15 perc a tavaszi szünetből

Néha a felnőttek is csetelnek.
Akkor is, ha van pénz a telefonjukon.
Szereplők: Apa és Anya (azaz Férj és én)
(én kezdem)

- Én épp egy kézitükröt keresek.

- ?

- Hogy fel tudjak mászni a létrára.

- ??

- Hogy kiszedjem a csatornából

- ???

- A hátsó udvar kulcsát

- ????

- Amit a görkoris Szindi (=a Nagy- a szerk.megj.) dobott fel..

- mi van?????

- Látod, én így gondoskodom rólad. 

Megóvlak az agyvérzéstől.

- Akkor most írd le a sztorit, mert nem értek egy kukkot se.

- Nem értem, mit nem értesz. 

Indultunk ki az udvarra,

 de én még előtte elmentem WC-re (28 másodpercre). 

Közben a gyerekek kivitték a hátsó udvar kulcsát, 

hogy nyissam ki nekik és be tudjanak menni a kutyákhoz. 

Mire kiértem, a kulcs fel volt dobódva (senki által nyilván) a csatornába.

Azért kellett a tükör, mert a létra tetejéről sem láttam bele a csatornába. 

Aztán leszedtem. 

Ennyi.

- Értem. Egy baj van a sztorival.

- Mi a baj a sztorival?

- Hogy már százszor elmondtam neked is és nekik is
hogy a gyerekek felügyelet nélkül nem mehetnek az istállóba.
Sok ott a drót, szög stb.,
tudod, milyen szeles a Nagy, még valami baja lesz.

- Mért mentek volna az istállóba? (nem mentek).

- Mert a hátsó udvar kulcs az istállóban volt.

- Mért, annak ott az állandó helye??

- Igen, bent az ablakban.

 - ööö.. ezt tuti nem onnan hozták. 

Ennyi idő alatt oda nem tudtak bemenni.

- Értem.

- Akkor ez nem is a hátsó udvar kulcs volt, ugye?

- Akkor nem.

- Rossz helyről hozták a lúzerek...

- Nagyon úgy tűnik.

Akkor további jó szórakozást nektek!

(kilépett. röhögni)

- Köszi!

(kilépett. rendelni)

Csak egy kis kert...

Gyermekkoromban szinte minden évben volt kiskertem.
Milyen szép is az, ha a gyerek megtanulja, miből lesz a zöldség-gyümölcs, amit megeszik.
Gazolja, locsolja, gondoskodik a növényéről és ő maga szedi le a termést.
Emberré nevel.
Önellátásra tanít.
Ez az igazi fejlesztés.
(Vagy egy okos szülőpár remek ötlete arra vonatkozóan, hogy hogyan kössék le gyermeküket pár pecre, hogy egy kicsit haladjanak a saját dolgaikkal.)

Eljött az a nap, amkor a mi gyerekeink is kertecskét szerettek volna (főleg a Nagyok, a Legkisebb csak azért, mert mindenben utánozza őket).
Apa - hosszas, kitartó, már-már idegesítő - unszolásra elkerített 3 apró parcellát.

Itt kitérnék arra a szinte elhanyagolható tényre, hogy Apa precíz, alapos, szereti a szimmetriát, a geometriát, a fontosabb szögeket (pl. derékszög), az olyan párhuzamos dolgokat, amik egyelőre nem találkoznak és nagyon szereti a rendet.
Így van ez a kertünkben is.
(Megmondom őszintén, nekem elég erős hajlamom van a dzsungelszerű "bohém"kertre  amelyikben bárhol nő minden és bármi, de sajnos ez nálunk nem elfogadott és csírájában el van fojtva. Mivel nem én vagyok a főkertész, így övé a vétójog.)

Ott tartottam, hogy a gyerekekkel szépen kivonultunk a kertbe,
Apa hozta a szerszámokat, a vonalzót és a szögmérőt,  a gyerekek a különleges kis magokat én pedig a dagadó büszkeségemet, hogy "lám-lám,  szuper szülőkkel szuper gyereknek lenni".

Apa szép, párhuzamos (!) ágyásokat csinált mindháromnak.
A Nagyok hamar megkezdték a munkát: extra partihangulatban szórták viszonylag szabályosan a magokat.

Ekkor még Apa is jól tűrte a helyzetet,

Itt kezdte meg a veteményezését a Kicsi.
Hiába mutattam meg, magyaráztam sok szinonimával a technikát, hiába volt 4 rendelkezésre álló ágyása..
...gyakorlatilag az első ágyás negyedébe beleszórta az összes magot, egymás-hegyére hátára.

Apa itt kezdte el forgatni a szemeit.

Mégis adott neki egy kis dughagymát, hogy valami jusson ezekbe az - eredeti elképzelésektől eltérően - üres sorocskákba.

Mikor a harmadik dughagymát pucolta meg (tudom, biztos gond volt a feladat meghatározásával), finoman jeleztem, hogy nem ezt kellene vele csinálni, mire dacosan elhajigálta a maradékot ide-oda a kert gondosan veteményezett részeire. (egy 2 évesnek SENKI, SOHA nem mondhatja meg, hogy mit csináljon).

Itt adtam fel és elmentem epret kapálni. Nem szeretek epret kapálni, de sokkal jobb hatással van az idegeimre, mint a kertészkedés a gyerekeimmel.

Nemsokára ordítva-sírva jött hozzám a Legkisebb.
Az apukája próbált neki ugyan még egy esélyt adni, de sajnos nem tudott élni vele.
Kapott jelölőkarókat (azaz lemetszett, centire egyenlő hosszúságúra levágott barkaágakat), hogy meg tudja jelölni a - javarészt üres - sorait, de ezeket a botocskákat a soroktól kicsit távolabb eső részen egymás mellé gondosan beültette és meglocsolta. Amikor a gumicsizmája már cuppogott a víztől, gyorsan rájött, hogy a száraz föld úgy viselkedik, mint a homok, pláne, ha szórják.
Úgyhogy a bölcsiben tökéletesített technikával szórta a földet mindenfelé.

Apa ekkor küldte el a kis renitenst ("Menj anyádhoz!").
Hamar kiderült, hogy az eper kapálása egyáltalán nem megnyugtató, ha az ember lánya mellett kiskorúak lóbálják nagy ívben a kapát, mert "segíteni szeretnének".

Amikor a megpróbáltatások után befelé kullogtunk Férjjel a kertből, igyekeztem vigaszt nyújtani azzal a ténnyel, hogy az angolok nem véletlenül ismerik és használják a "terrible two" kifejezést a kétévesek viselkedésére.

Később beszélt telefonon egy barátjával.
Róla kiderült hogy -saját elmondása szerint - épp a/z (angolok által nem annyira ismert)" terrible 37"-et éli.
Egy másik baráti telefonbeszélgetésnél pedig anyuka nagyon megkönnyebbült, mikor Férj felvilágosította a terrible-témakörről, mert kiderült, hogy nem egy öntörvényű hisztérika a kislánya, hanem csak egy szimpla "fucking 4".

Értjük egymást.

Vallomás

Kedves Férjem!

(Remélem, ma már fáradt leszel ahhoz, hogy egyáltalán észrevedd ezt a bejegyzést.)

Az úgy volt, hogy elugrottam a Legkisebbel a boltba késő délután, kocsival.

Jól emlékszem, azt mondtad, zárjam be a kaput kulccsal, mert apukáddal a belső szobában fúrtok-faragtok, nem halljátok meg, ha bejön valaki.

Vittem is magammal a kapukulcsot.

Aztán emlékszem, hogy belegyömöszöltem a gyereket az ülésébe, lefolytattunk valami mélyenszántó társalgást a tiktak cukorkáról, majd beindítottam a kocsit és elviharzottunk (nem úgy. a KRESZ szerinti mértékben természetesen.)

A bolt előtt kiszálltam, hogy kigyömöszöljem a  gyereket az üléséből.

Ekkor hívtalak fel, hogy bocs, de elfelejtettem bezárni a kaput.

Megbeszéltük,  semmi gond, megoldod.

Elköszöntünk.

Azt hihetted, hogy a bolt előtt hirtelen eszembe jutott ez az egész.

Dehogy.

Totál kiesett a zárás problémaköre.

Aztán megláttam ezt:

Igen, jól látod.

Ez itt a kapukulcs személyesen, ami a mai 6 kilométert autón kívül tette meg.

Picit beszorulva ott valami résbe.

Nézzük a jó oldalát: nem vesztettem el.

(Nem rajtam múlt.)

Csókol:

Szerető feleséged

Koncertélmény

Előzmények

Hetek óta nélkülöztük esténként Apát/Férjet

.

Munka után ugyanis próbákra járt késő estig, nagyszabású koncertre készültek.

Egy idő után ez mindenkit rosszul érintett.

Férj morgolódott, hogy nem látja a gyerekeit, és nem halad semmit a kertjével.

A gyerekeken érződött a "ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek" szindróma.

És én..

..nos én kezdtem idegileg teljesen leamortizálódni.

Délutánonként a Legkisebb-bel begyűjtöttük a Nagyokat az intézményekből, aztán elkezdődött az udvaron az öltözz át-ne mássz fel-gyere le-ne egyél földet - ne etesd a kutyát földdel - ne öljétek egymást - gyertek be - mondom GYERTEK BE - GYERTEK BE AZONNAL - moss kezet - szappannal - kutyaszagú, úgyhogy SZAPPANNAL - csinálj leckét - ne nyavalyogj- nem tévézhetsz, amíg leckét ír - mássz le onnan - ne kukázz - ne egyél szemetet - fürdés - ne folyasd ki a vizet - csukd be a zuhanykabin ajtaját - már megint bent tapicskol a Legkisebb. ruhában, persze - gyertek már vacsorázni -  egyetek - ne finnyázz - asztal fölött egyél -  egyetek már, könyörgöm - mossatok fogat - ennyi idő alatt nem lehet fogat mosni - megnézhetitek a Csűrcsavarintót -  ne veszekedjetek a takarón, hozok másikat - max.1 mesét olvasok - lekapcsolhatjuk az éjszakai fényt, ha nem akarjátok - ne bőgj már, visszakapcsolom - aludjatok, ne beszélgessetek - kihegyezem a ceruzákat holnapra - kikészítem a ruhákat -  a Kicsi szomjas - a Legkisebb még rója a köreit - a Kicsinek pisilnie kell - a Legkisebb kiborította a kockákat - a Kicsi sír, mert rosszat álmodott- amíg nem alszol, nem tudsz rosszat álmodni - a Nagyok alszanak - az ágyra fekszem hason - a Legkisebb a hátamra pattan és GYÍ, PACI, GYÍ üvöltéssel lovagol- 1 óra múlva elalszik végre - ágyába teszem - csak egy pillanatra hasra fekszem tévét nézni, utána elpakolok - Férj hazajöttére ébredek, arccal a kanapéban.

Mért mentünk el a koncertre?

Férj hozott jegyeket a délután 3-kor kezdődő előadásra.

A koncert jó buli. (Voltunk már a gyerekekkel szabadtéren és semmi gond nem volt.)

A Nagynak szülinapja volt azon a napon és így tudott találkozni az apukájával.

Szeretem a koncerteket, ahol Férj zenél, mert ilyenkor elfelejtem a  "hétköznapok búját-bánatát" és újra csak azt látom, hogy vonzó és tehetséges és szívesen megismerkednék vele és lennék a felesége és szülnék neki három gyereket. Mondjuk kislányokat. Szóval, ez kell a házasságunknak is.

Milyen volt a koncert?

Hááát...

Mindenki szépen felöltözött, javarészt hercegnőnek. (a Kicsi rendesen, koronával)

Két egymás utáni sor középső 3 ülését birtokoltuk. Mama, papa, én és a három gyerek.

(Elöl mama+ 2 gyerek.Hátul papa, én és egy gyerek. )

Remek lesz minden. Van ennivalónk, innivalónk, cumink és 3 felnőttünk a 3 gyermekre.

10 perccel a kezdés előtt foglaltuk el a helyeinket.

A koncert kezdetén minden résztvevő bevonult a színpadra és az izgatott, csendes, várakozó másodperceket csak a Legkisebb ordítása törte meg, hiszen akkor mászott át tizenkettedszerre a két üléssor között és beverte egy székbe az arcát.

A 7. percre már evett, ivott, cumizott és kiakadt, úgyhogy ekkor másztam ki vele a kedves padtársaimon keresztül.

A nézőtér mögött eléggé lenyugodott, elsétálgattunk, hallgattuk (de nem láttuk) a zenét.

Egy idő után jött anyósom (ő is kimászott a sorából), mondta, hogy szerinte ez a gyerek álmos, hozzam be a babakocsit a kocsiból és ő ellesz vele, én meg visszamehetek koncertet nézni, hallgatni, mégiscsak az én Férjem (az ő fia) zenél.

Babakocsi be, anyósom a Legkisebbel el, én pedig diszkréten visszamásztam a padtársaimon keresztül a bandámhoz.

(Itt megjegyezném, hogy a másik oldalunkon ült Férj egyik jó barátja, aki a kisfiával apanapot tartott, szintén a koncertet élvezve. Ők a 9. percben távoztak, mert a kisfiú így akarta.)

A Kicsi az érkezésemet követő 2. percben az ölembe mászott.

Innentől kezdve melege volt - levettük a trikóját - fájt a lába - beült az ölembe -  nem rúgta meg az előtte ülő nénit, csak én láttam rosszul - táncolni akart- felállt a 2 sor közé- elfáradt és visszaült - feltett ezerkétszázhetvennégy kérdést - amikor 1000 válasz után mondtam, hogy most egy kicsit hallgassuk a koncertet, hisztire húzódott a szája, de megúsztuk szerencsére. A nyakamra tette a hajpántját, kiszedte a hajgumimat, abból lett karkötője, a láncát pedig az arcára húzta.

Eközben a Nagy a lábával rúgta érintette meg a vállamat, amikor valami fontosat akart megosztani, például azt, hogy a karkötőjét sikerült hajpántként a fejére húznia.

Szerencsére a Papa szociálisan viselkedett és segített, ahol tudott.

A koncert végén sokat tapsoltunk, sikítoztunk, amikor Apa neve elhangzott, majd a villany felkapcsolását követően nem nézve padtársainkra, kivonultunk.

A Legkisebb persze egyáltalán nem aludt, végig pörgött a színfalak mögött és ha a Mama esetleg rászólt, sértődötten hanyatt feküdt a földön és még a szemét is becsukta, hogy ne is lássa az őt rászólással megbántó felnőttet.

Tanulság

Volt kb. 2 csúnyán néző emberke, akiket egy kicsit megért a gyermektelen régi énem. 

A háromgyerekes anyuka énem viszont nagyon szeretné, ha egy koncerten természetes lenne, hogy vannak gyerekek (sajtkukaccal a fenekükben), néha beszélnek is (de szerencsére ez a hangos zenétől ritkán hallatszik), cserébe eszméletlenül lelkesek, rácsodálkoznak a fényekre és gyakran ők az egyetlenek, akik felállnak táncolni.

Mi a következő alkalommal is elmegyünk, mert elég muzikális a család, kellenek az ilyen élmények és azon a koncerten, ahol eléneklik Várnai Zseni: Amikor még piciny voltál című versét, szerintem van helyük a gyerekeknek.

Szóval, köszönjük az élményt, Voisingers! :)

A díj (előtt)

Kedves Hurka-olvasók (Hurkák) !

Mint azt már sokan tudjátok, beküldtem egy írásomat a Terézanyu pályázatra és nyertem különdíjat.

A Kimenő című bejegyzésem meg fog jelenni a Nők Lapja Psziché következő számában. 

Előfizetést is kaptam a lapra (és veszek is majd vagy 50 példányt, hogy dedikálhassam minden rajongómnak. Azoknak is, akik nem akarják.)

Köszönöm mindenkinek, aki valaha olvasott, olvas vagy olvasni fog. Ha egy félmosolyra rándult közben a szája, már megérte.

Mivel nagyon rossz vagyok önmenedzselésben, ezért a fényezésemnek itt vége is.

Mesélnék viszont a díjátadó gála előtti órákról.

Nekem Férj volt a hivatalos kísérőm.

Vidékről robogtunk fel egy meleg tavaszi napon, ezért a szép ruhánkat, az ünneplőset Budapesten kívántuk magunkra ölteni.

Az eredeti terv szerint a Húgomék budai rezidenciáján következett volna be ez a művelet.

A napunk máshogy alakult: később értünk fel, nosztalgiáztunk egy kicsit korábbi lakóhelyünknél, lényeg a lényeg: nem maradt idő a budai kitérőre.

Sebaj, 3 kisgyerekünk van, minden megoldunk.

Az volt a terv, hogy a Széchenyi fürdőbe kuncsorogjuk be magunkat és ott egy célnak tökéletesen megfelelő ÖLTÖZŐBEN váltunk ruhát.

Jó terv volt.

Fel is vázoltuk, majd a kasszában ülő robotember riadt pillantások közepette közölte, hogy nem tud minket beengedni, csak napijeggyel.

Osztottunk, szoroztunk és elvetettük a 10 ezer forintos öltözés lehetőségét.

(Tudom, spúrok vagyunk.)

Kilépve a fürdő épületéből adta magát a (tény, hogy nem szokványos) ötlet: menjünk be a Nagycirkuszba, ott biztos át lehet vedleni.

A pénztárosnő kedves volt. Kedvesen közölte, hogy itt bizony nem terem babér nekünk, de hátramegy és megkérdezi. (Gondolom az öltözésügyi előadót.)

Visszajött mosolyogva, arcán a megoldással.

A kollégával kitalálták hogy van itt egy nyilvános WC, de ha az nem klappol nekünk (vidéki bunkóknak), akkor itt a szomszédos, nagyon igényes Liget kocsma.

Ez ám a dilemma.

Én már simán átöltöztem volna a nyilvános helyen parkoló autónkban.

Férj azonban mondta, hogy menjünk, nézzük meg ezt a kocsmát.

Nem volt nagy forgalom.

Kedves, fiatal csaj állt a pultban.

A WC-t és előterét úgy a születése előtt 10 évvel újíthatták fel utoljára.

Tökéletes.

A telefonfülkényi placcon átöltöztünk.

Rólam rendesen szakadt a víz. (Nem csajosan. Rendesen.)

Fogat nem mostam, mert nem szeretem, ha herpeszem van.

Egy apró, koszos tükörben sminkeltem.

Szép lettem, na.

Beültünk a kocsiba és kerestünk egy nagyon drága, belvárosi parkolóhelyet.

(Végül is az átöltözésen spóroltunk.)

Ez is összejött. (=nyerő széria)

Amikor odaértünk az impozáns Gerbaud-ba a sok elegáns ember közé, egy dologban biztosak lehettünk.

Kitűntünk a tömegből, akkor is, ha ezt csak mi ketten tudtuk.

Kizárólag a mi toalettünk készült igazi toalettben...

Házastársi konfliktus. Klasszikus.

Tizennegyedik éve "járunk" együtt Férjjel, a házasságunk is már 8 éves (halmaz a halmazban).

Bevallom, előfordul, hogy veszekszünk.

Nekem is van facebook-profilom: tudom, hogy más, párkapcsolatban élő emberek soha nem szoktak. (Múlt héten ugyan egy kicsit elbizonytalanodtam, mikor kiderült, hogy az egyik férfi ismerősöm kizárólagosan kezeli a saját és a felesége profilját is. Ennek fényében, utólag visszagondolva már kicsit bizarr a férjtől a feleség felé irányuló szülinapi/névnapi/egyéb köszöntés, amiket a feleség - oldalát kezelő férj - mindig kedvesen megköszön...) 

Szóval, verőfényes novemberi hétvége volt. A két nagyobb gyermekem nem látogatott azon a héten intézményt, mivel betegek voltak, a Legkisebb pedig korából adódóan otthon dekkolt.

Csütörtök reggelre senkinek semmi baja nem volt, innen már csak erősödött az immunrendszerük. Az idegrendszerem rovására.

Szombat reggelre virradóra kezdtem nagyon bezárva érezni magamat. Korán keltem (nem magamtól) és mire Férj is felkelt, már eléggé felhúztam magam a bezártságon, a szabadságjogaim korlátozásán (a Legkisebb épp azon a héten kezdett el minden alkalommal sírva dörömbölni a WC-ajtón, amikor bent tartózkodtam), az alváshiányon.. stb., úgyhogy félig nyitott szeme felé, éhgyomorra zúdítottam a mondandómat, miszerint nem is tudja, hogy mekkora császára az életnek, mivel egyedül kiteheti a lábát itthonról, és márpedig ma délelőtt itthon fog maradni, mert én lépek ki az ajtón egyedül. 

Nem tudom, miért, de Férj rosszul reagált. Szerintem rosszul. Máskor ilyenkor elkezd édizni, hogy nyugodjak meg, mert szuperanyu vagyok és szuperfeleség, csak ez egy nehéz időszak...bla-bla-bla. Ehelyett dühödt arccal kipattant az ágyból, elővett egy papírt és még dühödtebb arccal írni kezdett valamit. Lövésem se volt, hogy mi lehet az, de valamiért éreztem, hogy nem fog bekerülni a világirodalom legszebb szerelmes versei közé.

Pár perc után megkaptam ezt:

Nem baj, ha nem tudjátok elolvasni, elsőre én sem tudtam.

Amikor elkezdtem kisilabizálni a dolgokat, már az elején rájöttem, hogy nagyon félreértettük egymást.

A papíron ugyanis azok a teendők voltak, amiket Férj aznapra tervezett magának a jövendőbeli lakhelyünkön elvégezni. Az az érzésem, arra gondolt, hogy valamiféle versenyt hirdettem a női és a férfi feladatok között, megspékelve azzal, hogy ki tudja a másikét elvégezni és ki sül fel.

Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy üres lapot és tollat is hozott, felszólítva, hogy diktáljam be az aznap délelőttre tervezett teendőimet.

Nos, így utólag azt hiszem, ez volt az a pont, ahol szólnom kellett volna, hogy nem ezt akartam.

Aki ismer, tudja, aki nem, annak mondom, hogy nem olyan fából faragtak.

(Nem hibázok, ezért nem kérek elnézést :)

Nem is táncolok vissza.

Akkor se, ha kellene.

Szóval, rezzenéstelen arccal diktáltam az elvégzendő feladatokat.

Mivel nem volt időm kidolgozni a részleteket, ezért kb. ilyeneket diktáltam: ruhaszárító lepakolása (mindent a helyére), egy mosás-teregetés, ebédfőzés, ágyak elpakolása..stb. átlag otthoni teendők.

Felvettem tehát a kesztyűt, amit Férj elém dobott.

Újra nekiláttam a listája bogarászásának, ő ezalatt bevonult a ruhaszárítóhoz.

"1. Ajtón lefesteni a hibát. (zománcfesték. ecsetek a hígítóban)"

ha-ha-ha. ez gyerekjáték

"2. Sarokban lefesteni a lyuk körül, ahol bejön a kábel (HÉRA, ecset rajta, utána kimosni)"

apukám, ez egy feladat? ha-ha

"3. Konyhaszekrényt festeni, ahol hibás, utána lakkozni (KÖBER vizes lakk), ugyanazzal az ecsettel lehet, mosd ki közben (vizes)"

újabb 8 perc munka.kacagok

"4. Túlsó szobában összerakni a kockás polcot (csillagcsavarhúzó, imbusz és a csavarok a csavarosban, többi cucc (vasak) a dobozban)"

Bevallom, ennél a pontnál megszaglásztam a papírt.

Ugyanis kezdett erősen szivatás-szag lenni.

A könyvespolcot ugyan elméletben röhögve összeraktam volna, de fogalmam sem volt arról, mihez kellhet csillagcsavarhúzó, imbusz, csavarok és vasak.

Nagy részükről azt sem tudtam, micsoda.

(Arra gondoltam, hogy majd megkeresem az alsó, hosszú részt és a polcokból kis háromszög házikókat építek rá, mint a kártyavárnál. Ugyan max. 8 zsebkönyv férne bele, és csak 1 emeletes lenne, de ezt eszközök nélkül meg tudnám oldani.)

2 pont volt már csak hátra.

"Burkolatváltót (MI AZ?????EGY GOMB??)lerakni, szilikonnal valamit csinálni."

fonal elvesztve

"Küszöböt a fürdőnél lerakni. opciós. ráér."

TÉNYLEG???EZ RÁÉR???KÖSZI A NAGY ENGEDMÉNYT!!!

Az első gondolatom az volt, hogy túl egyszerű listát diktáltam le neki.

Az lesz a vége, hogy ő komoly feladatokat végez, az én dolgaimat meg egy törött lábú bolha is csukott szemmel meg tudja csinálni.

Arra gondoltam, hogy belopózok a szobába, ellopom az én teendőim listáját és kiegészítem pár dologgal.

pl.:

"Dekorkodás a három lánnyal. Csak csillámos holmikat kell készíteni, mert azt szeretik."

"Mindhárom gyereknek hajmosás, hajszárítás, körömvágás. Tudom, hogy vasárnap este együtt szoktuk, de most szombat délelőttre terveztem."

"Az ebédhez lagzis, kelt nagykalácsot sütni. opciós. ráér.délután 3-ig."

Már osontam be, hogy ellopjam a listát, amikor az alábbi párbeszéd simogatta meg a fülem:

"- Lányok, kié ez a harisnya?

- Csillogós?

- Nem.

- Ha csillogós, a Kicsié, ha nem akkor a Legkisebbé. De Apa, úgy látom, az csillogós! Rossz helyre tetted!"

és

"-Kié ez a bugyi?

-Milyen színű?

-Rózsaszín.

-Akkor a Kicsié. De Apa, ez nem rózsaszín, hanem pink. Az enyém."

Jól van.Nem kell itt listát lopni. Elég lesz ez neki.

Felöltöztem, elköszöntem a családtól és elindultam a Nagy Barkács délelőttömre.

(Igen, én vagyok az a lány, aki általános iskolában, mikor bicskával kellett fából kulcstartót faragni, az első mozdulatnál az összes ujját elvágta, így lett a projektből házi feladat, mivel nevezett egész technika órán az orvosi szobában kötöztette a kezét. A házit a lány apukája oldotta meg. )  Az évek múlásával nem lettem ügyesebb.

Miközben látszólag nekikezdtem a teendőknek, titkon vártam, hogy melyikünk törik meg hamarabb, és reméltem, hogy Férj lesz az, mert semmi kedvem nem volt a feladataihoz, még azokhoz se amiket meg tudtam volna csinálni. Most már sokkal szívesebben főztem volna ebédet úgy, hogy a gyerekek ott zsonganak körülöttem.

10 perc múlva telefonált.

Könyörgött, hogy inkább ne nyúljak semmihez. Menjek, kiránduljak, shoppingoljak vagy bármi, csak ne tegyek kárt magamban és semmilyen eszközben.

Hála.a.jó.égnek.

Nagyvonalúan beleegyeztem ("ha ezt szeretnéd..").

És hogy mi a történet tanulsága?

Nem igazán tudom.

Vagyis talán az, hogy konfliktusok a kapcsolatunkban voltak, vannak és lesznek, de mindezektől függetlenül a legnagyobb drámák közepén is szeretjük egymás, tudunk röhögni magunkon (vagy egymáson) és közös megráncosodást tervezünk.

Nem is a Hurka blog lenne, ha ilyen patetikus véget érne a bejegyzés, ezért folytatom.

Hiszen nem is kívántam még a kedves Olvasóknak Boldog Új Évet.

Mivel is lehetne ezt jól szemléltetni, ha nem egy kártyanaptárral, amit a Nagy kapott az iskolában egy Mikulás csomagban.

 

Igen, egy ez 2016-os (!!!) kártyanaptár.

A Nagy szerint tévesen, hiszen amikor kapta, még csak 2015. volt. (Vitathatatlan.)

Ezért mire hazaért az iskolából, kijavította az évszámot, lehúzogatta az eltelt napokat.

Év végén ki is dobta a kukába.

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Night fever

Nem nagyon járunk szórakozni.
Ez azt jelenti, hogy én egyáltalán nem, Férj pedig nagyon ritkán.
A lelkünkben azonban ott az igény, úgyhogy esténként gyakran hallgatunk zenét és megy a tánc is.
Változatos számokra táncol a család.
Apa a lányaival.
Vagy teljesen egyedül.
A Nagy bécsi keringőzik.
Vagy csárdásozik.
(Utóbbival kapcsolatban kezdetben próbált meggyőzni minket, hogy igazából az alaplépés a "négyet-jobbra-négyet-balra". )
A Kicsi forog körbe, hányásig szédülve (ez mondjuk zenétől független tevékenység).
A Legkisebb (a kezemből)  meghökkent arccal nézi a cirkuszt.

Tegnap este Apa úgy keverte a számokat, hogy egyetemi buli lett belőle.
(A gyerekek táncolni akartak vele, de ő egyedül ropta és közölte velük, hogy "Hagyjatok békén! Apa most megint 21 éves!")

Késő este, amikor a gyerekek már aludtak, Férj merengett maga elé:
-Volt egy szám az egyetemi bulikban, valami olyasmi volt a szövege, hogy "papa mama rapidu". Nagyon szerettem. Évek óta keresem.
-Mért nem próbálod meg a keresőben?
-Nem hiszem, hogy ennyi infóval megtalálom. Egy próbát mondjuk megér.
Nem fogjátok kitalálni, mit talált itt.  
Él még egy olyan ember a Földön, akiben ez a kérdés, ebben a formában felmerült.
Több éves titokra derült fény.  

Jó szórakozást Nektek is!

(Már nem kell megkeresnetek :)

Költözés

Férjjel 12 éve ismerkedtünk meg. Azóta végtelen számút költöztünk együtt és gyanítom, jelenlegi lakhelyünk még nem a végállomás. 

Költöztünk már nagyvárosból fővárosba, fővárosból nagyvárosba, nagyvárosból kisvárosba, kisvárosból külföldre, külföldről kisvárosba. 

Éltünk kollégiumban, albérletben, ismerős lakásában (pénzért persze), rokon lakásában rezsiért, méregdrága albérletben külföldön (a  rezsielszámolás alapján nagyon gyanús, hogy már arannyal is fűtöttünk), és saját lakásban felnőttesen.

Laktunk már szuterénben (=föld alatt),  földszinten, elsőn, másodikon, negyediken,  hatodikon. Legtöbbször másodikon. (Férj hajón is lakott időközben. De nem velem. És nem is másik nővel. Legalábbis nekem azt mondta.) 

Volt már csendes szomszédunk, osztoztunk a Néma Lánnyal a kolesz szobán, Férj kopogott már be éjjelbentkosarazó felső szomszédokhoz, kopogtak már fel hozzánk külföldiül beszélő alsó szomszédok, voltak imádni való szomszédaink és voltunk mi is nagyon szerethetőek. 

Vándoroltunk még gy.e. (=gyerekek előtt), várandósan, egy gyerekkel, két gyerekkel (többször is), két gyerekkel plusz a harmadikkal várandósan és szerintem fogunk még három gyerekkel is. (A gyerekek nagy segítségek közben: a játékok pakolásánál leállnak játszani, és kortól függően a dobozokat kirágják vagy kipakolják...) 

Egy táskával indultunk neki 12 éve, majd vettünk cuccokat, kaptunk cuccokat, átalakítottunk cuccokat, gyűjtögettünk cuccokat (főleg én). Legutóbb már egy teherautóval költöztünk, amire nem fért rá mindenünk. (A lakásunkban sem fér el mindenünk.) 

Voltak könnyű dobozaink, nehéz dobozaink, banános dobozaink  ingyen, kikás dobozaink pénzért és voltak még zsákok is.  Zsákok mindenütt.

Férj összesen mintegy 24.762.913 darab lyukat fúrt a falba. Kiköltözésekkor eddig 24.762.874 darab lyukat glettelt, majd festett le. 

A napokban egyedül kezdtem el költözni. Semmi doboz, semmi cucc. "Csak" a blog. Mivel informatikai antitálentum vagyok, egy idő után szimpatikus lett volna dobozokba pakolni a számítógépet és elvinni mindent valakinek, aki ért hozzá és megcsinálja. De nem tettem, aminek főleg az az oka, hogy az általam ismert informatikai tálentumok többnyire nem is értik, hogy mit nem értek. Egy szó, mint száz: a napihurka mostantól cafeblogos. 

Átköltöztem Köszi, hogy itt vagytok és olvastok :) Nincs nap röhögés nélkül.   

Férj és az őrület

Elsőként szolgálati közlemény következik.

A történet egy pontján még fontos lesz.

Szóval, érkezik a harmadik gyerekünk. Október közepén.

Amikor az ismeretségi körünkben közhírré tettük az infót, mindenki örült.

Persze volt, aki azt hitte, begolyóztunk.

És volt, aki hősnek nevezett (szerintem ez a "begolyózott" szinonimája).

Vagy épp cinkosan kacsintott, hogy "becsúszott, ugye"? (SKH KM*)

Azt is elújságoltuk, hogy a harmadik is lány.

Mindenki örült.

Mondjuk volt olyan, aki azt mondta, hogy "nem baj".

És olyan is, aki szerint majd a negyedik fiú lesz. (Ezt most nem kommentálnám.)

Amikor a születendő gyermekünk nevét is megosztottuk...

..az is nagyon tetszett mindenkinek.

Persze olyan is volt, aki szerint "nem baj, október közepéig még meggondolhatjátok magatokat".

Mindezeket csak azért írtam le, mert valószínűleg a történetekbe is belekerül a harmadik poronty.

Akinek még blogneve sincs.

Majd lesz :)

A tárgyra térek.

Férj aggasztó tüneteket produkál mostanában.

Meg vagyok riadva rendesen.

Szóval, ő az a fajta, aki szereti, ha bevásárlás közben nem térünk el a listától. 

És szereti, ha takarékoskodunk. És emiatt esetleg van megtakarításunk.

Szeretné, ha ezt a mentalitást én is a magaménak tudnám. (Egyelőre nem megy. Később sem.)

Szóval, valamelyik este elugrott a boltba pár alapvető élelmiszerért.

Megjegyzem, én is mentem volna, de csak a gyerekek nélkül, mert ők akkor épp csajos estét tartottak: felváltva hisztiztek valami kolosszálisan nagy sérelmükön...

Ahhoz képest, hogy Férj csak "elugrott" a helyi boltba és ráadásul kocsival is, fura volt, hogy csak egy óra múlva tért haza.

Fura volt, viszont nem teljesen érthetetlen, hiszen a hisztéria tetőfokából ment el "lazítani".

Boldogan jött haza.

Megsúgta, hogy vett egy pár apróságot a gyerekeknek.

Főként írószereket.

Valami halványan derengett, hogy az iskolakezdési akciók tavaly is elég mélyen érintették...

Miután a gyerekek elaludtak, megnézhettem a zsákmányt.

Vett 3 (!!) tolltartót.

(Gyermekeink 5 és 2,5 évesek. Még nem mindenki iskoláskorú...)

Kérdeztem, hogy miért 3?

Hát mert neki három gyereke van.

(A HARMADIK MÉG NEM SZÜLETETT MEG!!! Én arra gondoltam, hogy veszünk neki babakocsit, bodykat, pici zoknikat meg egyéb cukiságokat. De így is jó, hogy születésekor odatehetjük mellé a kiságyba a jól felszerelt tolltartóját.)

Vett ugrálókötelet.

Azt csak kettőt.

Egyik gyerekünk sem tud ugrálókötelezni.

Majd megtanulnak.

Ezek mellett vásárolt még egy egész nagy készlet csillogós filcet (amit nem használhatnak, mióta a Kicsi új mintázatot adott a szüleim kanapéjának), pár ceruzahegyezőt és ilyesmiket.
Majd elfelejtettem: egy csúzlis repülőt.
Olcsó volt.
Magának vette.
Rá is pirítottam, hogy milyen apa az ilyen, aki nem hagyja a gyerekeit egy játékkal játszani.
Másnap a kezükbe adta.
3 perc múlva kapta vissza, két törött szárnnyal és egy "Apa, ez nem működik!"-felkiáltással.
Nem sírt.

Másnap orvoshoz kellett mennem.

Ez alatt az idő alatt Apa sétált egyet a gyerekekkel.

Kértem, hogy ha megoldható akkor hozzanak a közeli drogériából nekem 2 dolgot.

Férj közölte, hogy "ha marad pénze", akkor hoz (de nem szívesen).

Másfél-két órát töltöttem az orvosnál, mikor értem jöttek.

A gyerekek már messziről kiabáltak:

KÉPZELD, AZ APA VETT NEKÜNK 5 CSOMAG VILÁGÍTÓS KARKÖTŐT!!!

MEG VILÁGÍTÓS POSZTEREKET!!!

ÉS EGY IGAZI DISZKÓGÖMBÖT A SZOBÁNKBA!!!!
Ezen még túltettem magam, de amikor próbáltam beülni a kocsiba a helyemre, meglepetés ért.
Az ülésemen osztoznom kellett egy kb. 2 méter nyélhosszúságú horgászhálóval.
Kérdőn néztem Férjre.
Közölte, hogy gyerekkora óta ilyet szeretett volna.

Nem kérdeztem semmit.

Felesleges lett volna.

A lényeg az, hogy hoztak nekem a drogériából 2 SZÜKSÉGES dolgot.

A gyerekek meg boldogok voltak.

Apa is.

És ha a család boldog, akkor Anya is az.

(* SKH KM= Semmi Közöd Hozzá.Különben is Magánügy. Általánosban tanultam. Nem órán.)

Tájékozódás utazás közben. Emelt szint.

Írtam már hasonló bejegyzést, de úgy látom, a téma nálunk kifogyhatatlan.

Nincs GPS-ünk.
Nekem mondjuk felesleges is, rajtam aztán nem tud segíteni.
Férj szerint elszoktatja az ember agyát a gondolkozástól (mondjuk ebben látok némi igazságot).

Mostanság nálunk általában Férj vezeti az autót.
Ő általában tudja az utat.
Ha nem tudja, otthon megnézni a neten a Google map-et.
Én már jeleztem neki, hogy ki is lehet nyomtatni a kívánt útvonalat.
De nagyon ritkán él ezzel a lehetőséggel.
Inkább megjegyzi.

Ez alkalommal hosszabb útra mentünk.
Reggel még gyorsan ránézett a térképre.
A kocsiban megtudtam, hogy most sem nyomtatta ki.
Helyette a kezembe nyomta ezt:

Egyedül rajzolta.

Egy kis jegyzetlap 2 oldalára.

Azt mondta, hogy ha elakadnánk, akkor EZ ALAPJÁN segítsek.

Emberek!! Nő vagyok! A rendes, színes nyomtatott térképet is nehezen értelmezem! Ezzel mit kezdjek???

Az út során egyszer kellett volna, hogy segítsen a "térképünk", akkor nem tudott.

(Nem értem, miért. Lehet, hogy kevés információ volt rajta? Nem, azt nem hiszem.)

Így megálltunk egy benzinkútnál, hogy rájöjjünk hol vagyunk és merre legyen a tovább.

Férj kiszállt, hogy információt szerezzen, mi a gyerekekkel a kocsiban maradtunk.

Az egyszerű (normális) ember azt hihetné, hogy ez azt jelenti, hogy odamegy a benzinkutashoz például, megkérdezi, amit tudni szeretne, majd másfél perc múlva újra a volán mögött ül és folytatjuk az utat.

Persze nem így történik.

Férj nem kérdez ugyanis.

Hogy miért nem?

A) Esetleg azt a látszatot keltené, hogy nem biztos abban, merre kell mennünk...

B) Túl sokat nézte a Fűrész filmeket és amint megkérdezné, hogy "Merre kell menni?", egyből "elkezdődne a játék", amiből csak akkor tudna szabadulni, hogy ha lefűrészelné valamelyik végtagját. 

Szerintem a B).

Férj negyed óra múlva tért vissza.

Nem, nem kérdezett meg senkit.

Az tartott ennyi ideig, hogy találjon egy olyan térképet, ami nincs lefóliázva.

Hogy önerőből rájöjjön, hol vagyunk és merre kell indulnunk.

Végül elértük az úti célunkat szerencsésen.

Övé a dicsőség, miénk a kaland, amit Indiana Jones mellett átélhetünk.

A következő, hosszabb utazás előtt majd én készülök.

Rajzoltatok egy útvonaltervet a Kicsivel...

Gasztro-ügyek

1.

Tegnap megkértem Férjet, hogy menjen el a boltba. Listával, puszival indult el. Felírtam a  zabpelyhet is. Nagyon szeretjük. Van aki úgy, hogy nem tudja, hogy az van az ételében (pl. fasírt), van aki édességként (zabpelyhes keksz), van aki pedig "előjátékként" (Kicsi: Anya, megettem a zabkását! Kérem a nokedlit!).

A listára azt is ráírtam, hogy a tésztákkal szemben található a boltban.

Férj hazaértekor diadalmasan mutatta a szerzeményét, fején önelégült vigyorral, az alábbi kérdéssel: 

"Na, ekkora zabpehely elég lesz?"

Persze, elég lesz.

Szép, nagy doboz.

Csak ez kukoricapehely.

El is kezdtem volna a különbségeket ecsetelni, de Férj nem nyitott a kritikára.

Akkor következőleg majd menj te a boltba, jó??!!

2.

Limara azt írta, hogy a tésztát osszuk 9 EGYFORMA részre.

Szép kis zsemléink lesznek.

Remélem, erre gondolt ő is.

Szerintem megalapítom a Szemmérték Klubot.

Lehet csatlakozni.

A Harcos

Családunkban én vagyok az egészséges életmód felelős.

Elég komolyan ki vagyok művelődve a témából.

A dolog miértje persze az volt mindig is, hogy megtaláljam azt a diétát/életmódot, amivel nagyokat lehet zabálni és közben különösebb erőfeszítés nélkül tökéletes alakom lesz (segítek. nincs ilyen.)

Hosszú az út, amíg az ember eljut a "mértékkel enni" és "mozogni"-hoz.

Majd egyszer.

Talán én is.

Az egészséges étel új hulláma a gyerekekkel jött.

Mert a gyereknek csak a legjobbat akarja az ember.

És különben is, aki otthon egészséges kajákat kap kiskorában, az később is ezeket részesíti majd előnyben.

Jaj, dehogy.

Az én gyerekeim boldog és sokzöldséges babakoruk ellenére ízlésben a hagyományos magyar konyhát képviselik.

Egy jó kis leves? Bármikor jöhet.

Nokedli pörkölttel? Imádják.

Zöldségek? Jajj, neee.

Barna kenyér? "Anya, ezt mi nagyon nem szeretjük."

és így tovább..

Nem vagyok elkeseredve.

Csak kreatívabb leszek tőlük: a csokis sütiben cékla van vagy cukkini van, a fehér péksütik fehér tönkölylisztből vannak, ahogy például a palacsinta is.

A cél: eredeti szín és állag (de főleg szín) produkálása egészséges összetevővel.

Férj szerencsére teljesen más.

Nem válogat, mindent elfogyaszt és sokat dicsér.

Két esetet tudnék megemlíteni az elmúlt 11 évből kivételként.

Az egyik akkor történt, mikor közölte, hogy ha nem haragszom, akkor lemenne a boltba kenyérért, mert a barna, amit sütöttem...Nos, az leesett a lábára és nem szívesen enne meg olyan keménységű ételt, ami csonttörést okoz (Én ezalatt hősiesen gyűrtem magamba a kis barnámat, cáfolva ezzel a kritikát. Igaz, hogy a fél centi vastagságú kenyéren 5 centi feltét volt és így is majd megfulladtam tőle, de azért ez mégiscsak sértés.)

A másik egy köretnél történt. Mondjuk azt derekasan elfogyasztotta. Majd ebéd után csak nekem duruzsolva mondta, hogy köszöni az ebédet, finom volt, de szerinte ha csirkesz@rt akarunk enni, akkor együnk direktben azt, ne drága pénzért bolti quinoát. (Ezzel mondjuk egyetértettem.)

Pár hete épp tájékozódtam az egészséges "trendekről", amikor találtam valamit, ami nagyon Férjnek valónak tűnt.

Harcosok étrendje.

(Akit érdekel, nézzen utána, de a nagyon megömörített lényeg az, hogy napközben nagyon keveset eszünk - nyers zöldségek, olajos magvak, max. főtt tojás - este pedig zabálás.)

Gondoltam, most is hasonlóan él, mért ne próbálhatná ki.

(Természetesen én nem, mert ha ébredés után 10 prccel nem jutok szénhidráthoz, akkor üvöltözős lesz a nap.)

Felvázoltam neki az ötletet.

Két szót hansúlyoztam, a Harcost és a Szálkás izomzatot, ami ettől majd lesz neki.

Belement. Mondta, hogy rámbízza, úgyis én főzök, mondjam meg mikor mit és úgy eszik mondjuk egy hétig.

Az első három nap jól ment.

A negyedik nap hétvégére esett.

Láttam egy kis törtést a szemében, mikor mi leültünk a lányokkal ebédelni ő meg elmajszolt 3 forró főtt tojást...

Ebéd után találkoznia kellett valakivel házon kívül.

Hazafelé futva jött, már az udvaron elkezdett vetkőzni és lekommunikálta, hogy a budiig tartó utat azonnal tegyük szabaddá és lehetőleg a budit is.

(Nem volt könnyű feladat, mert a Nagy épp pisi performanszot tartott.)

Szerencsére, időben odaért.

Az 5-6. napon rosszul tűrte az alulevést, már a műanyag tárgyakat is kerülte, mert azokat is szívesen elrágta volna.

A hetedik napon egész nap fájt a hasa.

Hiába jött a zabálós rész este, már nem segített.

10 órakor közölte, hogy gémóver, neki ez ennyi volt.

Ezt "megünneplendő" kiment a konyhába enni valamit.

Én még molyoltam egy darabig a szobában, aztán kimentem hozzá.

Nem is attól kaptam sokkot, hogy épp szalonnát sütött.

(Este 10 után gondolom ez gyógyítja legjobban a hasfájást.)

Hanem attól, hogy elkerülte a figyelmét a ruhaszárító, amit ideiglenesen a konyhában állomásoztattam.

Minden szalonnaszagú lett.

Édibédi kislánycuccok, anyabugyik, apapólók.

Nem sírtam.

Lefeküdtem aludni.

És próbáltam elfelejteni a Harcosok étrendjét.

Hangulat

Nálunk már nagyon hideg van.

Ez bennem természetes folyamatokat indít be: kreatívkodhatnékom van, sütisüthetnékem és titokban Karácsonyrakészülhetnékem.

Férjnek nincs.

Szerinte novemberben ezt még nem kell túllihegni (szerinte mondjuk amúgy sem).

Egyik este arra gondoltam, megmutatom neki, miről is beszélek.

Azt akartam, hogy amikor belép a lakásba, varázsolódjon el.

(Végülis ez sikerült.)

Szóval, elkezdtem kreatívkodni még a gyerekekkel.

Pillanatok alatt sikerült olyan felfordulást csinálni, hogy az időközben megfürdetett, alváshoz készülődő gyerekeimnek egy másik asztalnál az ágyban kellett vacsorázniuk.

Az este tervszerűen haladt: gyerekek elaludtak (kivéve a Kicsit, aki még másfél óráig szórakoztatott azzal, hogy többször meztelenre vetkőzött és röhögött a nagy poénon...)

A Hangulathoz, amit meg akartam teremteni, meleg és otthon-illat is kapcsolódik.

Már régóta akartam almában dióval kevert mézet sütni (fahéjjal a tetején), most tökéletesnek mutatkozott minden hozzá. 

Hmmmm...ez lesz ám az illat.

Öntöttem magamnak egy pohár bort (mert elfelejtettem hogy ez 1. meggybor 2. hónapok óta egy korty alkoholt sem ittam).

És folytattam a festegetést szeretettel telt szívvel.

Eltelt kb. 2 óra és megérkezett Férj.

Benyitott és nem volt boldog.

(Élhetetlen...)

Sajnos másnap rekonstruáltuk a történteket.

Elmondta, mit tapasztalt, amikor hazaért.

Benyitott az ajtón. 

Meleg volt és büdös (igen, sajnos kifolyt a méz és ráégett a tepsi aljára..)

Kaja sehol (a kifolyt mézessel készültem...).

Feleség ittasan vigyorog a felvázolt problémákon (ezt cáfolnám.)

Közelebb hajolva borszaga van (Apu meggybora a hibás, nem én).

Meghitt hangulatot teremt, hogy az étkezőasztalon rengeteg WC-papír guriga van (legjobb dekor-alapanyag)

Feleség épp most ragasztózta oda az alkarját az asztalhoz. Ragasztópisztollyal. Legalább a saját pulcsijában lenne. (ööö...fáztam...)

És végül Férj azt is sérelmezte, hogy kellett egyet befelé üvöltenie, mert nem akarta a gyerekeket felébreszteni, viszont nagy mennyiségű, göcsörtös gyöngybe lépett bele (most mit mondjak erre? hordjál papucsot!)

Ezek után lezuhanyozott és lefeküdt aludni.

Majd legközelebb talán ő is átérzi az otthon-hangulatot. 

Ha elég nyitott lesz rá :D