Az Igazi Vasárnapi Családi Idill

Együtt a család vasárnap, ez nagyon jó!

Bár az eső sajnos esik, ez a mi kedvünket nem szegte, mentünk kifelé a gyerekekkel egy kis sétára.

Mosolyogtunk, örültünk egymásnak. 

A gyerekek pocsolyákba ugráltak és alkalmanként hasra estek a sárba.

Minden tökéletes volt.

Aztán hazajöttünk.

Úgy ítéltük meg, hogy a gyerekeket nem kellene végigengedni a lépcsőházon, hanem egyből az alagsori mosókonyhába vittük őket, hogy a külső réteg ruházatuk a mosógépbe kerüljön.

(Alagsori mosókonyha. Wow! Mint az amerikai filmekben. Főleg a thrillerekben...)

Nem szaporítom a szót.

Amikor felmentünk a lakásunk ajtaja elé, Férj nem túl vidám (mondhatnám: dühödt) arccal közölte, hogy mivel bent felejtettem a zárban a kulcsot (belülről), ezt az ajtót most nem fogjuk tudni kinyitni (kívülről).

(Nem hiszem, hogy hibáztatott. Nem is úgy nézett rám...)

Ezt követően ő próbálta megoldani a problémát különböző szerszámokkal (nem ment), mi pedig üldögéltünk a gyerekekkel egy lépcsőre terített szőnyegen.

Amikor épp nem tartózkodott fent  velünk, én titokban kivettem egy hullámcsattot a hajamból és fontoskodva buzeráltam vele a zárat.

(Magamban elképzeltem, hogy diadalittasan közlöm vele, hogy ez tényleg úgy megy, mint a filmeken...)

Természetesen nem sikerült.

Közben megérkezett hozzánk vendégségbe a sógorom is. 

Mondtam neki, hogy bátran válasszon magának lépcsőfokot és érezze otthon magát.

Mert lehet, hogy a külső dekorációból származó csokitojás lesz az ebéd.

Szerencsére a lakásban egy ablakot tárva nyitva hagytam. 

Már csak létrát kellett szerezni.

Egy baj volt: délre harangoztak. 

Az itteni emberek tényleg ilyenkor ülnek le a damaszttal terített asztalhoz, és elkezdik kiszedni a tányérjukba a gőzölgő levest.

Egyáltalán nem kínos átmenni egy létráért.

Végül is a nyelvtudás miatt Férjé lett a nemes feladat.

Én is szívesen mentem volna, de ki tudja, mivel jövök haza...

Lényeg, a lényeg.

Szuperhős Férj szerzett létrát és bemászott az első emeleti ablakunkon.

Majd belülről kinyitotta az ajtót.

(Azt, hogy ez hogy történhetett, a gyerekek még most sem értik. Apa egy varázsló!)

Hát, nálunk így telt...