2016. december 14., szerda

Éjszakai élet

Nem ismerem más családok éjszakai életét, de a miénket legjobban az "elgondolkodtató" és az "ilyen pihenés mellett nem sokáig bírjátok" kifejezésekkel lehetne jól jellemezni.

Mióta dolgozó nő lettem azóta eggyel több feladatom van egy napra, eddig nem nagy biznisz estére, bevallom, elfáradok.

Korábban éjszakai bagoly voltam, de a fél 6-os reggeli kelés eléggé visszavetett benne: napjainkban gyakorlatilag este 8-kor készen állok az alvásra (ruhástól. bárhol.)

Férj hasonlóan jó képességekkel bír mostanában.

Szóval, köztünk ki nem mondott törvényszerűség, hogy aki este bemegy a gyerekekhez mesét olvasni, annak annyi.
Az tuti elalszik ott
1. legszerencsésebb esetben a Kicsi felnőtt méretű ágyán.
2. erős mazochista beütéssel a Legkisebb 140 cm hosszú ágyán, ahol aztán arra ébred, hogy az ágy által csonkolt végtagjaiban nem áramlik a vér.
3. a földön. Hideg és kemény, úgyhogy ez a leglúzerebb kategória.
(Aki kijut a gyerekszobából elalvás nélkül, az bátran felveheti a "HŐS" feliratú pólóját és ünnepeltetheti magát, csak ne túl hangosan, mert a házastársa időközben természetesen elaludt a hitvesi ágyon (este 9 óráról beszélünk).)

Ha nagyon nagy lendületben vagyok, akkor közvetlenül a gyerekek után én is lezuhanyozom, és egyből berendezkedek a gyerekszobai alvásra. Ebben az az egy vet vissza, hogy legutóbb a Legkisebb korai tisztálkodásomon nagyon kiakadt (nem tudom, pontosan, min, talán azon, hogy elrejtőztem a nyitott ajtajú fürdőszobában található átlátszó zuhanykabin takarásában) és büntiből beleköpte az egyetlen cumiját a budiba.
Ekkor születhetett volna a "Meztelen nő turkál a WC-ben" című akt.


A minap történt, hogy Apa lett a soros meseolvasó (ottalvó).
Főleg azért, mert én voltam a (mindig soron következő) mézeskalács-sütő és csomagoló a gyerekek másnapi adventi vásárára.
Este 9-re minden elcsendesedett (Apa békésen szunyókált a gyerekszobában), beindulhatott a nagyüzem.

12-15 tepsi mézeskalácsot sütöttem ki. Közben próbáltam magam ébren tartani TV-nézéssel és a youtube-bal.
Éjjel egykor épp a csomagolást kezdtem meg, amikor Apa kitámolygott a gyerekszobából, rám nézett, majd a tornyokban álló mézeskalácsokra, közölte, hogy szerinte nem vagyok normális és levetette magát a legközelebbi ágyra, hogy gond nélkül tovább alhasson.

A következő snittre - bevallom - nem emlékszem.
Csak arra, hogy egyre hangosabban szólongat.

Elmondása szerint 2-kor felriadt és maga mellett keresett az ágyban.
Sehol nem talált, ezért a másik szemét is kinyitotta, úgy pásztázott.
Hamarosan megtalált a konyhaasztalnál.
Ülve, az asztalra borulva aludtam (a jó, öreg kocsmapóz).

Állítása szerint többször szólongatott, egyre hangosabban, eredménytelenül.
Átfutott az agyán, hogy meghaltam és riadtan gondolt arra, hogy hova rejtsen el, mire a gyerekek felébrednek.
(Romantikus, azt meg kell hagyni.)

Ekkor ébredtem.
Mindenféle igényességi teketória nélkül melléheveredtem az ágyra, hogy maradjon még olyan része az éjszakának, amikor kinyújtott végtagokkal alszok.

3 körül érkezett közénk a Legkisebb.
Kezében egy Bogyó és Babócával, amiről azt kell tudni, hogy kemény borítójú könyv, 4 veszélyesen éles sarokkal (megkockáztatom, hogy nem a legszerencsésebb alvótárs).
Soha nem a gyereket szúrja szemen a sarok.

Reggel fél 7-kor indultam a gyerekszobába ébresztőt tartani.
(Ne számoljátok ki, hogy hány óra és milyen minőségű alvás után.)

A Kicsit sehol nem találtam, se az ágyon, se a földön.
Sehol.
Bepánikoltam rendesen.
Egyből riasztottam is Férjet, de ő megnyugtatásomra felemelte az ÉN takarómat, így láthattam, hogy a Legkisebb és a szúrós sarkú könyv mellett ott fekszik a Kicsi is.
Férj szerint ő 5 körül érkezett meg hozzánk.
(Ezt észre se vettem.)


Éjszakák.

Régen:

(Barátok. Szép ruhák. Alkoholos bódultság-igény szerint. 
Bármeddig szórakozás. Másnap heverészés.)

Most:

(Gyerekek. Pizsama. Fáradtságtól szédülés-igényre tekintet nélkül. 
Senki nem viccel. Reggel 6-kor kezdődik az új műszak.)







2016. november 3., csütörtök

Vallomás

Kedves Férjem!

(Remélem, ma már fáradt leszel ahhoz, hogy egyáltalán észrevedd ezt a bejegyzést.)

Az úgy volt, hogy elugrottam a Legkisebbel a boltba késő délután, kocsival.

Jól emlékszem, azt mondtad, zárjam be a kaput kulccsal, mert apukáddal a belső szobában fúrtok-faragtok, nem halljátok meg, ha bejön valaki.

Vittem is magammal a kapukulcsot.

Aztán emlékszem, hogy belegyömöszöltem a gyereket az ülésébe, lefolytattunk valami mélyenszántó társalgást a tiktak cukorkáról, majd beindítottam a kocsit és elviharzottunk (nem úgy. a KRESZ szerinti mértékben természetesen.)

A bolt előtt kiszálltam, hogy kigyömöszöljem a  gyereket az üléséből.

Ekkor hívtalak fel, hogy bocs, de elfelejtettem bezárni a kaput.

Megbeszéltük,  semmi gond, megoldod.

Elköszöntünk.

Azt hihetted, hogy a bolt előtt hirtelen eszembe jutott ez az egész.

Dehogy.

Totál kiesett a zárás problémaköre.

Aztán megláttam ezt:

20161103_183859

Igen, jól látod.

Ez itt a kapukulcs személyesen, ami a mai 6 kilométert autón kívül tette meg.

Picit beszorulva ott valami résbe.

Nézzük a jó oldalát: nem vesztettem el.

(Nem rajtam múlt.)

Csókol:
Szerető feleséged

2016. szeptember 26., hétfő

Anya munkát keres

Elröppent ez a 8 év, lejár az utolsó GYED is hamarosan, a Legkisebb lassan indul a bölcsibe.

Nincs mese, Anyának munkát kell keresnie.


busymum-900_bb63a2c037d425f10d1030b246039173
(Kép forrása itt.) 

Kerestem én már munkát, igaz, hogy 10 éve, de azt gondoltam, ebben nincs változás: először is kell egy jó önéletrajz.

Semmi gond, menni fog, írtam már ilyet, sokat, 5 perc az egész.

Nyári szünet, otthon a 3 gyerekkel egyedül, ők mesét néznek, én belevágok.

Pofonegyszerű: egy minta a netről és csak be kell helyettesíteni az adatokat.

Mondom, 5 perc.

3 óra múlva - miután adtam enni, öltöztettem, pisiltettem, fésültem, rászóltam, megdicsértem, átöltöztettem, feltöröltem, segítettem megírni, megfőztem, megvigasztaltam - kétségbeesett üzenetet küldtem - nyakamban a Kicsivel, ölemben a Legkisebbel - a dolgozó Férjnek: "SEGÍTS!!!NEKEM MILYEN KÉPESSÉGEIM VANNAK???"

Rögtön jött a válasz, benne egy olyan képességgel, amit itt nem írhatok le, mert akkor ki kellene raknom a 18-as karikás figyelmeztetést.
Ezt ugye nem lehet, mert 17 éves olvasóim ezreit veszíteném el.

Hiába utasítottam rendre Férjet, küldött még egy-két komolytalan képességet ("jól parkolsz tolatva" -egyáltalán nem - " jól tudsz tankolni"- pláne nem), így már sehonnan sem remélhettem segítséget. 
Kétségbeesetten tekintettem körbe a kialakult kuplerájos káoszon és igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, miszerint örökre háztartásbeli maradok.
Enyhítő körülmény Férjjel kapcsolatban, hogy fél óra múlva átküldte az én önéletrajzomat, amit ő készített. Nagyképűsködve "kijavítottam" (egy pontot beleírtam, egy vesszőt kihúztam), hogy aztán kinyomtathassa és szépen hazahozza nekem. 

("Igazolványképet" már korábban készített rólam a fürdőszobában. Sajnos nem tudott olyan magasra és távolra állni tőlem, hogy ne tűnjön nagynak a fejem.)

Na, de nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább az, hogy átgondoltam és megállapítottam: soha egyetlen anyuka se küld el egy őszinte önéletrajzot, mikor vissza szeretne térni a munka világába. (Érthető okokból, persze.)

Gondoltam, írok egyet.

Őszinte Önéletrajz


Személyes adatok

Név: ANYA!! ANYAAAAAAA!!! (vagy a  Legkisebb szerint: ANYAHÓ'VAN???)

Lakcím: az a tanya, aminek az udvara mindig tele van gyerekjátékokkal

Telefonszám: mindegy. Vagy kiskorú veszi fel és nem szól bele, vagy kiskorú sírva sikítozik a háttérben, amikor felveszem. Reménytelen.

E-mail: ügyes próbálkozás, de nagyon ritkán nézem meg őket, ugyanis feliratkoztam 50 hírlevélre és többnyire azokat törlöm ki fontoskodva, "megnézem a leveleim"-címszóval.

Javaslat: jöjjön el személyesen, ha akar valamit. Alvásidőben. De ne csengessen, mert a csengő ugyan elromlott, de a kutya ugatni fog, a gyerek felébred, én pedig nem leszek kedves.

Tanulmányok

Elküldtem a papírjaim másolatait. Böngésszék át.

Szakmai tapasztalat

8 éve itthon vagyok.

Már alig emlékszem a régi életemre.

De az biztos, hogy nagyon jó munkaerő voltam.

Nyelvismeret

Nyomokban angol

(Nyomtalanul eltűnt) német

Babanyelv

Suttogás

Artikulációmentes ordítás (bármely nyelven)

Képességek, praktikus tulajdonságok

Egyszerre figyelek mindenre és mindenkire.

Kihűlt étellel és kávéval működöm.

Megszoktam, hogy mindenki után leszedem az asztalt, ezért egy kicsit elhúzódhat az ebédidő a 400 fős céges étkezdében.

Gazdag egészségügyi tapasztalattal rendelkezem, különösen jól csillapítok lázat.

Minden kollégát megtanítok köszönni és orrot fújni.

Ülve is tudok aludni.

Hobbi

Könyvlapon alvás.

Sport (nézni. tévében.)

Titokban gyors édességevés.


Kérem, válasszanak engem!
egy anyuka 

2016. szeptember 20., kedd

A nyári szünet margójára

Szeptember lett, becsöngettek, ez a nyár is elröppent és van még klisé ott, ahonnan ezek jöttek :)

Bevallom, én naivan, mindenféle átgondolás nélkül vágtam a nyári szünetnek.

ÚÚÚgy vártam, hogy vége legyen az iskolának, óvodának és ne kelljen minden nap mindenkit egrecíroztatnom, hogy ébredjél már- moss már fogat - pisilj már - öltözz már - egyél már...stb.

Nos, ha csak egy képpel kellene jellemeznem a szünidőt, akkor talán ezt emelném ki:

20160903_073930

(A másik meghatározó felirat eltávolításra került, mielőtt fotózhattam volna. A gyerekek szobájában kapott helyet és az állt rajta, hogy "Nem jöhet be, aki mérges rám." A szerző a Nagy, ő ugyanis az egyetlen írástudó gyermekünk. Gondolom, ez az arány még változik az évek során: )

Szóval, volt volt itt minden: lovas tábor, kánikula, házfelújítás, strandolás, házi állatsimogató, kirándulások, egy gyerek itthon, két gyerek itthon, három gyerekkel egyedül itthon (tripla pontok járnak anyának), házi medence, jégkrémezés, fagyizás, sok játszóterezés, sok öröm, sok nevetés és néhány enyhe idegösszeomlás (mind az enyém), pár sérülés (mind az enyém), rengeteg kertészkedés és még sok egyéb.


Néhány kép következik.

Giccsidill:
(A szülői ágyon. Gyerekágyon nyomorgó, majd 6-kor inkább felkelő szülőkkel a háttérben.)
20160628_055951

Giccsidill2:
(1 hét távollét után)
20160707_164611

Megőrülve:
20160627_130210

Gyerekmunkásokkal:
20160909_093904

Nyár végére elkészült ez is:
20160804_184406
(részlet a Legkisebb első nyál-szelfijéből)

Ennyit a nyárról, elindult új (tan)év, és anya (én) is hamarosan újra munkába áll.

Lesznek még kalandok.

2016. augusztus 13., szombat

Rendhagyó történet

A nyár telik, a vidám sztorik gyarapodnak, minden nap írni akarok a blogba, és most írok is, de előre szólok: ez ma más lesz.

Éjjel meghalt a Papám.

Az utolsó nagyszülőm is elment.

Nehéz szavakat találni, mert úgy érzem, vele együtt elment a gyermekkori nyaraim utolsó tanúja is.

A nyaraké, amiket a mátrai kis faluban töltöttem. Velük.

A nagyszüleim a szó legtisztább értelmében vett egyszerű parasztemberek voltak. Szorgalmasak és jólelkűek. Mi, unokák mindig a fontossági lista tetején álltunk, mindent megtettek értünk. Egyikőjüknek se volt könnyű élete, de nem emlékszem panaszra. 

Szerencsére értették a humort, sokszor röhögtük velük könnyesre magunkat.

Papával kapcsolatosan is több vidám történet van nyilvántartva a családban. 
(A Nagynak például már többször mondtam, hogy úgy eszik, mint a Jóskapapa: egy darab ételt mindig hagy a tányérján, mert "aki mindent megeszik, az bélpoklos". )

Nem tudok máshogy emlékezni rá, mint egy történettel, ami szintén legendás lett a családunkban.
Kiskamasz lehettem, amikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Jóskapapa és a Mama somolyognak, susmusolnak, nevetgélnek.
(Feltűnő volt, mert inkább zsörtölődő házaspár voltak mindig is.)
A konyhában voltunk mindnyájan, amikor hirtelen megfogták egymás kezét és - mint a friss házasok nászút után - széles vigyorgással közölték, hogy szeretnének bejelenteni valamit.
Mondjuk én biztos voltam benne, hogy gyerekük lesz (bár a Mama már 50 fölött volt) és ahogy oldalra sandítottam, szerintem a szüleim is ilyen gondolatkör mentén mozogtak.
Ótejóég, mi lesz itt.
Papa eztán komótosan, picit pironkodva bejelentette:
- Úgy döntöttünk a Mamával- itt évődő egymásra tekintés-, hogy veszünk egy csüngőhasú malacot!
Volt olyan ott a konyhában, akiből megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, volt aki röhögött (mi, a gyerekek) és olyan is akadt, aki félrenyelt valamit (gondolom, a nyálát).

Az én búcsúm ilyen, tele van történetekkel.

Kedves Papa!
Remélem, együtt vagy a Többiekkel.
Lehet, hogy már kártyáztok is a Násszal.
(és persze csaltok, ahogy mindig).

Nagyon hiányoztok.

2016. június 12., vasárnap

Nálatok laknak-e...

Régóta szeretnék írni egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzést arról, hogy mért költöztünk tanyára.
Aztán arra gondoltam, hogy talán a Kedves Olvasót nem érdekli egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzés arról, hogy mért költöztünk tanyára.
Utána pedig egyre világosabbá vált, hogy nem fog elkészülni egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzést arról, hogy mért költöztünk tanyára, mert amikor elkezdtem írni esténként, minden alkalommal arra ébredtem, hogy a homlokom a billentyűzeten van és nagyon sok "h" vagy éppen "k" betű van a bejegyzésben.

Ezért száraz tényeket és részleteket közlök röviden.

(Majd ha a gyerekek kirepülnek,  írok hosszabb bejegyzéseket is.)

Szóval, 2015. december 13-án kiköltöztünk a városhatárunkon kívül eső tanyára.
Az alábbiakban bemutatom az állatállományunkat.


Az örökölt jószág

Az objektummal együtt maradt ránk a kedves kis korcs kutyus, Mázli névvel. Az eredeti nevét szerintem csak mi ketten tudjuk Férjjel, ugyanis az állat megszólítása és a Legkisebb beszédfejlődése ugyanazon időre esett. Így lett a kis házőrzőből BÁÁÁJGLI, aki akarata ellenére vált a gyerekek kis kedvencévé. 3-4 hónap alatt a Legkisebb is felismerte, hogy a kutya legfőbb elesége NEM  a termőföld. Addig az időpontig ugyanis módszeresen hordta utána markonként a fincsi földet, amit a kutya soha nem evett meg. (Egyébként az ebnek semmi tartása: bármelyik gyerek hozzászól, egyből hanyatt vágja magát, hogy simogassák végre.) Szökésre erősen hajlamos, de csak akkor , amikor én nyitom ki a kaput. Mindig visszajön. (Az állatorvos csöngetett a minap, jött, hogy beoltsa Mázlit. A ház ajtajából kiáltottam neki, hogy jöjjön be nyugodtan. Persze kifutott mellette a kutya. Azt mondta, hogy ERRE NEM SZÁMÍTOTT. Az oltás elmaradt.)

A logikus vétel

Mivel volt ól, eszünk is húst, logikusnak tűnt az, hogy a szomszéd nénivel összefogásban veszünk tyúkokat. 10-10.Letojt tyúkokat vásároltunk, mert itt azt szoktak (nem, nincs a fejükre sz@rva). Nos, a szomszéd néni ért hozzá, mi (Férj és a gyerekek. én nem.) gondozzuk, közösen adjuk a táplálékot és mi adjuk a helyet. Meg kell, hogy mondjam, nem véletlenül használjuk a "tyúkeszű" kifejezést a csekély értelemre: ezek az állatok nem észlények. A Kicsi viszont nagyon kedveli őket, nagy örömmel keresi a tojásokat (egész évben Húsvét) a szomszéd néni is szimpatizál velük, utóbbi szerint olyan aranyosak ezek az állatkák (nem, nem azok). 

Férj vágyálma

Kicsit fura, de logikus ( a nagy területű, kaszálnivaló domboldal okán) igénye volt Férjnek arra, hogy legyen egy kecskéje. Úgyhogy szülinapjára kapott is egyet. Tőlem. A szállítást csak vele tudtuk megoldani és a Legkisebbel. Legfiatalabb gyermekünk épp békésen szundikált az autós ülésben, amikor megérkezett hátra a Mici névre hallgató, 3 hónapos kecskegida. A Legkisebb arra ébredt, hogy valami vagy valaki ordítva mekeg a csomagtartóban. Lehet, hogy sokkot kapott, felnőtt korában egy pszichológus majd oldja benne ezt a traumát. Remélhetőleg. Mici kezdett komfortosan berendezkedni (javarészt a tyúkólba), amikor valahol valaki azt hallotta, hogy a kecskék kipusztulnak, ha egyedül élnek, ezért hamar megérkezett kedves kis társa: Gyönyörű. A kecskékről se az derült ki, hogy zsenik: javarészt az ól tetején álldogálnak, leverik a cserepeket, a saját kajájukra rá se néznek, viszont folyton a tyúkólban portyáznak. A gyerekek imádják őket. 

Meglepi

A Húgom kérdezte, hogy minek örülne Férj szülinapjára és amikor azt mondtam, hogy "ne hozzatok semmit, örülünk, ha jöttök", akkor nem gondoltam volna, hogy beállít majd 3 nyúllal. Egy üveg bor is jó lett volna. A nyulak nagyon félősek, amire nálunk van is okuk, ugyanis a gyerekek átlagnál jobban szeretik őket. Nincs velük komolyabb probléma, bár a szerepük még nem tisztázott, mert amikor Férj közölte, hogy majd meg fogjuk enni őket, a Nagy keservesen elkezdett sírni. Sokat enyhített a bánatán, hogy Férj közölte, hogy "jó, akkor ezeket nem, hanem majd a gyerekeiket"...

Összességében tehát lett egy csomó állatunk.
A dolog egyre kevésbé idegen, de még mindig nem természetes, amire az alábbi jelekből következtetek:
  • Még mindig agyvérzés közeli állapotba kerülök, amikor a kutya és Legkisebb elől elzárt kiskertemben mély árkokat túr a kedves kis eb. (A Legkisebb csak átgyalogol rajta.)
  • Amikor reggelente Férj kiengedi az ólból a tyúkokat, még mindig öklendezik az ól szagától, miközben kitakarítja azt. (Én nem öklendezek. Oda se megyek.)
  • A gyerekek otthonosan mozognak az állatok között, de múltkor a két nagyobb gyerekem egyszerre kezdett el visítva sírni: a Kicsi azért, mert egy tyúk a csőrével a gumicsizmáját kopogtatta, a Nagy pedig azért, mert a kecskéket akarta megsimogatni, de "egy tyúk követte".
  • Még mindig fura, hogy amikor megyek az iskolába a Nagyért, akkor ez az első kérdése (elég hangosan): "Anya, ma bezárhatjuk mi a Kicsivel a tyúkokat?"

A létszám betelt.

20160521_183900

2016. május 5., csütörtök

Szöveges feladat

Van egy anyuka (jó, legyek én), akinek 3 gyermeke van.

Minden gyermek, minden hónapban (legalább) egyszer beteg.

A betegségek hossza változó, 1-10 napig tartanak.

A gyerekek soha nem ugyanakkor betegek, általában A gyerek gyógyultnak minősített 1. napjának délutánján lázasodik be B gyerek. És így tovább.

Többnyire ugyanolyan betegséget kapnak el. 

stockfresh_id2822616_1ad6a8

A feladat megoldásához 2 kérdésre kell válaszolnod:

1.  A feladatban szereplő anyuka (én, igen) van-e olyan  kapcsolatban a gyermekorvossal, hogy a gyakori találkozásokra alapozva, a praktikum szempontját is figyelembe véve, felkérheti mindhárom gyermeke keresztszülőjének?

2. Fenti szituációban az érintett anyuka várjon-e a helyi gyógyszertár jutalék-fizetéssel kapcsolatos ajánlatára, vagy kezdeményezze ő a megállapodás megkötését?

A válaszokat kommentben várjuk nyár végéig.

A szórakoztató megfejtések beküldői között kapálási lehetőséget sorsolunk ki.

Sok szerencsét mindenkinek!

2016. április 25., hétfő

Századokon átívelő hétköznap

Világosan emlékszem a kedd hajnalra.

Tudom, hogy 2016. volt.

Még azt is láttam a sötétben világító számlapon, hogy 2:36 van.
A Kicsi ekkor érkezett meg ugyanis az ágyunk mellé.
Azt álmodta, hogy hányingere van.
Nos, ez az álom hamar valóra vált.
Mindent szépen lemostam-kiöblítettem-beáztattam és az élmény hatására felélénkült Kicsit (aki épp lediktálta, hogy népes baráti társaságából kit és milyen módon értesítsek reggel az "eseményről")  is nagy nehezen álomba simogattam.

Rövid éjszakám volt.

Reggel Férj elvitte a Nagyot az iskolába, majd ő is dolgozóba indult.

Viszonylag eseménytelen délelőttöt töltöttem el a két kisebbik lánykámmal.
Ebéd után a Kicsi zokon vette, hogy elküldtem aludni (amit minden nap szokott, ugye), ezért 27 percig ordítva hisztizett és toporzékolt. Közben azt üvöltötte, hogy AP-HAAAA, APHUKÁÁÁÁÁM, APHU-HUCIKÁMMM!!
(A Kicsi hisztijein már nem akadok fenn. Kivárom, míg elmúlnak. Tudomásul vettem, hogy egy ilyen szeretettel teli, érzékeny, bújós gyereken valahol néha ki kell, hogy jöjjenek a nyűgjei. Az pedig, hogy apa nevét ordibálta..ha Apa szólt volna rá, akkor az én nevemet kiabálja, ha mindketten, akkor a nagymamák neve jött volna és ha a nagymamák bántották volna meg az érzéseit..ja, nem, ők nem szokták :)

A hiszti elült, megszerettük egymást, aludtak, felöltöztünk, hogy indulunk a Nagyért az iskolába.

A Kicsi már az ajtóban toporgott, nyomogatta a kilincset és szokatlannak találta, hogy nem tud kimenni.
Újdonság ugyanis, hogy ráfordítom a zárban a kulcsot, mert meguntam, hogy a mezítlábas Legkisebbet az udavarról vadászom össze, mert szökős, mióta ki tudja nyitni az ajtót.
Még húztam a cipőmet, adtam a sapkát a Legkisebbre, aztán a sor elejére mentem, hogy kinyissam az ajtót.

Visszafordítottam a kulcsot a zárban és lenyomtam a kilincset.

Felkenődtünk  az ajtóra, de semmi. Nem nyílt ki. Hmmm...furcsa.
Még egyszer végigcsináltam a mozdulatsort, újra semmi. Nem nyílt ki.
Rossz érzésem támadt.
Megkérdeztem a Kicsitől, hogy a kijutási vágytól hajtva megpiszkálta-e a felső zárat, ami az ajtó szigetelése miatt használhatatlanná vált.
Állította, hogy nem (dehogynem!).

Nem volt sok időm gondolkozni, ilyenkor mindig lejátszódik a fejemben az, hogy az én gyerekem az utolsó az egész iskolában és sírva kiáltozza a nevemet, majd ez az élmény örökre nyomot hagy benne.
Szóval, kinyitottam az ablakot és kimásztam.
Ahhoz, hogy ezt megtegyem, ki kellett pakolnom a két ablaktábla közül azt a 20 csokinyulat, amiknek a dekorcélú odahalmozása jó ötletnek tűnt.
Szóval, kimásztam, és elkezdtem kívülről foglalatoskodni a zárral és innen kordában tartani a két felöltözött, de teljesen értetlenül bámuló kiskorút.
A Legkisebb hamar felocsúdott és mire következőleg benéztem az ablakon, már egy termetes csokinyulat fogyasztott. Papírostól.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és versenyt futva az idővel kitereltem a két Kicsit az autóhoz.

Bekötöztem mindenkit az ülésébe, a csokit kisebb harc árán elkoboztam, cserébe kaptak kölesgolyót, aminek a zacskóját a Kicsire bíztam.

Még mindig nem tudtunk elindulni, mert ekkor kanyarodott be a kapunk elé a postás, akivel beszélnem kellett. Témakörként talán azt jelölném meg, hogy ha itthon tartózkodunk, nyugodtan kézbesítse az ajánlott leveleket, talán kevesebb ideig tart - csengő megnyomással együtt is - mint értesítőt írni.

Azt gondoltam, megértettük egymást (azóta kiderült, hogy nem), ezért beszálltam a kocsiba, hogy most aztán tényleg elindulhassunk.

A Kicsi ekkor közölte, hogy nagy baj történt. Kérdőn néztem. Elmesélte, hogy az EGÉSZ ZACSKÓ kölesgolyó kiborult a kocsi padlójára, mert átadta a Legkisebbnek amíg MEGVAKARTA A FEJÉT. (Magamban 5 nagyon cifrát káromkodtam.)
Kiszálltam, hogy felszedjem a nyomorult kis golyókat.
Közben megállapítottam, hogy ez nem volt sürgős feladat, hiszen az anyamobil hátsó, gyerek részlegén olyan állapotok uralkodnak, hogy ha valaki belehányna egy nem büdöset..nos, az senkinek sem tűnne fel.
(Az az igazság, hogy amióta Apa átült egy másik kocsiba és azzal jár dolgozni,a gyereküléses családi autónk tisztasága eléggé visszaesett. Még nem találom az összefüggést.)

Oda is értünk hamarosan az iskolához, ahol a Nagy - szokás szerint - csalódott volt, hogy túl korán mentünk érte.
Sietnünk kellett, mert volt időpontunk a fül-orr-gégészetre, ahol a betegségből kigyógyult Nagynak kellett még egy utolsó kontroll.
(Aki még nem próbált várakozni és viselkedni egy orvosi rendelőben 3 kisgyerekkel, annak javaslom, hogy először próbálja ki 3 kiskecskével, mert azoknál nem olyan fura, ha megeszik a növényzetet és kiszöknek az ajtón, de káoszban ugyanazt a szintet hozzák.)
Aki benézett a rendelőbe, a következőt láthatta:
Az asszisztens leletet gépel.
Az orvos diktál, közben fél szemmel a viharvert anyuka (én) kezében tartott másfél éves gyermek produkciójára figyel, aki teljes átéléssel, csak neki énekli a zsippzsuppkenderzsuppot.
Egy iskoláskorú gyermek felveszi anyukája táskáját, beleilleszkedik a szülő-szerepbe, ezért óvodáskorú testvérét cipelgeti a csöppnyi rendelőben, alkalmanként leverve ezt-azt.

Hazafelé indulva már csak a boltba kellett bemennünk.
(Javaslom ehhez is a kecskés kipróbálást.)
A zajos, éneklő-kiabáló cirkuszi produkcióval felérő bevásárlás közepette onnan lehetett tudni, hogy hol vagyunk, hogy a kocsiban ülő Legkisebb túlharsogta a tömeget a különböző állomásoknál:
ENNI-ENNI-ENNI (pékáruk), INNI-INNI-INNI (ásványvizek, gyümölcslevek), KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ (édességek vagy kasszák). Ha ki akar szállni, akkor  vége az amúgy is gyors tempójú vásárlásnak. A "kérését" nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert fel tud állni a bevásárlókocsi kis ülésében és akkor már tényleg egy Titanic-szintű katasztrófát kellene a kasszához tolni.

Hazaérve még egy kicsit koszolták magukat az udvaron. A Legkisebb  azzal múlatta az időt, hogy földdel etette a kutyát (rászólás után persze titokban) és kamikaze gyakorlatokat mutatott be korlát nélküli tornácfutás kategóriában. A nagyok eközben a talicskából szedtek ki kiszáradt növényeket, amiket gyakorlatilag a térkőbe elültettek, gondosan locsoltak és becéztek ("Málnácska, itt már jó helyed van!").

Miután mindenki megfürdött és megvacsorázott, volt még egy kis idő, engedélyeztem a mesenézést.
Legnagyobb döbbenetünkre, a tévénkben nem voltak színek. Minden fekete-fehér. (Elég szánalmas volt így Eperke és az Epres kert.) Apa még sehol. Hosszas unszolásra sokat nyomkodtam a távirányítót és végső elkeseredésemben csapkodtam a tévét, de nem jöttek vissza a színek.
A gyerekek csalódottak voltak, ám végül a Nagy (kegyesen) megszólalt:
- Hagyd Anya, így tisztára olyan, mintha 1902-ben élnénk!

hosszúnapvolt.

2016. április 9., szombat

Koncertélmény

Előzmények

Hetek óta nélkülöztük esténként Apát/Férjet
.
Munka után ugyanis próbákra járt késő estig, nagyszabású koncertre készültek.

Egy idő után ez mindenkit rosszul érintett.

Férj morgolódott, hogy nem látja a gyerekeit, és nem halad semmit a kertjével.

A gyerekeken érződött a "ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek" szindróma.

És én..
..nos én kezdtem idegileg teljesen leamortizálódni.

Délutánonként a Legkisebb-bel begyűjtöttük a Nagyokat az intézményekből, aztán elkezdődött az udvaron az öltözz át-ne mássz fel-gyere le-ne egyél földet - ne etesd a kutyát földdel - ne öljétek egymást - gyertek be - mondom GYERTEK BE - GYERTEK BE AZONNAL - moss kezet - szappannal - kutyaszagú, úgyhogy SZAPPANNAL - csinálj leckét - ne nyavalyogj- nem tévézhetsz, amíg leckét ír - mássz le onnan - ne kukázz - ne egyél szemetet - fürdés - ne folyasd ki a vizet - csukd be a zuhanykabin ajtaját - már megint bent tapicskol a Legkisebb. ruhában, persze - gyertek már vacsorázni -  egyetek - ne finnyázz - asztal fölött egyél -  egyetek már, könyörgöm - mossatok fogat - ennyi idő alatt nem lehet fogat mosni - megnézhetitek a Csűrcsavarintót -  ne veszekedjetek a takarón, hozok másikat - max.1 mesét olvasok - lekapcsolhatjuk az éjszakai fényt, ha nem akarjátok - ne bőgj már, visszakapcsolom - aludjatok, ne beszélgessetek - kihegyezem a ceruzákat holnapra - kikészítem a ruhákat -  a Kicsi szomjas - a Legkisebb még rója a köreit - a Kicsinek pisilnie kell - a Legkisebb kiborította a kockákat - a Kicsi sír, mert rosszat álmodott- amíg nem alszol, nem tudsz rosszat álmodni - a Nagyok alszanak - az ágyra fekszem hason - a Legkisebb a hátamra pattan és GYÍ, PACI, GYÍ üvöltéssel lovagol- 1 óra múlva elalszik végre - ágyába teszem - csak egy pillanatra hasra fekszem tévét nézni, utána elpakolok - Férj hazajöttére ébredek, arccal a kanapéban.

Mért mentünk el a koncertre?

Férj hozott jegyeket a délután 3-kor kezdődő előadásra.
A koncert jó buli. (Voltunk már a gyerekekkel szabadtéren és semmi gond nem volt.)
A Nagynak szülinapja volt azon a napon és így tudott találkozni az apukájával.
Szeretem a koncerteket, ahol Férj zenél, mert ilyenkor elfelejtem a  "hétköznapok búját-bánatát" és újra csak azt látom, hogy vonzó és tehetséges és szívesen megismerkednék vele és lennék a felesége és szülnék neki három gyereket. Mondjuk kislányokat. Szóval, ez kell a házasságunknak is.

Milyen volt a koncert?

Hááát...
Mindenki szépen felöltözött, javarészt hercegnőnek. (a Kicsi rendesen, koronával)
Két egymás utáni sor középső 3 ülését birtokoltuk. Mama, papa, én és a három gyerek.
(Elöl mama+ 2 gyerek.Hátul papa, én és egy gyerek. )
Remek lesz minden. Van ennivalónk, innivalónk, cumink és 3 felnőttünk a 3 gyermekre.
10 perccel a kezdés előtt foglaltuk el a helyeinket.
A koncert kezdetén minden résztvevő bevonult a színpadra és az izgatott, csendes, várakozó másodperceket csak a Legkisebb ordítása törte meg, hiszen akkor mászott át tizenkettedszerre a két üléssor között és beverte egy székbe az arcát.
A 7. percre már evett, ivott, cumizott és kiakadt, úgyhogy ekkor másztam ki vele a kedves padtársaimon keresztül.
A nézőtér mögött eléggé lenyugodott, elsétálgattunk, hallgattuk (de nem láttuk) a zenét.
Egy idő után jött anyósom (ő is kimászott a sorából), mondta, hogy szerinte ez a gyerek álmos, hozzam be a babakocsit a kocsiból és ő ellesz vele, én meg visszamehetek koncertet nézni, hallgatni, mégiscsak az én Férjem (az ő fia) zenél.
Babakocsi be, anyósom a Legkisebbel el, én pedig diszkréten visszamásztam a padtársaimon keresztül a bandámhoz.
(Itt megjegyezném, hogy a másik oldalunkon ült Férj egyik jó barátja, aki a kisfiával apanapot tartott, szintén a koncertet élvezve. Ők a 9. percben távoztak, mert a kisfiú így akarta.)
A Kicsi az érkezésemet követő 2. percben az ölembe mászott.
Innentől kezdve melege volt - levettük a trikóját - fájt a lába - beült az ölembe -  nem rúgta meg az előtte ülő nénit, csak én láttam rosszul - táncolni akart- felállt a 2 sor közé- elfáradt és visszaült - feltett ezerkétszázhetvennégy kérdést - amikor 1000 válasz után mondtam, hogy most egy kicsit hallgassuk a koncertet, hisztire húzódott a szája, de megúsztuk szerencsére. A nyakamra tette a hajpántját, kiszedte a hajgumimat, abból lett karkötője, a láncát pedig az arcára húzta.
Eközben a Nagy a lábával rúgta érintette meg a vállamat, amikor valami fontosat akart megosztani, például azt, hogy a karkötőjét sikerült hajpántként a fejére húznia.
Szerencsére a Papa szociálisan viselkedett és segített, ahol tudott.
A koncert végén sokat tapsoltunk, sikítoztunk, amikor Apa neve elhangzott, majd a villany felkapcsolását követően nem nézve padtársainkra, kivonultunk.
A Legkisebb persze egyáltalán nem aludt, végig pörgött a színfalak mögött és ha a Mama esetleg rászólt, sértődötten hanyatt feküdt a földön és még a szemét is becsukta, hogy ne is lássa az őt rászólással megbántó felnőttet.

Tanulság

Volt kb. 2 csúnyán néző emberke, akiket egy kicsit megért a gyermektelen régi énem. 
A háromgyerekes anyuka énem viszont nagyon szeretné, ha egy koncerten természetes lenne, hogy vannak gyerekek (sajtkukaccal a fenekükben), néha beszélnek is (de szerencsére ez a hangos zenétől ritkán hallatszik), cserébe eszméletlenül lelkesek, rácsodálkoznak a fényekre és gyakran ők az egyetlenek, akik felállnak táncolni.
Mi a következő alkalommal is elmegyünk, mert elég muzikális a család, kellenek az ilyen élmények és azon a koncerten, ahol eléneklik Várnai Zseni: Amikor még piciny voltál című versét, szerintem van helyük a gyerekeknek.

Szóval, köszönjük az élményt, Voisingers! :)


2016. április 2., szombat

A díj (előtt)

Kedves Hurka-olvasók (Hurkák) !

Mint azt már sokan tudjátok, beküldtem egy írásomat a Terézanyu pályázatra és nyertem különdíjat.

Kimenő című bejegyzésem meg fog jelenni a Nők Lapja Psziché következő számában. 
Előfizetést is kaptam a lapra (és veszek is majd vagy 50 példányt, hogy dedikálhassam minden rajongómnak. Azoknak is, akik nem akarják.)

Köszönöm mindenkinek, aki valaha olvasott, olvas vagy olvasni fog. Ha egy félmosolyra rándult közben a szája, már megérte.

Mivel nagyon rossz vagyok önmenedzselésben, ezért a fényezésemnek itt vége is.

Mesélnék viszont a díjátadó gála előtti órákról.
Nekem Férj volt a hivatalos kísérőm.
Vidékről robogtunk fel egy meleg tavaszi napon, ezért a szép ruhánkat, az ünneplőset Budapesten kívántuk magunkra ölteni.
Az eredeti terv szerint a Húgomék budai rezidenciáján következett volna be ez a művelet.
A napunk máshogy alakult: később értünk fel, nosztalgiáztunk egy kicsit korábbi lakóhelyünknél, lényeg a lényeg: nem maradt idő a budai kitérőre.

Sebaj, 3 kisgyerekünk van, minden megoldunk.

Az volt a terv, hogy a Széchenyi fürdőbe kuncsorogjuk be magunkat és ott egy célnak tökéletesen megfelelő ÖLTÖZŐBEN váltunk ruhát.
Jó terv volt.
Fel is vázoltuk, majd a kasszában ülő robotember riadt pillantások közepette közölte, hogy nem tud minket beengedni, csak napijeggyel.
Osztottunk, szoroztunk és elvetettük a 10 ezer forintos öltözés lehetőségét.
(Tudom, spúrok vagyunk.)

Kilépve a fürdő épületéből adta magát a (tény, hogy nem szokványos) ötlet: menjünk be a Nagycirkuszba, ott biztos át lehet vedleni.

A pénztárosnő kedves volt. Kedvesen közölte, hogy itt bizony nem terem babér nekünk, de hátramegy és megkérdezi. (Gondolom az öltözésügyi előadót.)
Visszajött mosolyogva, arcán a megoldással.
A kollégával kitalálták hogy van itt egy nyilvános WC, de ha az nem klappol nekünk (vidéki bunkóknak), akkor itt a szomszédos, nagyon igényes Liget kocsma.

Ez ám a dilemma.

Én már simán átöltöztem volna a nyilvános helyen parkoló autónkban.
Férj azonban mondta, hogy menjünk, nézzük meg ezt a kocsmát.
Nem volt nagy forgalom.
Kedves, fiatal csaj állt a pultban.
A WC-t és előterét úgy a születése előtt 10 évvel újíthatták fel utoljára.
Tökéletes.
A telefonfülkényi placcon átöltöztünk.
Rólam rendesen szakadt a víz. (Nem csajosan. Rendesen.)
Fogat nem mostam, mert nem szeretem, ha herpeszem van.
Egy apró, koszos tükörben sminkeltem.
Szép lettem, na.
Beültünk a kocsiba és kerestünk egy nagyon drága, belvárosi parkolóhelyet.
(Végül is az átöltözésen spóroltunk.)
Ez is összejött. (=nyerő széria)
Amikor odaértünk az impozáns Gerbaud-ba a sok elegáns ember közé, egy dologban biztosak lehettünk.

Kitűntünk a tömegből, akkor is, ha ezt csak mi ketten tudtuk.
Kizárólag a mi toalettünk készült igazi toalettben...