajosan. A szemhéjamról csöpögött a sós lé a szemembe.

Akik szembejöttek mind mosolyogtak és látszott, hogy azt gondolják, milyen jófej vagyok, hiszen viszem a Nagyot a hátamon, tolom a Legkisebbet és közben beszélgetek a Kicsivel.
Amikor hazaértünk, már csak egy kihívás volt hátra: a második emeletre (lift nélkül!) felvinni a Nagyot, kézen fogva felkísérni a Kicsit és felszállítani a Legkisebbet tartalmazó babakocsit.
Hiába vagyok - ahogy falun hívják a dagadtat - erős asszony, tudtam, hogy ez így egyszerre nem fog menni. 
A Nagyot letámasztottam a postaládáknál, felvittem a babakocsit és a Kicsit, majd őket egymásra bízva (a Legkisebb be volt kötözve a babakocsiba) mentem le a Nagyért. Kicsit futottam is,  mert a 3,5 éves vigyáz a 9 hónaposra dolgot gyámügyileg megkérdőjelezhetőnek éreztem...

Tekintettel a szakszerű ellátásra, a profi hazaszállításra és a korábban megszerzett párakötésbeli tapasztalatomra: ez a csípés 1 nap alatt meggyógyult.

És Nektek hogy telik a nyaratok?

2015. március 1., vasárnap

Kimenő

 A Kimenő az én olvasatomban olyan szabadidőt jelent, amit a kisgyerekes családokban az egyik szülő biztosít a másiknak. Eszerint az Egyik vigyáz a gyerekekre, mialatt a Másik pedig elhagyja a családi ingatlant egy kis időre szabad program céljából.
Hogy ne veszítse el a józan eszét.

(Anyósom is mesélte, hogy annak idején a három kisgyerekes korszakában kezdett el tornára járni keddenként. Asszonytornára. Kezdetben tornával és beszélgetéssel, később inkább csak beszélgetéssel. Mivel egy anyának ez esetben előre kell dolgoznia, előfordult, hogy keddenként a fiai délután négykor megfürdetve, pizsamában, kikészített vacsorával maradtak otthon az apukájukkal :)

Amikor az első gyermekünk született, jó darabig még az igény se merült fel bennem, hogy azt a védtelen kis csöppséget másra hagyjam.
(A hormonok miatt a "védtelen" szónál rendszerint elkezdtem sírni.)
5 hónapos volt már, amikor Férj szülinapi ajándékkal lepett meg: egy full extrás, 2 órás, kényeztető pedikűrrel egy elegáns szalonban.
Izgatottan, de kicsit fél(t)ve mentem el otthonról.
Pasztell színek, mosolygó alkalmazottak a szalonban. Csodálatos volt. Épp csak a pezsgő hiányzott a kezemből. Majdnem megkönnyezték a lányok a tündéri férjem létezését és azt, hogy ilyen szuper ajándékkal lepett meg. Épp a lábkörmöm leendő színén ötleteltünk a csajokkal, amikor csörgött a telefonom. A Kijelzőn láttam, hogy a tündéri Férj hív. Mosolyogva vettem fel.
A háttérből gyerekordítás hallatszott. A tündéri Férj kicsit agresszíven sziszegte a telefonba, hogy a gyerek azóta üvölt, hogy kitettem a lábam (másfél órája) és AZONNAL induljak haza, mert nagyon elege van belőle (és itt most nagyon finoman fogalmaztam át a véleményét).
A körmöm színe jobbról az első lett, mert ez volt legközelebb a mutatóujjamhoz.
Hazaértem, amikor is a dühödt arcú Férj (ex-cuki) még az ajtóban a kezembe nyomta a visító gyereket. (Aki azonnal elhallgatott..)

A második gyerekünk 3 hónapos volt, amikor úgy éreztem egy szombat reggelen, hogy kell egy kis kimenő, különben bekattanok.
Otthagytam a pizsamás családot kb. 2 órára.
Kint szakadt a hó, én beletartottam az arcom és éreztem, hogy ez most jó.
Időre hazamentem.
Minden ágy vetetlen volt.
Mindenki pizsiben volt.
A Nagy mesét nézett a számítógépen, előtte valami folyadék nélküli reggelizőpehely egy tálkában.
A Kicsit az apukája tartotta.
Amikor picit felhúztam a szemöldököm az áldatlan állapotok miatt, Férj közölte, hogy ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradt a gyerekekkel, és most inkább arra koncentrált, hogy életben maradjanak.
Pipa.

A Harmadik gyermekünk 3 hónapos lett és úgy döntöttem, hogy kell, hogy legyen MINDEN HÉTEN egy kis idő, ami csak az enyém.
Csütörtökönként. Két óra. Kimenő.
Férj látta, hogy ezt most komolyan kell vennie, ezért belement.

Az első alkalom nagyon flottul ment.
Beültem egy barátnőmmel egy pizzériába és (levegővétel nélkül, egymás szavába vágva) beszélgettünk.
Amikor hazaértem, már mindenki megvacsizott, megfürdött és az ágyában volt.
Frissült energiákkal osztottam ki a jóéjt-puszikat.
Minden nagyon Tökéletes volt.
Rájöttem, hogy szeretem az életemet és az is szeret engem.
Tiszta katarzis.

A második alkalommal vittem magammal egy könyvet is.
Az volt a tervem, hogy beülök egyedül kávézni a város legújabb cukrászdájába és olvasok.
Épp a kávémat kértem ki, amikor csörgött a telefonom.
Igen, Férj volt az és igen, a háttérben torka szakadtából ordított a Legkisebb.
Csak azért hívott, hogy elmondja, minden tisztelete az enyém és ő az én helyemben haza se menne.
Másodszorra fél óra múlva hívott.
A háttérben még mindig ordított a Legkisebb.
Férj tanácsot kért, hogy mit csináljon vele. Adtam pár tippet, aztán letettük.
Kicsit később, még vissza volt 3/4 óra a Kimenőmből, de normál tempóban hazaindultam.
Útközben még kaptam egy "Elaludt" sms-t, de akkor már nem fordultam vissza.
Hazaérve láttam, hogy a Legkisebb tényleg alszik, a Nagyok pedig az agyhalott Dórát nézik a tévében.

A soron következő kimenőmhöz nem sok kedvem volt.
De nem akartam feneket csinálni a számból, ezért nekiindultam.
Teljesen ötlettelenül kóboroltam és arra jutottam, hogy veszek egy női magazint (olyat, amit régen rengeteget vásároltam és amiről tudom, hogy nem az elme pallérozására törekszik: sok kép, kevés szöveg, az is értelmetlen).
Bementem egy szupermarketbe.
Nézegettem ezeket a csajos újságokat, de most mind olyan uncsinak tűnt.  
Vagy nem is uncsinak, inkább távolinak.
Aztán bekerült a látóterembe a szomszédos állvány.
Nem kertelek.
Nem vettem női magazint.

Ezekkel tértem haza:
P2270008

Ha valaki nem látná: egy komplett borsócsalád, saláta- és retekmag és még egy kis borsó.
Én így lazítok.

Most otthon is minden rendben volt, nagy szeretetben vártak haza (=annyira jól szórakoztak, hogy észre se vették, hogy megérkeztem).
Csütörtökön jön a következő alkalom.
Én megyek, az biztos.


2015. január 21., szerda

Night fever

Nem nagyon járunk szórakozni.
Ez azt jelenti, hogy én egyáltalán nem, Férj pedig nagyon ritkán.
A lelkünkben azonban ott az igény, úgyhogy esténként gyakran hallgatunk zenét és megy a tánc is.
Változatos számokra táncol a család.
Apa a lányaival.
Vagy teljesen egyedül.
A Nagy bécsi keringőzik.
Vagy csárdásozik.
(Utóbbival kapcsolatban kezdetben próbált meggyőzni minket, hogy igazából az alaplépés a "négyet-jobbra-négyet-balra". )
A Kicsi forog körbe, hányásig szédülve (ez mondjuk zenétől független tevékenység).
A Legkisebb (a kezemből)  meghökkent arccal nézi a cirkuszt.

Tegnap este Apa úgy keverte a számokat, hogy egyetemi buli lett belőle.
(A gyerekek táncolni akartak vele, de ő egyedül ropta és közölte velük, hogy "Hagyjatok békén! Apa most megint 21 éves!")

Késő este, amikor a gyerekek már aludtak, Férj merengett maga elé:
-Volt egy szám az egyetemi bulikban, valami olyasmi volt a szövege, hogy "papa mama rapidu". Nagyon szerettem. Évek óta keresem.
-Mért nem próbálod meg a keresőben?
-Nem hiszem, hogy ennyi infóval megtalálom. Egy próbát mondjuk megér.
Nem fogjátok kitalálni, mit talált itt.  
Él még egy olyan ember a Földön, akiben ez a kérdés, ebben a formában felmerült.
Több éves titokra derült fény.  

Jó szórakozást Nektek is!

(Már nem kell megkeresnetek :)

2015. január 11., vasárnap

Rejtélyek egy lányszobában

Képriport következik.
A felvételek a lakók tudta és engedélye nélkül készültek. 
Elnézést a trágya képminőségért.

 1. A zsiráf nem jól választotta meg az elfogyasztani kívánt kolbász mennyiségét.

 
Főleg, hogy nem is eszik kolbászt.


2. Van egy baba, aki élettel össze nem egyeztethető pózban él. 

   
   
És ez senkit nem zavar.


3. Van szőnyeg is. Apró szöszökkel.

 

Megnézed közelebbről.


    
















Ha még nem lenne világos, kigyűjtöttem egy fehér lapra. 

 

Ha csak egybe belelépsz az 50+ kilóddal... 


4. IKEÁ-s, lógó gyerekjáték.

  
  
















Apró hiányossággal.

    

Megkérdeztem, ezt senki nem csinálta. 
Valószínűleg egy beépített, apró ollóval levágta magát.   


5. Az ágy mellől egy Barbie keze lóg ki. Segítséget kér.

  

 A megmentésére sietsz.



    















De már felesleges.
Leszakadt a teste.