Nehezen írok, mert vízhólyag van a tenyeremen.
Nokedliszaggatástól, persze. Megint.
(Nagy szégyen ez egy olyan asszony lányaként, aki átlag családi ebédekre röhögve csinál 2 kiló lisztből nokedlit...Mert neki ez a legkönnyebb.)
Na, de írok egy kicsit a napjaimról.
Szívás mind.
Az történt, Margit..szóval, töredelmesen bevallom, nekünk csak egy kocsink van.
Amivel Férj jár dolgozni.
Elég szélsőséges időpontokban teszi ezt, ezért nem sajátíthatjuk ki előle.
Így rám hárul a büszke feladat, hogy a Kicsi segítségével a Nagyot eljuttassam az oviba és aztán haza.
Plusz infók:
- a környékünkön elég nagy szintkülönbségek vannak a tájban
- az ovi 1 km-re van
- minden másnap esik az eső (Igen én vagyok az a feleség és anya, aki a babonára alapozva minden étkezésnél fényesre nyalja mindenki tányérját, csak azért, hogy másnap szép idő legyen.)
- a Kicsi nem együttműködő*
* A Kicsi olyan korszakát éli, hogy nem szívesen gyalogol. Ha teszi is, akkor is max. 10 percig, aztán cipelnem kell, de ez már nem könnyű. Logikus választás lenne a babakocsi, de Miss Öntudat legutóbb üvöltött, mint egy vadállat, amikor beültettem, az övét persze már nem tudtam bekapcsolni, 5 métert toltam és felállt, majd elkezdett kimászni, ekkor hátradöntöttem a kocsit, kétkerekeztünk még pár métert, aztán meg kellett állnom, mert kilendült a súlypontja és azt nem akartam, hogy fejre essen. Szóval, 22, nagyon látványos és hangzatos méteren toltam, aztán kiszállt.
Jelenleg a leginkább működő megoldás a bicikli. Annak a gyerekülésébe még be tudom kötni. Általában hagyja magát (kivéve ma, amikor üvöltött az oviig, ami kb. olyan élmény volt, mint egy tűzoltó bicikli...).
A Nagy pedig mellettünk kerekezik.
Bukósisakban.
Így legalább nem zavarom a közlekedését a hangommal.
Szóval, minden nap ajándék, mikor mindhárman épségben hazaérünk az oviból.
Az út kritikus része a mi utcánk. Ami sajnos egy elég durva emelkedőből áll. Nincs egérút.
(Furcsállottam is, hogy az oly precíz és praktikus németek erre a problémára még nem találtak megoldást. Aztán alaposabban körülnéztem. Az emelkedő járdáját csak mi használjuk. A többiek BMW-vel mennek fel. Gondolom, az nem liheg, mire felérnek.)
Ma kétszer toltam fel rajta a Kicsit a biciklimmel együtt, egyszer pedig a nyakamban hoztam fel (mert nem gyalogol).
Eléggé remeg mindenem.
A múltkoriban beszélgettünk is Férjjel a megoldásról, mert egyrészt már kurvára kivagyok a gyerekeknek lehetne kényelmesebb, másrészt meg gyalog a csapadék rossz dolog. Javasolta, hogy vegyünk egy kis kocsit (aztán el is ment és 5 órán keresztül nézegette a neten a kiskocsikat. Két héten keresztül minden nap.)
Aztán egy napon Férj hazajött, arcán sejtelmes mosollyal.
Mondta, hogy vett nekem valamit, kint van a garázsban.
Ünneplőbe öltöztettem a szívemet, nem bírtam levakarni a vigyorgást a fejemről.
Kimentem a garázsba, de a meglévő autónkon kívül mást nem láttam.
Visszamentem és jeleztem a problémát.
Azt mondta, hogy vigyem a slusszkulcsot, mert a hátsó ülésen van.
(szmárt?)
Ott volt.
Bevittem.
Mondta, hogy most nem futja még egy kocsira, de vett nekem egy
ESŐKABÁTOT!!!!
"Gumicsizmád meg már úgyis van."
