Hangulat

Nálunk már nagyon hideg van.

Ez bennem természetes folyamatokat indít be: kreatívkodhatnékom van, sütisüthetnékem és titokban Karácsonyrakészülhetnékem.

Férjnek nincs.

Szerinte novemberben ezt még nem kell túllihegni (szerinte mondjuk amúgy sem).

Egyik este arra gondoltam, megmutatom neki, miről is beszélek.

Azt akartam, hogy amikor belép a lakásba, varázsolódjon el.

(Végülis ez sikerült.)

Szóval, elkezdtem kreatívkodni még a gyerekekkel.

Pillanatok alatt sikerült olyan felfordulást csinálni, hogy az időközben megfürdetett, alváshoz készülődő gyerekeimnek egy másik asztalnál az ágyban kellett vacsorázniuk.

Az este tervszerűen haladt: gyerekek elaludtak (kivéve a Kicsit, aki még másfél óráig szórakoztatott azzal, hogy többször meztelenre vetkőzött és röhögött a nagy poénon...)

A Hangulathoz, amit meg akartam teremteni, meleg és otthon-illat is kapcsolódik.

Már régóta akartam almában dióval kevert mézet sütni (fahéjjal a tetején), most tökéletesnek mutatkozott minden hozzá. 

Hmmmm...ez lesz ám az illat.

Öntöttem magamnak egy pohár bort (mert elfelejtettem hogy ez 1. meggybor 2. hónapok óta egy korty alkoholt sem ittam).

És folytattam a festegetést szeretettel telt szívvel.

Eltelt kb. 2 óra és megérkezett Férj.

Benyitott és nem volt boldog.

(Élhetetlen...)

Sajnos másnap rekonstruáltuk a történteket.

Elmondta, mit tapasztalt, amikor hazaért.

Benyitott az ajtón. 

Meleg volt és büdös (igen, sajnos kifolyt a méz és ráégett a tepsi aljára..)

Kaja sehol (a kifolyt mézessel készültem...).

Feleség ittasan vigyorog a felvázolt problémákon (ezt cáfolnám.)

Közelebb hajolva borszaga van (Apu meggybora a hibás, nem én).

Meghitt hangulatot teremt, hogy az étkezőasztalon rengeteg WC-papír guriga van (legjobb dekor-alapanyag)

Feleség épp most ragasztózta oda az alkarját az asztalhoz. Ragasztópisztollyal. Legalább a saját pulcsijában lenne. (ööö...fáztam...)

És végül Férj azt is sérelmezte, hogy kellett egyet befelé üvöltenie, mert nem akarta a gyerekeket felébreszteni, viszont nagy mennyiségű, göcsörtös gyöngybe lépett bele (most mit mondjak erre? hordjál papucsot!)

Ezek után lezuhanyozott és lefeküdt aludni.

Majd legközelebb talán ő is átérzi az otthon-hangulatot. 

Ha elég nyitott lesz rá :D

Ez vagyok én

Képtelen vagyok NEM-et mondani. 

Sajnos.

Ez persze nem azt jelenti, hogy fentiek miatt részt veszek valami számomra kellemetlen programon, találkozok valami nemjófej emberrel...stb.

Annyira azért nem vagyok mártír. 

A két dolog kombinálásából adódik, hogy néha hazudok félretájékoztatok.

Igen, tudom, hogy ez szemét nem szép dolog, de egyszerűen kijön belőlem, nem tehetek róla.

Például általánosban, amikor egy fiú megkérdezte, hogy járnék-e vele. 

Én meg azt válaszoltam, hogy át kell még gondolnom, adjon nekem időt.

Mondjuk KÉT HETET.

Vagy amikor valakivel nem akartam telefonon beszélni és nem vettem fel. 

A következő személyes találkozásunknál pedig azt mondtam, hogy a gyerek eldugta a lenémított mobilomat /összenyálazta és elromlott/törlődött belőle az össze telefonszám...

Na, mindegy, szóval e tekintetben nagyon nem vagyok jó fej.

Ez az "életmód" először akkor szenvedett csorbát, amikor pár éve lazán közöltem Férjjel, hogy akkor hétfőn este jön a biztosítós pasi. Hiába kezdtem el másról beszélni, felszaladt szemöldökkel kérte, hogy körvonalazzam, pontosan milyen "biztosítós pasi" jön.

- Hát..ö..izé..az, aki, tudod, az X cégtől...és hívott telefonon..és...ö..egyeztetettünk időpontot.

- De tudod, hogy nekünk az Y cégnél vannak a biztosításaink és rendben vannak?

- Hát...ö..izé...tudom, persze.

- Akkor mért nem mondtad, hogy nem érdekel?

- Hát...ö..azért, mert nem tudtam.

- Szuper, akkor hívd fel és mondd le.

- Jaj, ne, azt nem bírom! Majd eljön, meghallgatjuk és megmondod neki, hogy minket ez nem érdekel.

- Hívd és mondd le.

- Nem akarom...

- Akkor add ide a számát!

- Jó, tessék.

Szerencsére Férj simán lemondja ezeket a dolgokat és más esetekben is egyenesen közli, ha nem érdekli valami.

Szerintem ő szemét.

Szerinte én hazudós vagyok.

Erről most nem nyitnék vitát, de e kis bevezető után elmesélem a legfrissebb "nemtudoknemetmondani" történetemet.

Pár hónapja csengettek a Jehovák. Ketten.

Ékes németséggel (mekegés) elmondtam, hogy nem beszélni nyelv.

Mosolyogtak, elköszöntek és elmentek.

2. alkalom

Csöngettek, még mindig én vagyok, ja, már emlékeznek, majd hoznak valaki magyarul beszélőt.

Én nem vettem komolyan.

Mosolyogtak, köszöntek és elmentek.

3. alkalom

Csöngettek, könyörögtem a véletlenszerűen itthon tartózkodó Férjnek, hogy ne kérdezzen, csak nyisson ajtót és küldje el őket.

Kinyitotta az ajtót.

Mondták neki, hogy egyelőre a magyar anyanyelvű jehova barátjuk nem tudott eljönni (Férj hátáról is meg tudtam állapítani, hogy a "MIAPI*ÁRÓLBESZÉLNEKEZEKITT???" nézésével néz). 

Cserébe hoztak egy magyar nyelvű jehovás kiadványt a "frau"-nak (igen, ez sajnos én vagyok).

Férj szűkszavú velük, közli, hogy majd legközelebb, ha a itthon lesz a frau (és nem a hűtő mögött bujkál), tudnak vele beszélni. (Valamiért úgy hallottam, mintha ezt a mondatot kicsit hangosabban mondta volna.)

Mosolyogtak köszöntek és elmentek.

Férj a fogai közt szűrve közölte, hogy lassan felnőhetnék (nem tudom, mire gondol) és következő alkalommal nem fog kimenteni.

4. alkalom

Csöngettek, könyörögtem a véletlenszerűen itthon tartózkodó Férjnek, hogy nyissa ki, de megtagadta, mondván, beszéljek velük, mondjam meg, hogy nem érdekel a dolog ("de értsd meg, hogy nem tehetem, mert nem akarom őket megbántani).

Csöngetnek újra, Férj nem nyit ajtót.

Én sem. Inkább bújkálok a lakás különböző pontjain s csendre intem a gyerekeket.

Ők persze követnek és hangosan kérdezik, hogy "ANYA, DE MIÉRT BÚJTÁL EL?"

Mindegy arra gondolok, hogy mivel magyrul mondták a gyerekek, lehet, hogy nem értik a jehovák és akkor az olyan, mintha nem is hallanák.

Aztán eszembe jut, hogy már velük van a magyar jehova is.

Mindegy.

Magamban teóriákat gyártok, hogy mit mondanék, ha valakinek (kinek???) ezt egyszer meg kéne magyaráznom. Bébiszitterre gondolok, akinek megtiltottam, hogy kinyissa az ajtót.

Férj megvetően néz, miközben bujkálok.

Elmentek. Végre.

5. alkalom (ma)

Csöngetnek. 

Meglátom őket messziről.

Jaj, nagyon rossz.

A laminált padlóba és a falba beépülve bujkálok megint.

A Nagy kérdezi, hogy KI CSÖNGETETT, ANYA? , erre sziszegek egy senkit.

A Kicsi azt üvöltözi, hogy APA, APA és elindul ajtót nyitni.

Megakadályozom.

(Közben szólnak a gyerekdalok az óriáshangszórókból.)

Magamban teóriákat gyártok, hogy mit mondanék, ha magyarázkodnom kellene. 

Azt, hogy süket vagyok.

Nem várhatják el tőlem, hogy egész nap nyitogassam az ajtót, hátha jött valaki.

Elmentek. Végre.

MIÉRT NEM ÉRTIK MEG MÁR, HOGY NEM AKAROK VELÜK BESZÉLNI??

A Mi Márton Napunk

November 6. szerda. Baba-mama klub.

Műsoros élmény: a csoportvezető "elbábozza" nekünk a teljes Márton legendát. Annál a résznél tart éppen, hogy találkozott Márton egy kislánnyal, aki nagyon szegény volt és mivel cipője sem volt, nagyon fázott.

A Kicsi levette a zokniját és rátuszkolta az éhező kislányra. 

Márton csak nézett bután.

November 11. Ovis ünnepség

A templomban misével kezdődött az ünnepség. A rövid időtartamú mise közben a "forsúlés" (iskola-előkészítős) gyerekek kiálltak a tömeg elé és elmondták a "könyörgéses" imát. Mindegyik mondott egy mondatot, a tömeg pedig válaszolt, hogy "Kérünk Téged, hallgass meg minket!". (németül, barátaim, mindezt németül!)

A Nagy szerint az egész Márton napi ünnepségben az volt a legjobb (és ezt szó szerint idézném), hogy " az ovistársaim is kipróbálhatták a templomban a mikrofont."

Mikor hazaértünk, Férj szerelmesen a fülembe suttogta, hogy neki az egészben az volt a legjobb (őt is szó szerint idézném), hogy "az ovi udvarán lehetett léberkézés szenyót enni."

(Mindemellett zárójelben és halkan jegyzem meg - mivel nem annyira vicces - , hogy engem a templomban végig a sírás fojtogatott, mert büszke voltam a gyerekeimre, hiszen szépek és okosak, és azért, mert jó volt ott lenni és azt érezni, hogy részei vagyunk a közösségnek, és azért mert egy nagyon meghitt ünnepség volt,  vagy mert egy hormonzavaros kis hülye vagyok, akit a front és a telihold egyszerre támadott meg...)

8 eurós veszteség

Nos, hol is kezdjem.

A Programot én szerveztem, persze. 

A helyieket én szoktam. 

(Apa csak csodálatosan fantasztikus programokat szervez, pl. reptér-látogatás pilótafülkébe üléssel.)

Elöljáróban két dolog.

1. Férj nem egy "cicás fiú". (Én se vagyok oda a macskákért, de ez mellékes.)

2. Minden a Nagy hibája.

Szóval, azt találtam ki, hogy szombaton kitakarítanék.

A változatosság kedvéért most gyerekek nélkül, hogy látszódjon is, amit csináltam.

Tudom, nagyok az igényeim.

Apának mondtam, hogy 2 órát pesztrálja házon kívül a kölyköket.

Erre szerveztem a Programot nekik. 

Macskakiállítás.

Így leírva, első hallásra ártalmatlannak tűnik, semmi rossz nincs benne.

Ezt jó előre meg is beszéltük, minden rendben volt.

Szombat reggelre az volt a koncepció, hogy elmegyünk együtt a boltba családilag (mert..hm..Apa nem megy a két gyerekkel többé hármasban boltba..volt egy megrázó élménye szegénynek.). Utána engem hazavisznek, ők meg eltűznek otthonról. 

Szóval, a Nagy hibája minden, mert nagyon durván rátört az "öltözködős-korszak". Folyton azon gondolkozik, hogy holnap/Karácsonykor/a szülinapján/1 óra múlva mit fog felvenni. Szombat reggel is pörgős szoknyába vágta magát. A Kicsi sem szeretett volna lemaradni, úgyhogy őt is ki kellett csinosítanom (igen, még nincs 2 éves és TUD sírni a szoknyáért). Apa is jóképűre öltözött fel. Én meg egyszerűen nem akartam, hogy azt higgyék, hogy "Itt jön az a jóképű Apuka a gyönyörű kislányaival meg a totál lepattant feleségével."

Szóval, én is kicsíptem magam szépen.

(Ha valaki elvesztette volna a fonalat: még mindig a helyi boltba indultunk.)

A bevásárlás viszonylag zökkenőmentes volt (mintha két rohangáló kecskét vezettünk volna póráz nélkül).

Aztán hazahoztak.

Nem nagyon volt kedvem levenni a szép ruhámat és a kiseggesedett macinacimban nekiállni felnyalni a lakást.

Férj is aduászos-duruzsolósra vette a figurát:

Aduász1: "olyan csinos vagy, nagyon tetszel, gyere el velünk"

Aduász2: "Legalább néha együtt lehetne a család"

Aduász3: "Délután majd segítek kitakarítani"

Velük mentem persze, mivel senki nem ordított a fejemben, hogy CSAPDA!!!!!

Már parkolóhelyet is alig találtunk.

Itt lehetett volna gyanús. De nem.

A bejáratnál kiderült, hogy belépős a műsor, de csak a felnőtteknek.

Igen erős volt a gondolat, hogy beküldjük a gyerekeket kettesben. Ingyen.   

Én csak attól féltem, hogy büdös lesz.

Nem volt.

Nehéz szavakkal leírni az élményt.

Nos, ezek a macskák tisztábbak voltak mint egy átlagovis.

Vagy átlagfelnőtt.

Kis családunk így nézett ki a kiállításon:

1 darab, sokkos állapotban lévő, üveges szemmel, gépiesen mozgó apa, aki mintha azt mormolgatta volna, hogy "hova került", hogy "mit lehetne ezekkel a macskákkal csinálni" és valami érthetetlen okból engem hibáztatott, amiért ott voltunk

1 darab anya (én), aki szörnyülködve nézte a padlószőnyeges ketrecben lévő, baldachinos ágyban fekvő, hellokittys cuccokkal játszó macskákat és arra gondolt, hogy az ő igazi, falusi, jó értelemben vett paraszt felmenője, Jóskapapa fel se tudná fogni azt, amit itt lát.

2 darab kiskorú, akik rohangálnak macskától macskáig és hangosan üvöltenek, hogy NÉZD, ANYA, MACSKA!!!! vagy "ANYA! NYÁÚÚÚÚ!" (Jó bevallom, volt egy macska, ahol a Kicsi megtévedt a mintázata miatt és azt üvöltözte, hogy HA-HÓÓÓ,  jelezve, hogy tigrist látunk...)

(Legalább ők örültek.)

Végezetül, megmutatom, mennyi a havi bérleti díjunk:

 (Ennek az ára. Mondjuk, ezen is elférnénk mind a négyen :)

Ketrecek tetején fotómontázs a kis lakóról:  

ANYAAAA! NYÁÚÚÚÚÚ!

(szuper, kicsim)

 

Naprakész dolgok

Mivel én totál informatikai szerencsétlenség (egy igazi antitálentum) vagyok, a Húgom megrendezte a Hurka facebook oldalát.(köszi-köszi-köszi)

Szerintem azt ott sokan nem látták, ezért itt is megmutatom, melyik kép került profilba:

A képnek csak annyi története van, hogy a Nagy nyáron még bizonytalankodott a bicajjal és állandóan fognom kellett a kormányt, mikor közlekedtünk.

A harmadik kilométernél kezdtem unni a dolgot, úgyhogy elengedtem (mert igaziból így is tud biciklizni, csak pszichésen nem), amikor is annyira kiverte a hisztit, hogy a Kicsi megsajnálta, odament és fogta neki a kormányt.

Imádom őket.

Ma egyébként semmi extra nem történt.

A híresen lassan evő Nagy kérte, hogy tízóraira ne csomagoljak neki szendvicset, mert ő "nem olyan szendvicses kislány" és nem is tudja megenni a rendelkezésre álló idő alatt.

Kapott 2 mandarint és két pici kekszet (már szégyellem, hogy alig csomagolok neki kaját, remélem, nem hiszik, hogy eleszem előle, de ő kéri így).

Nagy siker volt: tízóraizás közben pont megpucolta a mandarint. Az egyiket. Aztán, mivel letelt az a 20 perc, amit kajálásra szántak, szépen visszacsomagolta a megpucolt mandarint a többi kajája mellé és mint aki jól végezte dolgát, elpakolt (és hazahozta).

A Kicsinek pedig levágtam a haját.

Nagyon cuki lett.

Apának is tetszik.

Csak ő azért megjegyezte, hogy egy kicsit Bundesligás.

Mondjuk milyen lenne itt, Bajorország közepén??

A gyerek nevében is megsértődtem, mert természetesen nem olyan.

Aztán még hozzátette, hogy mindegy milyen a haja a gyereknek, gyönyörűséges.

Ezt azért ennyivel nem lehet korrigálni...

Jubileum

A Húgom azt mondta, hogy a 100. posztnál ünnepelni kell, mert az jó.

Amikor a 100. történt, kinéztem reggel az ablakon: nem szóltak a fanfárok és nem állt meg a világ.

Annyi történt csak, hogy kitartok egy naplóírás-szerűségben úgy, ahogy ezt eddig nem tettem.

Háromszor kezdtem el eddig naplót vezetni életemben ugyanis.

Minden alkalommal akkor, amikor nagyon összevesztünk Férjjel.

Hogy kiírhassam magamból, hogy ez egy milyen-szemét-ember-jobbat-érdemlek-nagyon-szerencsétlen-vagyok  stb. Mindez öt feldúlt, könnyáztatta oldalon.

A naplókezdemények mind 2 (azaz kettő) bejegyzésből álltak.

A második már az volt, hogy kibékültünk, minden oké, szeretjük egymást.

És soha több bejegyzés.

A gyerekekről is elkezdtem írni minden kis momentumot, mert én aztán tuti nem fogok emlékezni túl sok részletre a gyerekkorukból.

Ezek is befulladtak.

Sebaj, kitaláltam már ezt a helyzetet majd hogyan orvosolom.

Ha valaki megkérdezi, mikor kezdett el mászni/járni/beszélni..stb. valamelyik gyerekem, akkor előbb cselesen visszakérdezek és én 2 hónappal kevesebbet mondok az övénél.

Az anyák így szokták.

A gyerekek első szavait meg csak kikreatívkodom valahogy.

Az első szava? (Ami először eszembe jut.)

Szóval, nagy teljesítmény magamtól, hogy már 100 posztot írtam. 

Vagyis ez a 106. 

(Vagyis a 103. igazi, mert van 3 üres, amiket nem tudok kitörölni.)

Köszönöm mindenkinek, aki olvas.

Ennek a nagy teljesítménynek csak akkor van értelme, ha az aki itt jár, néha-néha elmosolyodik vagy netán röhög egyet.

A bejegyzéseket Férjen tesztelem. Ő szigorú ellenőr, legfeljebb halványan mosolyog. (Már megfigyeltem, csak akkor röhög, ha azt olvassa valahol, hogy "fingás". Ezért tervezem, hogy írok majd ebben a témakörben is. A kedvéért. Szerelemből :)

Szóval.

Egy nagyon egyszerű bejegyzést írtam, amiből mindenki számára ki fog derülni, hogy milyen a jó zene.

Ha eddig azt hittük, ez szubjektív dolog, most kiderül, hogy tévedtünk.

Férj a zenekarával Villánykövesden zenélt egy étteremben, farsangi mulatságon.

A rendezvény a felnőtteké volt, egy gyermek volt jelen: nevezetesen a tulaj kisfia, aki valamiféle karton szuperhősnek öltözött be, olyan karral, ami többfunkciós gyilkológépben végződött: fűrész, puska, kés...stb. (Kb. mint a svájci bicska, nagyban, kartonból.)

A fiúcska egy darabig elrohangált a rendezvényen, aztán kezdte elunni magát.

Odament a zenekarhoz és ezt kérdezte a Férjemtől:

"-Tudnának valami olyan zenét játszani, amire jól lehet lőni meg vágni?"

(tudtak, persze)

Kis családom hétfői napja

1.

A Kicsi mostanában előszeretettel hív "Papá"-nak minden férfit, kb. 45 év felett. Mindegy hol látja, odakiabál az érintettnek. Utcán, boltban, bárhol.

Hétfőn meglelte a magyar szellemi táplálékomat: egy régebbi Nők Lapja magazint.

A címlapon: Kulka János.

Első reakció:

- PAPA!

Mondom neki, Kicsim, ez a bácsi itt nem a Papa.

Csúnyán néz rám, kötekedésnek veszi.

Tovább nézi a képet, aztán rám mered és látom, hogy értelem csillan a szemében.

Rájött, ki ez:

- Kulkajános. MAMA!

(ráhagytam. legyen.)

2. 

Annyira sznobok vagyunk Férjjel, hogy fejenként 2 telefonunk van. Megnyugtatásul közöm, hogy egyik telefon se tud semmi haszontalant csinálni. Telefonálás, üzenetküldés, ennyi. Buták, na.

Szóval egy magyar számos telefon és egy német. Per fő. Az úgy pont négy.

Hétfőn reggel Férj három telefonnal indult útnak, elvitte az én németemet is, mert azzal lehet olcsón Magyarországra telefonálni.

Mindegy, lényegtelen.

Ami eztán történt, azt már itthon rekonstruálta.

Szentimentális hangulatba került ugyanis.

Küldött hát egy mézédes sms-t.

Amire szeretett volna hasonló választ kapni.

(Ezt így szoktuk.)

Eltelt 2 óra, semmi.

(Igen, a német telefonomra küldte, ami nála volt, de ez még csak hagyján.)

Kb. 3 óra múlva megnézte a telefonjait.

Látta ám, hogy az én német telefonomra sms érkezett.

A szöveget még nem látta, csak a feladót:

"Férj"

Agyalt rajta egy darabig, aztán elolvasta az üzenetet.

Vág az esze, úgyhogy rájött a turpisságra.

Ez egy kicsit enyhített a haragon, amit irántam érzett.

Amiért nem válaszoltam.

3. 

A nap koronáját mégis a Nagy tette a helyére.

Esti fogmosás után az alábbi információt osztotta meg velem:

- Anya, képzeld, nagyon siettem a fogmosással és már elindultam (!) a csaptól, mikor kiköptem a számból a vizet. Sajnos olyan lett a szennyes tartó, a föld és a csempe.

(Ebben a családban, csoda lenne, ha meg tudnám őrizni a józan eszem.)