Itthon azonnal jeleztem a házon kívüli programot, és azóta többször is, nehogy véletlenül elfelejtődjön és rászerveződjön valami esemény a legbecsesebb gyerekcsősznek, aki bármikor helyettesíthet, nevezetesen Férjnek.
Ma eljött a Nagy Nap.
Sütöttem sütit, összekészítettem egy jó nagy adag dekor-cuccot és nagyon lelkes voltam.
Férj felvont szemöldökkel méregette túlpörgöttségemet és megadóan majszolta a sütiszéleket.
Úgy viselkedtem, mintha házibuliba lettem volna hivatalos.
(Nem a simába, hanem a Nagybetűs, Sophie Marceau-félébe.)
Alkoholt mondjuk nem vittem.
(De csak azért, mert arról egy másik anyuka gondoskodott.)
Ha még nem említettem volna, a rendezvény kedd délután 4-től 7-ig tartott egy általános iskolában.
Szóval, elbúcsúztam a családtól, igyekeztem nem viháncolni a kis kimenő miatt és belevetettem magam a dekorkodásba. Nagyon jól éreztem magam, beszélgettünk, sütizgettünk és készítettük a kis karácsonyi bizgentyűket.
Hamar elrepült az idő.
A hazafelé vezető, 10 perces úton 3 barátnőmet is felhívtam, hogy "Na, tessék,most úgy is tudok telefonálni, hogy hallom, amit mondasz", mert nem ordibálnak mellettem a gyerekek. 2 barátnőm hamar letette, mert mellettük pont ordibáltak a gyerekeik.
Itthon béke fogadott és rend, aminek nagyon örültem.
Ekkor Apa félrerángatott a fürdőszobába. (Nem, nem azért..)
Közölte, hogy akkor most mesélni fog az Őrület Három Órájáról.
Együtt indultunk el otthonról, addig ismertem az eseményeket.
Miután besasszéztam az isibe, a cipész felé vették az irányt, a kocsiban a a Kicsivel és a Legkisebbel. Mire bekanyarodtak a garázs-cipészet elé, mindkettő elaludt. Szerencsére közvetlen a bolt előtt meg tudott állni, berohant a cuccokért és indultak is tovább.
A programot- szupermarketes bevásárlás - újra kellett tervezni a két alvó gyermekkel.
Elment tehát ahhoz a zöldségeshez, amelyik előtt közvetlenül le lehet parkolni és járó motorral, kitartott mérlegállással (lábak a kocsinál-karok a zöldségesnél) vett pár szem hagymát.
A bébiétel-vásárlás nem volt kis feladat.
Annál a drogériánál kötött ki, amelyik előtt van közvetlen parkoló, de forgalmasabb hely lévén, bevárta a távolból közeledő, unokájával békésen sétáló szomszéd nénit és közölte vele, hogy PONTOSAN rá várt, úgyhogy lesz szíves itt dekkolni a kocsi mellett abban a 71 másodpercben, amelyben ő berohan és vesz egy bébiételt.
Pipa ez is.
Ezt követően össze kellett szedni az edzésen lévő Nagyot. Nagy épület, nagy parkoló, nagy forgalom, nagy dilemma. (A két kicsi még mindig békésen szunyókált.)
Ekkor az az ötlete támadt, hogy felhívja az edzőt és megkéri, hogy ha végeztek, küldje ki az épület elé évszaknak megfelelő ruházatban Elsőszülöttünket.
Kicsöngött, fel is vették.
Már javában magyarázta a megoldandó feladatot, mire a női hang közölte, hogy ne neki mondja, mert ez a telefon nem az övé, ő csak felvette, mert ez egy elveszett telefon, most találta.
Férj kezdte türelmét veszteni, közölte, hogy szépen vigye oda az edzőnek a telefont, akkor már nem lesz elveszett és akkor majd újrahívja.
Az újrahívásnál már az edző vette fel, így át tudták beszélni a teendőket.
Kis idő múlva a Nagy megérkezett felöltözve és beszállt a kocsiba.
Pipa.
Ám a Kicsi az ajtócsapódásra felkelt.
Felmérte a szituációt, amire is éktelen bömbölésbe kezdett, mivel ő nem mehetett be a tesójáért és nem rohangálhatott az edzés végeztével a tornateremben (ahogy szokott).
Férj és a Nagy együttes erővel próbálták meggyőzni, hogy ma senki nem ment be az edzés végére a Nagyért, de ezt nem hitte el, ezért nehezen nyugodott le.
A béke beálltával Férj konstatálta, hogy a Legkisebb (a durva hanghatások ellenére) még mindig alszik.
Ezen állapot fenntartására találták ki a céltalan városi autókázást, úgyhogy ez lett a program.
Amikor mindenki felébredt, szépen felcihelődtek a második emeletre, örültek annak, hogy végre itthon vannak és megcsinálták a Nagy leckéjét.
Természetesen úgy, hogy közben szórakoztatta a két kicsit.
Férj közölte, hogy ez egy igen durva műszak volt és szerencsére neki le is járt.
Megdicsértem, hogy milyen derekasan helyt állt, megölelgettem és mindenki ment a dolgára.
(Azt már nem meséltem el neki, hogy pár nappal korábban én úgy oldottam meg a bevásárlást ugyanebben a szituációban, hogy hagytam őket aludni a kocsiban 1 órát a szupermarket parkolójában. Eközben a volánnál ülve játszottam a telefonomon, hívogattam az ismerőseimet és néha beindítottam a motort, hogy ne fázzunk meg...)
