2016. április 25., hétfő

Századokon átívelő hétköznap

Világosan emlékszem a kedd hajnalra.

Tudom, hogy 2016. volt.

Még azt is láttam a sötétben világító számlapon, hogy 2:36 van.
A Kicsi ekkor érkezett meg ugyanis az ágyunk mellé.
Azt álmodta, hogy hányingere van.
Nos, ez az álom hamar valóra vált.
Mindent szépen lemostam-kiöblítettem-beáztattam és az élmény hatására felélénkült Kicsit (aki épp lediktálta, hogy népes baráti társaságából kit és milyen módon értesítsek reggel az "eseményről")  is nagy nehezen álomba simogattam.

Rövid éjszakám volt.

Reggel Férj elvitte a Nagyot az iskolába, majd ő is dolgozóba indult.

Viszonylag eseménytelen délelőttöt töltöttem el a két kisebbik lánykámmal.
Ebéd után a Kicsi zokon vette, hogy elküldtem aludni (amit minden nap szokott, ugye), ezért 27 percig ordítva hisztizett és toporzékolt. Közben azt üvöltötte, hogy AP-HAAAA, APHUKÁÁÁÁÁM, APHU-HUCIKÁMMM!!
(A Kicsi hisztijein már nem akadok fenn. Kivárom, míg elmúlnak. Tudomásul vettem, hogy egy ilyen szeretettel teli, érzékeny, bújós gyereken valahol néha ki kell, hogy jöjjenek a nyűgjei. Az pedig, hogy apa nevét ordibálta..ha Apa szólt volna rá, akkor az én nevemet kiabálja, ha mindketten, akkor a nagymamák neve jött volna és ha a nagymamák bántották volna meg az érzéseit..ja, nem, ők nem szokták :)

A hiszti elült, megszerettük egymást, aludtak, felöltöztünk, hogy indulunk a Nagyért az iskolába.

A Kicsi már az ajtóban toporgott, nyomogatta a kilincset és szokatlannak találta, hogy nem tud kimenni.
Újdonság ugyanis, hogy ráfordítom a zárban a kulcsot, mert meguntam, hogy a mezítlábas Legkisebbet az udavarról vadászom össze, mert szökős, mióta ki tudja nyitni az ajtót.
Még húztam a cipőmet, adtam a sapkát a Legkisebbre, aztán a sor elejére mentem, hogy kinyissam az ajtót.

Visszafordítottam a kulcsot a zárban és lenyomtam a kilincset.

Felkenődtünk  az ajtóra, de semmi. Nem nyílt ki. Hmmm...furcsa.
Még egyszer végigcsináltam a mozdulatsort, újra semmi. Nem nyílt ki.
Rossz érzésem támadt.
Megkérdeztem a Kicsitől, hogy a kijutási vágytól hajtva megpiszkálta-e a felső zárat, ami az ajtó szigetelése miatt használhatatlanná vált.
Állította, hogy nem (dehogynem!).

Nem volt sok időm gondolkozni, ilyenkor mindig lejátszódik a fejemben az, hogy az én gyerekem az utolsó az egész iskolában és sírva kiáltozza a nevemet, majd ez az élmény örökre nyomot hagy benne.
Szóval, kinyitottam az ablakot és kimásztam.
Ahhoz, hogy ezt megtegyem, ki kellett pakolnom a két ablaktábla közül azt a 20 csokinyulat, amiknek a dekorcélú odahalmozása jó ötletnek tűnt.
Szóval, kimásztam, és elkezdtem kívülről foglalatoskodni a zárral és innen kordában tartani a két felöltözött, de teljesen értetlenül bámuló kiskorút.
A Legkisebb hamar felocsúdott és mire következőleg benéztem az ablakon, már egy termetes csokinyulat fogyasztott. Papírostól.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és versenyt futva az idővel kitereltem a két Kicsit az autóhoz.

Bekötöztem mindenkit az ülésébe, a csokit kisebb harc árán elkoboztam, cserébe kaptak kölesgolyót, aminek a zacskóját a Kicsire bíztam.

Még mindig nem tudtunk elindulni, mert ekkor kanyarodott be a kapunk elé a postás, akivel beszélnem kellett. Témakörként talán azt jelölném meg, hogy ha itthon tartózkodunk, nyugodtan kézbesítse az ajánlott leveleket, talán kevesebb ideig tart - csengő megnyomással együtt is - mint értesítőt írni.

Azt gondoltam, megértettük egymást (azóta kiderült, hogy nem), ezért beszálltam a kocsiba, hogy most aztán tényleg elindulhassunk.

A Kicsi ekkor közölte, hogy nagy baj történt. Kérdőn néztem. Elmesélte, hogy az EGÉSZ ZACSKÓ kölesgolyó kiborult a kocsi padlójára, mert átadta a Legkisebbnek amíg MEGVAKARTA A FEJÉT. (Magamban 5 nagyon cifrát káromkodtam.)
Kiszálltam, hogy felszedjem a nyomorult kis golyókat.
Közben megállapítottam, hogy ez nem volt sürgős feladat, hiszen az anyamobil hátsó, gyerek részlegén olyan állapotok uralkodnak, hogy ha valaki belehányna egy nem büdöset..nos, az senkinek sem tűnne fel.
(Az az igazság, hogy amióta Apa átült egy másik kocsiba és azzal jár dolgozni,a gyereküléses családi autónk tisztasága eléggé visszaesett. Még nem találom az összefüggést.)

Oda is értünk hamarosan az iskolához, ahol a Nagy - szokás szerint - csalódott volt, hogy túl korán mentünk érte.
Sietnünk kellett, mert volt időpontunk a fül-orr-gégészetre, ahol a betegségből kigyógyult Nagynak kellett még egy utolsó kontroll.
(Aki még nem próbált várakozni és viselkedni egy orvosi rendelőben 3 kisgyerekkel, annak javaslom, hogy először próbálja ki 3 kiskecskével, mert azoknál nem olyan fura, ha megeszik a növényzetet és kiszöknek az ajtón, de káoszban ugyanazt a szintet hozzák.)
Aki benézett a rendelőbe, a következőt láthatta:
Az asszisztens leletet gépel.
Az orvos diktál, közben fél szemmel a viharvert anyuka (én) kezében tartott másfél éves gyermek produkciójára figyel, aki teljes átéléssel, csak neki énekli a zsippzsuppkenderzsuppot.
Egy iskoláskorú gyermek felveszi anyukája táskáját, beleilleszkedik a szülő-szerepbe, ezért óvodáskorú testvérét cipelgeti a csöppnyi rendelőben, alkalmanként leverve ezt-azt.

Hazafelé indulva már csak a boltba kellett bemennünk.
(Javaslom ehhez is a kecskés kipróbálást.)
A zajos, éneklő-kiabáló cirkuszi produkcióval felérő bevásárlás közepette onnan lehetett tudni, hogy hol vagyunk, hogy a kocsiban ülő Legkisebb túlharsogta a tömeget a különböző állomásoknál:
ENNI-ENNI-ENNI (pékáruk), INNI-INNI-INNI (ásványvizek, gyümölcslevek), KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ (édességek vagy kasszák). Ha ki akar szállni, akkor  vége az amúgy is gyors tempójú vásárlásnak. A "kérését" nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert fel tud állni a bevásárlókocsi kis ülésében és akkor már tényleg egy Titanic-szintű katasztrófát kellene a kasszához tolni.

Hazaérve még egy kicsit koszolták magukat az udvaron. A Legkisebb  azzal múlatta az időt, hogy földdel etette a kutyát (rászólás után persze titokban) és kamikaze gyakorlatokat mutatott be korlát nélküli tornácfutás kategóriában. A nagyok eközben a talicskából szedtek ki kiszáradt növényeket, amiket gyakorlatilag a térkőbe elültettek, gondosan locsoltak és becéztek ("Málnácska, itt már jó helyed van!").

Miután mindenki megfürdött és megvacsorázott, volt még egy kis idő, engedélyeztem a mesenézést.
Legnagyobb döbbenetünkre, a tévénkben nem voltak színek. Minden fekete-fehér. (Elég szánalmas volt így Eperke és az Epres kert.) Apa még sehol. Hosszas unszolásra sokat nyomkodtam a távirányítót és végső elkeseredésemben csapkodtam a tévét, de nem jöttek vissza a színek.
A gyerekek csalódottak voltak, ám végül a Nagy (kegyesen) megszólalt:
- Hagyd Anya, így tisztára olyan, mintha 1902-ben élnénk!

hosszúnapvolt.

2016. április 9., szombat

Koncertélmény

Előzmények

Hetek óta nélkülöztük esténként Apát/Férjet
.
Munka után ugyanis próbákra járt késő estig, nagyszabású koncertre készültek.

Egy idő után ez mindenkit rosszul érintett.

Férj morgolódott, hogy nem látja a gyerekeit, és nem halad semmit a kertjével.

A gyerekeken érződött a "ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek" szindróma.

És én..
..nos én kezdtem idegileg teljesen leamortizálódni.

Délutánonként a Legkisebb-bel begyűjtöttük a Nagyokat az intézményekből, aztán elkezdődött az udvaron az öltözz át-ne mássz fel-gyere le-ne egyél földet - ne etesd a kutyát földdel - ne öljétek egymást - gyertek be - mondom GYERTEK BE - GYERTEK BE AZONNAL - moss kezet - szappannal - kutyaszagú, úgyhogy SZAPPANNAL - csinálj leckét - ne nyavalyogj- nem tévézhetsz, amíg leckét ír - mássz le onnan - ne kukázz - ne egyél szemetet - fürdés - ne folyasd ki a vizet - csukd be a zuhanykabin ajtaját - már megint bent tapicskol a Legkisebb. ruhában, persze - gyertek már vacsorázni -  egyetek - ne finnyázz - asztal fölött egyél -  egyetek már, könyörgöm - mossatok fogat - ennyi idő alatt nem lehet fogat mosni - megnézhetitek a Csűrcsavarintót -  ne veszekedjetek a takarón, hozok másikat - max.1 mesét olvasok - lekapcsolhatjuk az éjszakai fényt, ha nem akarjátok - ne bőgj már, visszakapcsolom - aludjatok, ne beszélgessetek - kihegyezem a ceruzákat holnapra - kikészítem a ruhákat -  a Kicsi szomjas - a Legkisebb még rója a köreit - a Kicsinek pisilnie kell - a Legkisebb kiborította a kockákat - a Kicsi sír, mert rosszat álmodott- amíg nem alszol, nem tudsz rosszat álmodni - a Nagyok alszanak - az ágyra fekszem hason - a Legkisebb a hátamra pattan és GYÍ, PACI, GYÍ üvöltéssel lovagol- 1 óra múlva elalszik végre - ágyába teszem - csak egy pillanatra hasra fekszem tévét nézni, utána elpakolok - Férj hazajöttére ébredek, arccal a kanapéban.

Mért mentünk el a koncertre?

Férj hozott jegyeket a délután 3-kor kezdődő előadásra.
A koncert jó buli. (Voltunk már a gyerekekkel szabadtéren és semmi gond nem volt.)
A Nagynak szülinapja volt azon a napon és így tudott találkozni az apukájával.
Szeretem a koncerteket, ahol Férj zenél, mert ilyenkor elfelejtem a  "hétköznapok búját-bánatát" és újra csak azt látom, hogy vonzó és tehetséges és szívesen megismerkednék vele és lennék a felesége és szülnék neki három gyereket. Mondjuk kislányokat. Szóval, ez kell a házasságunknak is.

Milyen volt a koncert?

Hááát...
Mindenki szépen felöltözött, javarészt hercegnőnek. (a Kicsi rendesen, koronával)
Két egymás utáni sor középső 3 ülését birtokoltuk. Mama, papa, én és a három gyerek.
(Elöl mama+ 2 gyerek.Hátul papa, én és egy gyerek. )
Remek lesz minden. Van ennivalónk, innivalónk, cumink és 3 felnőttünk a 3 gyermekre.
10 perccel a kezdés előtt foglaltuk el a helyeinket.
A koncert kezdetén minden résztvevő bevonult a színpadra és az izgatott, csendes, várakozó másodperceket csak a Legkisebb ordítása törte meg, hiszen akkor mászott át tizenkettedszerre a két üléssor között és beverte egy székbe az arcát.
A 7. percre már evett, ivott, cumizott és kiakadt, úgyhogy ekkor másztam ki vele a kedves padtársaimon keresztül.
A nézőtér mögött eléggé lenyugodott, elsétálgattunk, hallgattuk (de nem láttuk) a zenét.
Egy idő után jött anyósom (ő is kimászott a sorából), mondta, hogy szerinte ez a gyerek álmos, hozzam be a babakocsit a kocsiból és ő ellesz vele, én meg visszamehetek koncertet nézni, hallgatni, mégiscsak az én Férjem (az ő fia) zenél.
Babakocsi be, anyósom a Legkisebbel el, én pedig diszkréten visszamásztam a padtársaimon keresztül a bandámhoz.
(Itt megjegyezném, hogy a másik oldalunkon ült Férj egyik jó barátja, aki a kisfiával apanapot tartott, szintén a koncertet élvezve. Ők a 9. percben távoztak, mert a kisfiú így akarta.)
A Kicsi az érkezésemet követő 2. percben az ölembe mászott.
Innentől kezdve melege volt - levettük a trikóját - fájt a lába - beült az ölembe -  nem rúgta meg az előtte ülő nénit, csak én láttam rosszul - táncolni akart- felállt a 2 sor közé- elfáradt és visszaült - feltett ezerkétszázhetvennégy kérdést - amikor 1000 válasz után mondtam, hogy most egy kicsit hallgassuk a koncertet, hisztire húzódott a szája, de megúsztuk szerencsére. A nyakamra tette a hajpántját, kiszedte a hajgumimat, abból lett karkötője, a láncát pedig az arcára húzta.
Eközben a Nagy a lábával rúgta érintette meg a vállamat, amikor valami fontosat akart megosztani, például azt, hogy a karkötőjét sikerült hajpántként a fejére húznia.
Szerencsére a Papa szociálisan viselkedett és segített, ahol tudott.
A koncert végén sokat tapsoltunk, sikítoztunk, amikor Apa neve elhangzott, majd a villany felkapcsolását követően nem nézve padtársainkra, kivonultunk.
A Legkisebb persze egyáltalán nem aludt, végig pörgött a színfalak mögött és ha a Mama esetleg rászólt, sértődötten hanyatt feküdt a földön és még a szemét is becsukta, hogy ne is lássa az őt rászólással megbántó felnőttet.

Tanulság

Volt kb. 2 csúnyán néző emberke, akiket egy kicsit megért a gyermektelen régi énem. 
A háromgyerekes anyuka énem viszont nagyon szeretné, ha egy koncerten természetes lenne, hogy vannak gyerekek (sajtkukaccal a fenekükben), néha beszélnek is (de szerencsére ez a hangos zenétől ritkán hallatszik), cserébe eszméletlenül lelkesek, rácsodálkoznak a fényekre és gyakran ők az egyetlenek, akik felállnak táncolni.
Mi a következő alkalommal is elmegyünk, mert elég muzikális a család, kellenek az ilyen élmények és azon a koncerten, ahol eléneklik Várnai Zseni: Amikor még piciny voltál című versét, szerintem van helyük a gyerekeknek.

Szóval, köszönjük az élményt, Voisingers! :)


2016. április 2., szombat

A díj (előtt)

Kedves Hurka-olvasók (Hurkák) !

Mint azt már sokan tudjátok, beküldtem egy írásomat a Terézanyu pályázatra és nyertem különdíjat.

Kimenő című bejegyzésem meg fog jelenni a Nők Lapja Psziché következő számában. 
Előfizetést is kaptam a lapra (és veszek is majd vagy 50 példányt, hogy dedikálhassam minden rajongómnak. Azoknak is, akik nem akarják.)

Köszönöm mindenkinek, aki valaha olvasott, olvas vagy olvasni fog. Ha egy félmosolyra rándult közben a szája, már megérte.

Mivel nagyon rossz vagyok önmenedzselésben, ezért a fényezésemnek itt vége is.

Mesélnék viszont a díjátadó gála előtti órákról.
Nekem Férj volt a hivatalos kísérőm.
Vidékről robogtunk fel egy meleg tavaszi napon, ezért a szép ruhánkat, az ünneplőset Budapesten kívántuk magunkra ölteni.
Az eredeti terv szerint a Húgomék budai rezidenciáján következett volna be ez a művelet.
A napunk máshogy alakult: később értünk fel, nosztalgiáztunk egy kicsit korábbi lakóhelyünknél, lényeg a lényeg: nem maradt idő a budai kitérőre.

Sebaj, 3 kisgyerekünk van, minden megoldunk.

Az volt a terv, hogy a Széchenyi fürdőbe kuncsorogjuk be magunkat és ott egy célnak tökéletesen megfelelő ÖLTÖZŐBEN váltunk ruhát.
Jó terv volt.
Fel is vázoltuk, majd a kasszában ülő robotember riadt pillantások közepette közölte, hogy nem tud minket beengedni, csak napijeggyel.
Osztottunk, szoroztunk és elvetettük a 10 ezer forintos öltözés lehetőségét.
(Tudom, spúrok vagyunk.)

Kilépve a fürdő épületéből adta magát a (tény, hogy nem szokványos) ötlet: menjünk be a Nagycirkuszba, ott biztos át lehet vedleni.

A pénztárosnő kedves volt. Kedvesen közölte, hogy itt bizony nem terem babér nekünk, de hátramegy és megkérdezi. (Gondolom az öltözésügyi előadót.)
Visszajött mosolyogva, arcán a megoldással.
A kollégával kitalálták hogy van itt egy nyilvános WC, de ha az nem klappol nekünk (vidéki bunkóknak), akkor itt a szomszédos, nagyon igényes Liget kocsma.

Ez ám a dilemma.

Én már simán átöltöztem volna a nyilvános helyen parkoló autónkban.
Férj azonban mondta, hogy menjünk, nézzük meg ezt a kocsmát.
Nem volt nagy forgalom.
Kedves, fiatal csaj állt a pultban.
A WC-t és előterét úgy a születése előtt 10 évvel újíthatták fel utoljára.
Tökéletes.
A telefonfülkényi placcon átöltöztünk.
Rólam rendesen szakadt a víz. (Nem csajosan. Rendesen.)
Fogat nem mostam, mert nem szeretem, ha herpeszem van.
Egy apró, koszos tükörben sminkeltem.
Szép lettem, na.
Beültünk a kocsiba és kerestünk egy nagyon drága, belvárosi parkolóhelyet.
(Végül is az átöltözésen spóroltunk.)
Ez is összejött. (=nyerő széria)
Amikor odaértünk az impozáns Gerbaud-ba a sok elegáns ember közé, egy dologban biztosak lehettünk.

Kitűntünk a tömegből, akkor is, ha ezt csak mi ketten tudtuk.
Kizárólag a mi toalettünk készült igazi toalettben...