Bújócska. Nálunk.

Muszáj a kezdetektől leírnom a játék menetét, hogy értse mindenki: nagyot léptünk előre.

Még messze vagyunk a szabályos bújócskától.

(És lehet, hogy el sem jutunk odáig soha.)

Szóval, amíg a Nagy "kicsi" volt (egy négyévesél ez ugye fényévekkel ezelőtti történet), akkor extra melót nem kellett beleölni a bújócskába. Vasalni például remekül lehetett közben, mert a gyerek addig sem mászott fel a vasalódeszka aljára. Szóval, álltam egy helyben, még a szememet sem kellett becsuknom, csak elszámoltam hangosan 10-ig. Elsőszülöttem ekkor elbújt. Aztán az "aki bújt, aki nem, jövök" résznél előjött. Mindig.
Elbújni előle nem volt nehéz, Apa például egyszer leült a gyerekszoba közepére és magára terített egy plédet. Gyermekünk nem találta meg. (Négyszer ment el mellette.)

A gyerekek nőnek és a számuk is megduplázódott. (Magyarul osztódnak.)

A Nagy sokkal ügyesebb: már nem jön elő magától, de még mindig lehet hallani a hangját, amikor bújik. Nagyszülőknék a kertben az is előfordult, hogy a 10 után még mindig rohant hátra, aztán az "aki bújt"-nál taknyált egy nagyot. Ha nem sír hangosan, jó kis búvóhely lett volna. A Kicsi még felnőtt párral bújik. Igyekszik csendben maradni, ezt hangos pisszegéssel jelzi. Persze ő is szokott "számolni", anélkül, hogy tudna beszélni: a szemét eltakarja és 10, egymást követő, elkülönített "á" betűt mond.

(Tibipapát csak egyszer vontuk be a játékba, de ragaszkodott a klasszikus, "jó kis rejtekhelyre" bújós verzióhoz, úgyhogy 20 percig kerestük 4en, de elő kellett jönnie, mert nem lett meg. Vele többé nem játszunk ilyet.)

Ma úgy alakult, hogy hármasban voltunk a gyerekekkel és nekem főznöm kellett. Ők ketten bújócskáztak. A négyéves és a másfeles. A legemlékezetesebb rész talán az volt, mikor a Nagy számolt, de előtte "segített" elbújni a Kicsinek (=bevezette a fürdőszobába és rázárta az ajtót), majd meg is kereste (=ott volt, ahová vezette). Örültek egymásnak. 

Megy ez nekik nélkülem is.

A mai naphoz még talán annyit, hogy aki vasárnap reggel (hajnal) 5 után még alszik, az nem is igazi szülő.

Nagy megkönnyebbülés, hogy mi azok vagyunk.
De azért fárasztó is.

Világnap

Augusztus 13. a Balkezesek Világnapja.

Tegnap lehetett valami "bal"-energia a levegőben, de inkább a ballábasoké.

Úgy kezdődött, hogy reggel a Nagy belelépett valami szögbe/drótba/tüskébe az udvaron. Kiszedték, eddig minden rendben (annyira gyorsan regenerálódott, hogy mire be akartam kenni fertőtlenítő jóddal, addigra nem látszott a seb. Így az egész talpát bekentem.).

Aztán délután átjött a szomszéd kislány, akivel a Nagy futóversenyt játszott. Vigyázz-kész-rajt-INDULÁS A KAPUIG! Szerintem a Nagy rosszul lát, maradjunk annyiban, hogy lassítás nélkül rohant bele a kertkapuba (Anyukám itt lett falfehér.). Jegelés, borogatás, üvöltve bőgés.

Később a Nagy kiment az udvarra, hogy szóljon  Tibipapának: vacsora van. És álló helyben elesett. Aztán jött a Kicsi, hogy szavak nélkül, de ő is szóljon. És ugyanúgy, lendület nélkül elesett. (Ez az esés egyébként nagyon különleges technikát igényel, majd tartok tanfolyamot belőle...) Földön fetrengés, bőgés.(duplán)

Este már a Nagy csak egyszer sírt. Ült a padon, lóbálta a lábát, és "elmondása szerint" az egyik lábát nagyon nekiütötte a másiknak". 

Nos, a Szüleim, akiknél nyaralunk, eléggé kikészültek a tegnapi naptól. A végén már gyakorlatilag leültették egy padra a Nagyot, nehogy megint elessen (akkor történt a lábösszeütős incidens...).

Reménykedve várunk egy szürke hétköznapot.

Hogyan?

Hogyan lehet a járdán úgy elesni, hogy az ember gyakorlatilag járásból fejre esik és jó alaposan lehorzsolja a jobb vállát, a jobb könyökét és a bal(?) térdét???