Egyetlen élő nagyszülőm, Jóskapapa egy kis mátrai faluban lakik. (A falu varázsáról még tervezek egy bejegyzést, de most maradjon a hangsúly Jóskapapán.) Mióta egyedül él, ellátja magát, de nem mondhatjuk, hogy sok inger érné. Szerintem vannak napok, amikor nem szól senkihez (max. a macskához, de azt meg ugye nem kell keresni, mert bent ül a szobában a távirányító mellett arra várva, hogy papa bekapcsolja a tévét...). Amilyen gyakran tudja a rokonság látogatja, mindenki segít, amiben tud.
Ebbe a csöndes, nyugodt, hosszú hallgatásokkal teli, lelassult életbe robbantunk mi be a gyerekekkel látogatóba.
Több napra.
Papa egy darabig jól tűrte a káoszt és a zajt. A gyerekek is jól érezték magukat: a nagy kánikulában gyakorlatilag el se tudtak szakadni a kerti csaptól. Locsoltak egész nap. Jobbára a betont. Hiába mondtuk nekik, hogy ha már összehozzák 3 nap alatt Jóskapapa egész éves vízszámláját, legalább a növényeket locsolják. Elmondta Anyukám , Apukám és én is. Összesen kb. 472-szer. De nem használt. Továbbra is öntözték nagy örömmel a betont.
Jóskapapánál látszott, elszakadt a cérna. Odahívta magához a Nagyot egy kis rávezetéses okításra.
Jóskapapa: No, aztán tudod-e, hogy mi az a virág?
(A Nagy gondolkozik egy darabig, majd csillan a szeme: megvan a megoldás, érti ő, hogy mit akar a papa)
Nagy: Persze! BLUME!!!
(Mondhatjuk, hogy Jóskapapa itt szó nélkül feladta. A gyerekek meg locsolták tovább a betont.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése