Mivel jelenleg külföldön élünk, ezért mindenféle gyerekvigyázó rokonság nagyon messze lakik, bébiszitterre meg nem költünk, így már nem is olyan nehéz kikalkulálni, hogy soha nem tudunk Férjjel kettesben elmenni sehova. Velünk lakik ugyanis a két kiskorú, akiket nem hagyhatunk magukra. (nem, akkor sem, ha alszanak. és akkor sem, ha nem veszik észre)
Szóval, szombat esténként, amíg a gyerekek fürdenek, eljön a mi időnk. Férj udvariasan felkér és a gyerekszoba Micimackós szőnyegén csak mi ketten táncolunk. Olyankor miénk a világ. Újra fiatalok vagyunk és gondtalanok. Csak úgy suhanok Férj karjaiban, aki féltőn ölel.
Talán a dologban annyi szépséghiba van, hogy a zenét mi adjuk.
Énekelünk ugyanis.
Férj a Bőrönd Ödönt a Kalákától.
Aztán én a Caillou című rajzfilm főcímdalát.
És csárdásozunk rájuk.
Ha esetleg más is romantikázna:
Az én meggyőződésem az, hogy egy férjjel romantikus, meghitt pillanatokat összelopkodni sokkal izgalmasabb kihívás, mint mondjuk szeretőt tartani. Ez utóbbira mindenki képes. Egy férjet megtartani sokkal nehezebb. És persze egy kis házaspári romantikába belefér némi perverzió is, mondjuk bőrönd ödön formájában.Persze én egy szörnyen toleráns lény vagyok, úgyhogy simán elképzelhető, hogy bolondok vagytok.
VálaszTörlésEz a szerető kontra férj dolog számomra új megvilágításba helyezi a dolgot. Lehet, hogy hihetetlenül izgi az életünk.
VálaszTörlésVagy a b) verzió. Persze Férj az igazi bolond. Én csak nem állok ellen:)