Nem, nem egy újabb kretén mese címe.
Mindössze utaztunk pár órát (10-et) a gyerekekkel. Kocsival.
Voltak jó részek (=aludtak mindketten. vagy legalább az egyik) és katasztrofálisak is (mindkettő ordított a maga műfajában. ki szavakkal. ki anélkül.)
Aki végigcsinált már ilyet, az megért.
A gyerekeknek szar, mert be vannak kötözve az ülésükbe.
A szülőknek szar, mert állandóan szórakoztató dolgokat kell kitalálniuk.
Pl. számolós feladatokat rajzolni a Nagynak. Különböző érdekes tárgyakat mutatni a Kicsinek az út szélén (nem érdekli). Gyerekzenéket hallgatni. Gyerekzenéket énekelni. Ha akarjuk, ha nem. Fülbemászóak.
Aztán eltelik kb. 6 óra az utazásból és már nagyon nehéz tolerálni egymást és újabb érdekességet kitalálni.
Egy nyomorult kocsiban ennyi idő után már semmi nem érdekes.
Ekkor kapcsoltam be a "felnőttzenét" (=rádiót.). Kis időre csend lett. Aztán nagy röhögés. Hátranéztem. A két gyerek egy-egy műanyag lovat táncoltatott. A Nagy ordított is: PÓNIDISZKÓÓÓÓÓ!!!
Ez is érdekes volt.
47 másodpercig.
Az utolsó órában már semmi sem jutott eszembe.
Nem maradt más, mint a plafonmanó.
Ez annak a teljesen ergya "játéknak" a továbbfejlesztett, autóra aktualizálását jelenti, ami valószínűleg mindenki ismer.
A gyerek végtagjain "lépkedünk" az ujjainkkal "megy-a-manó" címszóval és megcsikizzük.
Ezt csípik.
Csak a kocsiban a Nagyot például nem is értem el.
Ezért a mi manónk a kocsi plafonján lépked, aztán ráugrik a gyerekekre.
Ez aztán a fejlesztő játék.
Mindegy.
Megérkeztünk.
Gyerekeket leadtuk a Nagyszülőknek.
Nem utazunk velük soha többet egy teljes hétig.