2017. március 28., kedd

Csak egy kis kert...

Gyermekkoromban szinte minden évben volt kiskertem.
Milyen szép is az, ha a gyerek megtanulja, miből lesz a zöldség-gyümölcs, amit megeszik.
Gazolja, locsolja, gondoskodik a növényéről és ő maga szedi le a termést.
Emberré nevel.
Önellátásra tanít.
Ez az igazi fejlesztés.
(Vagy egy okos szülőpár remek ötlete arra vonatkozóan, hogy hogyan kössék le gyermeküket pár pecre, hogy egy kicsit haladjanak a saját dolgaikkal.)

Eljött az a nap, amkor a mi gyerekeink is kertecskét szerettek volna (főleg a Nagyok, a Legkisebb csak azért, mert mindenben utánozza őket).
Apa - hosszas, kitartó, már-már idegesítő - unszolásra elkerített 3 apró parcellát.

Itt kitérnék arra a szinte elhanyagolható tényre, hogy Apa precíz, alapos, szereti a szimmetriát, a geometriát, a fontosabb szögeket (pl. derékszög), az olyan párhuzamos dolgokat, amik egyelőre nem találkoznak és nagyon szereti a rendet.
Így van ez a kertünkben is.
(Megmondom őszintén, nekem elég erős hajlamom van a dzsungelszerű "bohém"kertre  amelyikben bárhol nő minden és bármi, de sajnos ez nálunk nem elfogadott és csírájában el van fojtva. Mivel nem én vagyok a főkertész, így övé a vétójog.)

Ott tartottam, hogy a gyerekekkel szépen kivonultunk a kertbe,
Apa hozta a szerszámokat, a vonalzót és a szögmérőt,  a gyerekek a különleges kis magokat én pedig a dagadó büszkeségemet, hogy "lám-lám,  szuper szülőkkel szuper gyereknek lenni".

Apa szép, párhuzamos (!) ágyásokat csinált mindháromnak.
A Nagyok hamar megkezdték a munkát: extra partihangulatban szórták viszonylag szabályosan a magokat.

Ekkor még Apa is jól tűrte a helyzetet,

Itt kezdte meg a veteményezését a Kicsi.
Hiába mutattam meg, magyaráztam sok szinonimával a technikát, hiába volt 4 rendelkezésre álló ágyása..
...gyakorlatilag az első ágyás negyedébe beleszórta az összes magot, egymás-hegyére hátára.

Apa itt kezdte el forgatni a szemeit.

Mégis adott neki egy kis dughagymát, hogy valami jusson ezekbe az - eredeti elképzelésektől eltérően - üres sorocskákba.

Mikor a harmadik dughagymát pucolta meg (tudom, biztos gond volt a feladat meghatározásával), finoman jeleztem, hogy nem ezt kellene vele csinálni, mire dacosan elhajigálta a maradékot ide-oda a kert gondosan veteményezett részeire. (egy 2 évesnek SENKI, SOHA nem mondhatja meg, hogy mit csináljon).

Itt adtam fel és elmentem epret kapálni. Nem szeretek epret kapálni, de sokkal jobb hatással van az idegeimre, mint a kertészkedés a gyerekeimmel.

Nemsokára ordítva-sírva jött hozzám a Legkisebb.
Az apukája próbált neki ugyan még egy esélyt adni, de sajnos nem tudott élni vele.
Kapott jelölőkarókat (azaz lemetszett, centire egyenlő hosszúságúra levágott barkaágakat), hogy meg tudja jelölni a - javarészt üres - sorait, de ezeket a botocskákat a soroktól kicsit távolabb eső részen egymás mellé gondosan beültette és meglocsolta. Amikor a gumicsizmája már cuppogott a víztől, gyorsan rájött, hogy a száraz föld úgy viselkedik, mint a homok, pláne, ha szórják.
Úgyhogy a bölcsiben tökéletesített technikával szórta a földet mindenfelé.

Apa ekkor küldte el a kis renitenst ("Menj anyádhoz!").
Hamar kiderült, hogy az eper kapálása egyáltalán nem megnyugtató, ha az ember lánya mellett kiskorúak lóbálják nagy ívben a kapát, mert "segíteni szeretnének".

Amikor a megpróbáltatások után befelé kullogtunk Férjjel a kertből, igyekeztem vigaszt nyújtani azzal a ténnyel, hogy az angolok nem véletlenül ismerik és használják a "terrible two" kifejezést a kétévesek viselkedésére.



Később beszélt telefonon egy barátjával.
Róla kiderült hogy -saját elmondása szerint - épp a/z (angolok által nem annyira ismert)" terrible 37"-et éli.
Egy másik baráti telefonbeszélgetésnél pedig anyuka nagyon megkönnyebbült, mikor Férj felvilágosította a terrible-témakörről, mert kiderült, hogy nem egy öntörvényű hisztérika a kislánya, hanem csak egy szimpla "fucking 4".

Értjük egymást.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése