Az Anyuka szépen kipakolt, az Apuka szépen kifestette, majd az Anyuka szépen visszapakolt.
A visszapakolás vége felé szép kis kupac gyűlt össze az elmúlt fél évben érkezett, felbontott és felbontatlan közüzemi-, banki- és jobbnál jobb ajánlatokat tartalmazó borítékokból. Hogy a káoszt uralja, Anyuka az összeset egy szép nagy cipősdobozba (női 42-es. igen, 42-es. igen, női.) pakolta és azt felrakta az előszoba polcra.
Igen ám, de a pőre cipősdoboz nem nézett ki túl szépen a polcon pöffeszkedve, ezért Kreatív Anyuka hirtelen felindulásból úgy döntött, hogy a pakolás során kezébe kerülő, kb. 2 millió gyerekrajz közül ráragaszt kettőt és akkor az majd milyen cuki, meleg "otthon-érzést" kelt.
Így is lett.
A polcon lévő gyerekrajzok mindig megmosolyogtatták, amikor arra járt.
És gyakran járt arra.
Pakolt a polc alatti szekrénybe, vagy éppen a cipőjét húzta a rajzokat nézve.
Egy idő után próbált rájönni, hogy a nagyobb teret elfoglaló, kicsit kusza, filces rajzot melyik gyerkőce készíthette.
Ovis rajznak tűnt, kb. kiscsoportosnak.
A gyerekei közül egy sem ismerte el magáénak.
Az egyetlen dolog, amit nem értett a képen az az, hogy voltak filccel és tollal írt szavak.
Biztos volt benne, hogy nem a képet készítő kisovis írta oda őket.
Talán a Nagy volt. Segített neki? Ebben kételkedett.
Amikor ismét rajzra nézett, felötlött benne a saját gyerekkora.
Hogy valaki, valahol azt magyarázta, hogy a rajzra nem kell ráírni semmit.
Úgy kell rajzolni, hogy felismerhető legyen minden.
...
És akkor beugrott neki.
A délután, amikor leült a Kicsivel rajzolni.
És ő is csinált egy rajzot.
Pont ezt, amit aztán kirakott dísznek.
Eszerint hetek óta néznek elnéző mosollyal egy kedves gyerekrajzot, amit korábban ő maga készített.
Persze felnőttként.
Ha az anyuka szebb rajzot készített volna, az én mesém is tovább tartott volna.
