Kalandozások Tibipapával

Boldog Új Évet Mindenkinek!

(Nyugtassatok meg, ma még senki nem mondta, ugye? :)

A történet még az óévből való.

A Nagy sokat beszélt arról, hogy már nagyon várja, hogy a Tibipapával elmenjenek megnézni a rákokat és a halakat.

Egy idő után az is kiderült, hogy nem a Tropicariumról van szó, hanem a METRO Áruházról.

Egy vidám napon be is jelentette Tibipapa, hogy akkor ő elvinné a két kiskorút.

Picit felszaladt szemöldökkel megkérdeztem, hogy biztos-e abban, hogy egyedül akar a két gyerekkel nekivágni a dolognak?

Kicsit sértetten nézett, mert

1. egyrészt az ő cukimuki-csiribiri unokái tündérek és ugyan mi baj lehetne

2. három nagykorú gyermekük van, csak elbánik egyedül kettővel.

(Jól van, Apu, menjél csak. Sok sikert!)

(A történéseket Tibipapa és a Nagy - sokszor egymásnak kicsit ellentmondó - utólagos elbeszélése alapján rögzítettem.)

Szóval, elindult a vagány banda.

Rövid autós utazás után megérkeztek az áruházhoz.

Tibipapa kiemelte a Nagyot a kocsiból és mondta neki, hogy ott várjon, majd átment a túloldalra és megkezdte a Kicsi kiszabadítását a biztonsági gyerekülésből.

Miután ez sikerült, gondolta, bezárja az autót.

Egy gombnyomás a központi zár.

Ötödszörre sem akarta hagyni magát a kocsi.

Amikor a hatodikra már erőből próbálta, kicsit előregörnyedt.

És akkor meglátta a Nagyot.

Aki a kocsiban ült nyugodt arccal.

(Elmondása szerint elfáradt a várakozásban és visszaült a kocsiba.)

Miután sikeresen bejutottak a nagyáruházba és bevásárlókocsit is szereztek, a két gyerek a kocsi két oldalán engedelmesen baktatott, a kocsi oldalába kapaszkodva.

Ez volt a "Nagyszülő büszkén feszít a varázslatos unokáival" pár perce.

Majd a Kicsi kitalálta, hogy be akar ülni a kosárba.

De nem oda, ahol gyerekülés van és ahová az átlag ül.

Nem, nem.

Oda, ahová a megvásárolt árut kell pakolni.

Tibipapa próbált logikusan érvelni, de az itt nem hatott.

A Kicsi lehajtott fejjel előregörnyedt és zokogni kezdett.

(Dráma tagozat, 2. évfolyam, 4. óra tananyaga)

A Kicsi tehát a bevásárlókocsi rakodóterében folytatta, még könnyes szemmel, de már boldogan az útját.

Ez azért jó, mert ha a Kicsi beül oda komplett téli felszerelésében, akkora helyet foglal el, hogy pont elfér mellette 2 szem mogyoró.

Ami meg ennél nagyobb, azt csak nagyon közel hozzá lehet pakolni és akkor úgyis felbontja.

(Ha ehető, meg is eszi. Ha nem, akkor is megpróbálja.)

5 idilli perc után a Nagy is szólt Tibipapának, hogy ő is szeretne beülni.

Tibipapa, mint egy elszánt túsztárgyaló, minden érvét bevetette, miszerint egy ilyen nagy és okos kislány milyen dedósan néz ki egy ilyen kocsiban...bla-bla-bla.

Fölösleges volt, persze.

A Nagy is előregörnyedt, és elkezdett sok könnyel, sikítva sírni.

(Dráma tagozat, 4. évfolyam, 6. óra tananyaga)

Nem hiába mérnök Apukám, sokat agyalt, hogy lehetne megoldani a dolgot.

Minden maradék érvet és motivációt (pl. kapsz csokit) bevetett és így a Kicsit ki tudna szedni a kocsiból.

Amikor nyúlt volna a Nagyért, hogy végre betegye a kocsiba, az közölte, hogy (figyeljetek!)

"Köszi, Papa, de most már nem akarok bemenni. Nincs társaság."

...

jólvanbazmeg

...

Eztán még megnézték a vízi állatokat, majd a gyerekek póráz nélküli kecskékként portyáztak az áruházban.

Utána hazajöttek.

Apukám soha egy rossz szót nem szólna az unokáira.

Úgyhogy közölte, hogy "minden rendben volt" és kiment a műhelyébe, mert sürgősen barkácsolnia kellett valami fontosat.

Gondolom az idegeit.

Simára.