November 6. szerda. Baba-mama klub.
Műsoros élmény: a csoportvezető "elbábozza" nekünk a teljes Márton legendát. Annál a résznél tart éppen, hogy találkozott Márton egy kislánnyal, aki nagyon szegény volt és mivel cipője sem volt, nagyon fázott.
A Kicsi levette a zokniját és rátuszkolta az éhező kislányra.
Márton csak nézett bután.
November 11. Ovis ünnepség
A templomban misével kezdődött az ünnepség. A rövid időtartamú mise közben a "forsúlés" (iskola-előkészítős) gyerekek kiálltak a tömeg elé és elmondták a "könyörgéses" imát. Mindegyik mondott egy mondatot, a tömeg pedig válaszolt, hogy "Kérünk Téged, hallgass meg minket!". (németül, barátaim, mindezt németül!)
A Nagy szerint az egész Márton napi ünnepségben az volt a legjobb (és ezt szó szerint idézném), hogy " az ovistársaim is kipróbálhatták a templomban a mikrofont."
Mikor hazaértünk, Férj szerelmesen a fülembe suttogta, hogy neki az egészben az volt a legjobb (őt is szó szerint idézném), hogy "az ovi udvarán lehetett léberkézés szenyót enni."
(Mindemellett zárójelben és halkan jegyzem meg - mivel nem annyira vicces - , hogy engem a templomban végig a sírás fojtogatott, mert büszke voltam a gyerekeimre, hiszen szépek és okosak, és azért, mert jó volt ott lenni és azt érezni, hogy részei vagyunk a közösségnek, és azért mert egy nagyon meghitt ünnepség volt, vagy mert egy hormonzavaros kis hülye vagyok, akit a front és a telihold egyszerre támadott meg...)
A fojtogató sírást nagyon ismerem, a gyerekeimre nézve sokszor el tud önteni a szupermamiérzelem, főleg közösségben, ahol (kissé megjátszva magukat) úgy viselkednek, mint a kisangyalok :) De úgy tűnik, lélekben még én is ovis vagyok, mert a templomi mikrofon kipróbálására indultak be igazán a pavlovi reflexeim :D (bár, utána egy kis szendvics, esetleg a libapecsenye sem kutya).
VálaszTörlés