Látogatást tettem a két kiskorúval a német
nyelven beszélő orvosnál.
Az alábbiakra nem szeretnék kitérni:
- arra a látásvizsgálatra, ami a csak németül
beszélő asszisztens, a németül egyáltalán nem beszélő Nagy és a németül
viharverten mekegő anyuka (=én) között zajlott (nem, nem a gyerek szemével van
baj)
- a Nagyra, aki bár előre fel volt készítve arra,
hogy oltást fog kapni és alaposan meg is lett zsarolva motiválva, mégis
érzéstelenítés nélküli lábamputációt elszenvedő sakálként üvöltött és nagy erőkkel
rugdosódott (szerencsére nem engem, hanem az orvost) teljesen függetlenül
attól, hogy az oltást már megkapta, épp kapja, vagy az oltóanyag még az
országba sem érkezett meg
- a Kicsiről, aki látva testvére
megpróbáltatásait szolidaritási bömbölésbe kezdett és sokkal nehezebben
vigasztalódott, mint a Nagy.
Ejtenék pár szót viszont magamról. Tudtam az
orvosi látogatásról, készültem előtte lelkiismeretesen. Szótáraztam, jegyzeteket
készítettem. A helyszínen egészen el voltam esve magamtól, hogy mennyire jó vagyok (az
orvos néha próbált megzavarni azzal, hogy németül beszélt hozzám, de nem
hagytam magam). Ebből a pozícióból elég váratlanul ért, amikor megkérdezte,
hogy beszélek-e angolul, mert ha igen, akkor szerinte úgy mindkettőnknek
könnyebb lenne…
dánkesőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése