Nálatok laknak-e...

Régóta szeretnék írni egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzést arról, hogy mért költöztünk tanyára.

Aztán arra gondoltam, hogy talán a Kedves Olvasót nem érdekli egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzés arról, hogy mért költöztünk tanyára.

Utána pedig egyre világosabbá vált, hogy nem fog elkészülni egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzést arról, hogy mért költöztünk tanyára, mert amikor elkezdtem írni esténként, minden alkalommal arra ébredtem, hogy a homlokom a billentyűzeten van és nagyon sok "h" vagy éppen "k" betű van a bejegyzésben.

Ezért száraz tényeket és részleteket közlök röviden.

(Majd ha a gyerekek kirepülnek,  írok hosszabb bejegyzéseket is.)

Szóval, 2015. december 13-án kiköltöztünk a városhatárunkon kívül eső tanyára.

Az alábbiakban bemutatom az állatállományunkat.

Az örökölt jószág

Az objektummal együtt maradt ránk a kedves kis korcs kutyus, Mázli névvel. Az eredeti nevét szerintem csak mi ketten tudjuk Férjjel, ugyanis az állat megszólítása és a Legkisebb beszédfejlődése ugyanazon időre esett. Így lett a kis házőrzőből BÁÁÁJGLI, aki akarata ellenére vált a gyerekek kis kedvencévé. 3-4 hónap alatt a Legkisebb is felismerte, hogy a kutya legfőbb elesége NEM  a termőföld. Addig az időpontig ugyanis módszeresen hordta utána markonként a fincsi földet, amit a kutya soha nem evett meg. (Egyébként az ebnek semmi tartása: bármelyik gyerek hozzászól, egyből hanyatt vágja magát, hogy simogassák végre.) Szökésre erősen hajlamos, de csak akkor , amikor én nyitom ki a kaput. Mindig visszajön. (Az állatorvos csöngetett a minap, jött, hogy beoltsa Mázlit. A ház ajtajából kiáltottam neki, hogy jöjjön be nyugodtan. Persze kifutott mellette a kutya. Azt mondta, hogy ERRE NEM SZÁMÍTOTT. Az oltás elmaradt.)

A logikus vétel

Mivel volt ól, eszünk is húst, logikusnak tűnt az, hogy a szomszéd nénivel összefogásban veszünk tyúkokat. 10-10.Letojt tyúkokat vásároltunk, mert itt azt szoktak (nem, nincs a fejükre sz@rva). Nos, a szomszéd néni ért hozzá, mi (Férj és a gyerekek. én nem.) gondozzuk, közösen adjuk a táplálékot és mi adjuk a helyet. Meg kell, hogy mondjam, nem véletlenül használjuk a "tyúkeszű" kifejezést a csekély értelemre: ezek az állatok nem észlények. A Kicsi viszont nagyon kedveli őket, nagy örömmel keresi a tojásokat (egész évben Húsvét) a szomszéd néni is szimpatizál velük, utóbbi szerint olyan aranyosak ezek az állatkák (nem, nem azok). 

Férj vágyálma

Kicsit fura, de logikus ( a nagy területű, kaszálnivaló domboldal okán) igénye volt Férjnek arra, hogy legyen egy kecskéje. Úgyhogy szülinapjára kapott is egyet. Tőlem. A szállítást csak vele tudtuk megoldani és a Legkisebbel. Legfiatalabb gyermekünk épp békésen szundikált az autós ülésben, amikor megérkezett hátra a Mici névre hallgató, 3 hónapos kecskegida. A Legkisebb arra ébredt, hogy valami vagy valaki ordítva mekeg a csomagtartóban. Lehet, hogy sokkot kapott, felnőtt korában egy pszichológus majd oldja benne ezt a traumát. Remélhetőleg. Mici kezdett komfortosan berendezkedni (javarészt a tyúkólba), amikor valahol valaki azt hallotta, hogy a kecskék kipusztulnak, ha egyedül élnek, ezért hamar megérkezett kedves kis társa: Gyönyörű. A kecskékről se az derült ki, hogy zsenik: javarészt az ól tetején álldogálnak, leverik a cserepeket, a saját kajájukra rá se néznek, viszont folyton a tyúkólban portyáznak. A gyerekek imádják őket. 

Meglepi

A Húgom kérdezte, hogy minek örülne Férj szülinapjára és amikor azt mondtam, hogy "ne hozzatok semmit, örülünk, ha jöttök", akkor nem gondoltam volna, hogy beállít majd 3 nyúllal. Egy üveg bor is jó lett volna. A nyulak nagyon félősek, amire nálunk van is okuk, ugyanis a gyerekek átlagnál jobban szeretik őket. Nincs velük komolyabb probléma, bár a szerepük még nem tisztázott, mert amikor Férj közölte, hogy majd meg fogjuk enni őket, a Nagy keservesen elkezdett sírni. Sokat enyhített a bánatán, hogy Férj közölte, hogy "jó, akkor ezeket nem, hanem majd a gyerekeiket"...

Összességében tehát lett egy csomó állatunk.

A dolog egyre kevésbé idegen, de még mindig nem természetes, amire az alábbi jelekből következtetek:

• Még mindig agyvérzés közeli állapotba kerülök, amikor a kutya és Legkisebb elől elzárt kiskertemben mély árkokat túr a kedves kis eb. (A Legkisebb csak átgyalogol rajta.)
• Amikor reggelente Férj kiengedi az ólból a tyúkokat, még mindig öklendezik az ól szagától, miközben kitakarítja azt. (Én nem öklendezek. Oda se megyek.)
• A gyerekek otthonosan mozognak az állatok között, de múltkor a két nagyobb gyerekem egyszerre kezdett el visítva sírni: a Kicsi azért, mert egy tyúk a csőrével a gumicsizmáját kopogtatta, a Nagy pedig azért, mert a kecskéket akarta megsimogatni, de "egy tyúk követte".
• Még mindig fura, hogy amikor megyek az iskolába a Nagyért, akkor ez az első kérdése (elég hangosan): "Anya, ma bezárhatjuk mi a Kicsivel a tyúkokat?"

A létszám betelt.

Szöveges feladat

Van egy anyuka (jó, legyek én), akinek 3 gyermeke van.

Minden gyermek, minden hónapban (legalább) egyszer beteg.

A betegségek hossza változó, 1-10 napig tartanak.

A gyerekek soha nem ugyanakkor betegek, általában A gyerek gyógyultnak minősített 1. napjának délutánján lázasodik be B gyerek. És így tovább.

Többnyire ugyanolyan betegséget kapnak el. 

A feladat megoldásához 2 kérdésre kell válaszolnod:

1.  A feladatban szereplő anyuka (én, igen) van-e olyan  kapcsolatban a gyermekorvossal, hogy a gyakori találkozásokra alapozva, a praktikum szempontját is figyelembe véve, felkérheti mindhárom gyermeke keresztszülőjének?

2. Fenti szituációban az érintett anyuka várjon-e a helyi gyógyszertár jutalék-fizetéssel kapcsolatos ajánlatára, vagy kezdeményezze ő a megállapodás megkötését?

A válaszokat kommentben várjuk nyár végéig.

A szórakoztató megfejtések beküldői között kapálási lehetőséget sorsolunk ki.

Sok szerencsét mindenkinek!

Századokon átívelő hétköznap

Világosan emlékszem a kedd hajnalra.

Tudom, hogy 2016. volt.

Még azt is láttam a sötétben világító számlapon, hogy 2:36 van.

A Kicsi ekkor érkezett meg ugyanis az ágyunk mellé.

Azt álmodta, hogy hányingere van.

Nos, ez az álom hamar valóra vált.

Mindent szépen lemostam-kiöblítettem-beáztattam és az élmény hatására felélénkült Kicsit (aki épp lediktálta, hogy népes baráti társaságából kit és milyen módon értesítsek reggel az "eseményről")  is nagy nehezen álomba simogattam.

Rövid éjszakám volt.

Reggel Férj elvitte a Nagyot az iskolába, majd ő is dolgozóba indult.

Viszonylag eseménytelen délelőttöt töltöttem el a két kisebbik lánykámmal.

Ebéd után a Kicsi zokon vette, hogy elküldtem aludni (amit minden nap szokott, ugye), ezért 27 percig ordítva hisztizett és toporzékolt. Közben azt üvöltötte, hogy AP-HAAAA, APHUKÁÁÁÁÁM, APHU-HUCIKÁMMM!!

(A Kicsi hisztijein már nem akadok fenn. Kivárom, míg elmúlnak. Tudomásul vettem, hogy egy ilyen szeretettel teli, érzékeny, bújós gyereken valahol néha ki kell, hogy jöjjenek a nyűgjei. Az pedig, hogy apa nevét ordibálta..ha Apa szólt volna rá, akkor az én nevemet kiabálja, ha mindketten, akkor a nagymamák neve jött volna és ha a nagymamák bántották volna meg az érzéseit..ja, nem, ők nem szokták :)

A hiszti elült, megszerettük egymást, aludtak, felöltöztünk, hogy indulunk a Nagyért az iskolába.

A Kicsi már az ajtóban toporgott, nyomogatta a kilincset és szokatlannak találta, hogy nem tud kimenni.

Újdonság ugyanis, hogy ráfordítom a zárban a kulcsot, mert meguntam, hogy a mezítlábas Legkisebbet az udavarról vadászom össze, mert szökős, mióta ki tudja nyitni az ajtót.

Még húztam a cipőmet, adtam a sapkát a Legkisebbre, aztán a sor elejére mentem, hogy kinyissam az ajtót.

Visszafordítottam a kulcsot a zárban és lenyomtam a kilincset.

Felkenődtünk  az ajtóra, de semmi. Nem nyílt ki. Hmmm...furcsa.

Még egyszer végigcsináltam a mozdulatsort, újra semmi. Nem nyílt ki.

Rossz érzésem támadt.

Megkérdeztem a Kicsitől, hogy a kijutási vágytól hajtva megpiszkálta-e a felső zárat, ami az ajtó szigetelése miatt használhatatlanná vált.

Állította, hogy nem (dehogynem!).

Nem volt sok időm gondolkozni, ilyenkor mindig lejátszódik a fejemben az, hogy az én gyerekem az utolsó az egész iskolában és sírva kiáltozza a nevemet, majd ez az élmény örökre nyomot hagy benne.

Szóval, kinyitottam az ablakot és kimásztam.

Ahhoz, hogy ezt megtegyem, ki kellett pakolnom a két ablaktábla közül azt a 20 csokinyulat, amiknek a dekorcélú odahalmozása jó ötletnek tűnt.

Szóval, kimásztam, és elkezdtem kívülről foglalatoskodni a zárral és innen kordában tartani a két felöltözött, de teljesen értetlenül bámuló kiskorút.

A Legkisebb hamar felocsúdott és mire következőleg benéztem az ablakon, már egy termetes csokinyulat fogyasztott. Papírostól.

Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és versenyt futva az idővel kitereltem a két Kicsit az autóhoz.

Bekötöztem mindenkit az ülésébe, a csokit kisebb harc árán elkoboztam, cserébe kaptak kölesgolyót, aminek a zacskóját a Kicsire bíztam.

Még mindig nem tudtunk elindulni, mert ekkor kanyarodott be a kapunk elé a postás, akivel beszélnem kellett. Témakörként talán azt jelölném meg, hogy ha itthon tartózkodunk, nyugodtan kézbesítse az ajánlott leveleket, talán kevesebb ideig tart - csengő megnyomással együtt is - mint értesítőt írni.

Azt gondoltam, megértettük egymást (azóta kiderült, hogy nem), ezért beszálltam a kocsiba, hogy most aztán tényleg elindulhassunk.

A Kicsi ekkor közölte, hogy nagy baj történt. Kérdőn néztem. Elmesélte, hogy az EGÉSZ ZACSKÓ kölesgolyó kiborult a kocsi padlójára, mert átadta a Legkisebbnek amíg MEGVAKARTA A FEJÉT. (Magamban 5 nagyon cifrát káromkodtam.)

Kiszálltam, hogy felszedjem a nyomorult kis golyókat.

Közben megállapítottam, hogy ez nem volt sürgős feladat, hiszen az anyamobil hátsó, gyerek részlegén olyan állapotok uralkodnak, hogy ha valaki belehányna egy nem büdöset..nos, az senkinek sem tűnne fel.

(Az az igazság, hogy amióta Apa átült egy másik kocsiba és azzal jár dolgozni,a gyereküléses családi autónk tisztasága eléggé visszaesett. Még nem találom az összefüggést.)

Oda is értünk hamarosan az iskolához, ahol a Nagy - szokás szerint - csalódott volt, hogy túl korán mentünk érte.

Sietnünk kellett, mert volt időpontunk a fül-orr-gégészetre, ahol a betegségből kigyógyult Nagynak kellett még egy utolsó kontroll.

(Aki még nem próbált várakozni és viselkedni egy orvosi rendelőben 3 kisgyerekkel, annak javaslom, hogy először próbálja ki 3 kiskecskével, mert azoknál nem olyan fura, ha megeszik a növényzetet és kiszöknek az ajtón, de káoszban ugyanazt a szintet hozzák.)

Aki benézett a rendelőbe, a következőt láthatta:

Az asszisztens leletet gépel.

Az orvos diktál, közben fél szemmel a viharvert anyuka (én) kezében tartott másfél éves gyermek produkciójára figyel, aki teljes átéléssel, csak neki énekli a zsippzsuppkenderzsuppot.

Egy iskoláskorú gyermek felveszi anyukája táskáját, beleilleszkedik a szülő-szerepbe, ezért óvodáskorú testvérét cipelgeti a csöppnyi rendelőben, alkalmanként leverve ezt-azt.

Hazafelé indulva már csak a boltba kellett bemennünk.

(Javaslom ehhez is a kecskés kipróbálást.)

A zajos, éneklő-kiabáló cirkuszi produkcióval felérő bevásárlás közepette onnan lehetett tudni, hogy hol vagyunk, hogy a kocsiban ülő Legkisebb túlharsogta a tömeget a különböző állomásoknál:

ENNI-ENNI-ENNI (pékáruk), INNI-INNI-INNI (ásványvizek, gyümölcslevek), KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ (édességek vagy kasszák). Ha ki akar szállni, akkor  vége az amúgy is gyors tempójú vásárlásnak. A "kérését" nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert fel tud állni a bevásárlókocsi kis ülésében és akkor már tényleg egy Titanic-szintű katasztrófát kellene a kasszához tolni.

Hazaérve még egy kicsit koszolták magukat az udvaron. A Legkisebb  azzal múlatta az időt, hogy földdel etette a kutyát (rászólás után persze titokban) és kamikaze gyakorlatokat mutatott be korlát nélküli tornácfutás kategóriában. A nagyok eközben a talicskából szedtek ki kiszáradt növényeket, amiket gyakorlatilag a térkőbe elültettek, gondosan locsoltak és becéztek ("Málnácska, itt már jó helyed van!").

Miután mindenki megfürdött és megvacsorázott, volt még egy kis idő, engedélyeztem a mesenézést.

Legnagyobb döbbenetünkre, a tévénkben nem voltak színek. Minden fekete-fehér. (Elég szánalmas volt így Eperke és az Epres kert.) Apa még sehol. Hosszas unszolásra sokat nyomkodtam a távirányítót és végső elkeseredésemben csapkodtam a tévét, de nem jöttek vissza a színek.

A gyerekek csalódottak voltak, ám végül a Nagy (kegyesen) megszólalt:

- Hagyd Anya, így tisztára olyan, mintha 1902-ben élnénk!

hosszúnapvolt.

Koncertélmény

Előzmények

Hetek óta nélkülöztük esténként Apát/Férjet

.

Munka után ugyanis próbákra járt késő estig, nagyszabású koncertre készültek.

Egy idő után ez mindenkit rosszul érintett.

Férj morgolódott, hogy nem látja a gyerekeit, és nem halad semmit a kertjével.

A gyerekeken érződött a "ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek" szindróma.

És én..

..nos én kezdtem idegileg teljesen leamortizálódni.

Délutánonként a Legkisebb-bel begyűjtöttük a Nagyokat az intézményekből, aztán elkezdődött az udvaron az öltözz át-ne mássz fel-gyere le-ne egyél földet - ne etesd a kutyát földdel - ne öljétek egymást - gyertek be - mondom GYERTEK BE - GYERTEK BE AZONNAL - moss kezet - szappannal - kutyaszagú, úgyhogy SZAPPANNAL - csinálj leckét - ne nyavalyogj- nem tévézhetsz, amíg leckét ír - mássz le onnan - ne kukázz - ne egyél szemetet - fürdés - ne folyasd ki a vizet - csukd be a zuhanykabin ajtaját - már megint bent tapicskol a Legkisebb. ruhában, persze - gyertek már vacsorázni -  egyetek - ne finnyázz - asztal fölött egyél -  egyetek már, könyörgöm - mossatok fogat - ennyi idő alatt nem lehet fogat mosni - megnézhetitek a Csűrcsavarintót -  ne veszekedjetek a takarón, hozok másikat - max.1 mesét olvasok - lekapcsolhatjuk az éjszakai fényt, ha nem akarjátok - ne bőgj már, visszakapcsolom - aludjatok, ne beszélgessetek - kihegyezem a ceruzákat holnapra - kikészítem a ruhákat -  a Kicsi szomjas - a Legkisebb még rója a köreit - a Kicsinek pisilnie kell - a Legkisebb kiborította a kockákat - a Kicsi sír, mert rosszat álmodott- amíg nem alszol, nem tudsz rosszat álmodni - a Nagyok alszanak - az ágyra fekszem hason - a Legkisebb a hátamra pattan és GYÍ, PACI, GYÍ üvöltéssel lovagol- 1 óra múlva elalszik végre - ágyába teszem - csak egy pillanatra hasra fekszem tévét nézni, utána elpakolok - Férj hazajöttére ébredek, arccal a kanapéban.

Mért mentünk el a koncertre?

Férj hozott jegyeket a délután 3-kor kezdődő előadásra.

A koncert jó buli. (Voltunk már a gyerekekkel szabadtéren és semmi gond nem volt.)

A Nagynak szülinapja volt azon a napon és így tudott találkozni az apukájával.

Szeretem a koncerteket, ahol Férj zenél, mert ilyenkor elfelejtem a  "hétköznapok búját-bánatát" és újra csak azt látom, hogy vonzó és tehetséges és szívesen megismerkednék vele és lennék a felesége és szülnék neki három gyereket. Mondjuk kislányokat. Szóval, ez kell a házasságunknak is.

Milyen volt a koncert?

Hááát...

Mindenki szépen felöltözött, javarészt hercegnőnek. (a Kicsi rendesen, koronával)

Két egymás utáni sor középső 3 ülését birtokoltuk. Mama, papa, én és a három gyerek.

(Elöl mama+ 2 gyerek.Hátul papa, én és egy gyerek. )

Remek lesz minden. Van ennivalónk, innivalónk, cumink és 3 felnőttünk a 3 gyermekre.

10 perccel a kezdés előtt foglaltuk el a helyeinket.

A koncert kezdetén minden résztvevő bevonult a színpadra és az izgatott, csendes, várakozó másodperceket csak a Legkisebb ordítása törte meg, hiszen akkor mászott át tizenkettedszerre a két üléssor között és beverte egy székbe az arcát.

A 7. percre már evett, ivott, cumizott és kiakadt, úgyhogy ekkor másztam ki vele a kedves padtársaimon keresztül.

A nézőtér mögött eléggé lenyugodott, elsétálgattunk, hallgattuk (de nem láttuk) a zenét.

Egy idő után jött anyósom (ő is kimászott a sorából), mondta, hogy szerinte ez a gyerek álmos, hozzam be a babakocsit a kocsiból és ő ellesz vele, én meg visszamehetek koncertet nézni, hallgatni, mégiscsak az én Férjem (az ő fia) zenél.

Babakocsi be, anyósom a Legkisebbel el, én pedig diszkréten visszamásztam a padtársaimon keresztül a bandámhoz.

(Itt megjegyezném, hogy a másik oldalunkon ült Férj egyik jó barátja, aki a kisfiával apanapot tartott, szintén a koncertet élvezve. Ők a 9. percben távoztak, mert a kisfiú így akarta.)

A Kicsi az érkezésemet követő 2. percben az ölembe mászott.

Innentől kezdve melege volt - levettük a trikóját - fájt a lába - beült az ölembe -  nem rúgta meg az előtte ülő nénit, csak én láttam rosszul - táncolni akart- felállt a 2 sor közé- elfáradt és visszaült - feltett ezerkétszázhetvennégy kérdést - amikor 1000 válasz után mondtam, hogy most egy kicsit hallgassuk a koncertet, hisztire húzódott a szája, de megúsztuk szerencsére. A nyakamra tette a hajpántját, kiszedte a hajgumimat, abból lett karkötője, a láncát pedig az arcára húzta.

Eközben a Nagy a lábával rúgta érintette meg a vállamat, amikor valami fontosat akart megosztani, például azt, hogy a karkötőjét sikerült hajpántként a fejére húznia.

Szerencsére a Papa szociálisan viselkedett és segített, ahol tudott.

A koncert végén sokat tapsoltunk, sikítoztunk, amikor Apa neve elhangzott, majd a villany felkapcsolását követően nem nézve padtársainkra, kivonultunk.

A Legkisebb persze egyáltalán nem aludt, végig pörgött a színfalak mögött és ha a Mama esetleg rászólt, sértődötten hanyatt feküdt a földön és még a szemét is becsukta, hogy ne is lássa az őt rászólással megbántó felnőttet.

Tanulság

Volt kb. 2 csúnyán néző emberke, akiket egy kicsit megért a gyermektelen régi énem. 

A háromgyerekes anyuka énem viszont nagyon szeretné, ha egy koncerten természetes lenne, hogy vannak gyerekek (sajtkukaccal a fenekükben), néha beszélnek is (de szerencsére ez a hangos zenétől ritkán hallatszik), cserébe eszméletlenül lelkesek, rácsodálkoznak a fényekre és gyakran ők az egyetlenek, akik felállnak táncolni.

Mi a következő alkalommal is elmegyünk, mert elég muzikális a család, kellenek az ilyen élmények és azon a koncerten, ahol eléneklik Várnai Zseni: Amikor még piciny voltál című versét, szerintem van helyük a gyerekeknek.

Szóval, köszönjük az élményt, Voisingers! :)

A díj (előtt)

Kedves Hurka-olvasók (Hurkák) !

Mint azt már sokan tudjátok, beküldtem egy írásomat a Terézanyu pályázatra és nyertem különdíjat.

A Kimenő című bejegyzésem meg fog jelenni a Nők Lapja Psziché következő számában. 

Előfizetést is kaptam a lapra (és veszek is majd vagy 50 példányt, hogy dedikálhassam minden rajongómnak. Azoknak is, akik nem akarják.)

Köszönöm mindenkinek, aki valaha olvasott, olvas vagy olvasni fog. Ha egy félmosolyra rándult közben a szája, már megérte.

Mivel nagyon rossz vagyok önmenedzselésben, ezért a fényezésemnek itt vége is.

Mesélnék viszont a díjátadó gála előtti órákról.

Nekem Férj volt a hivatalos kísérőm.

Vidékről robogtunk fel egy meleg tavaszi napon, ezért a szép ruhánkat, az ünneplőset Budapesten kívántuk magunkra ölteni.

Az eredeti terv szerint a Húgomék budai rezidenciáján következett volna be ez a művelet.

A napunk máshogy alakult: később értünk fel, nosztalgiáztunk egy kicsit korábbi lakóhelyünknél, lényeg a lényeg: nem maradt idő a budai kitérőre.

Sebaj, 3 kisgyerekünk van, minden megoldunk.

Az volt a terv, hogy a Széchenyi fürdőbe kuncsorogjuk be magunkat és ott egy célnak tökéletesen megfelelő ÖLTÖZŐBEN váltunk ruhát.

Jó terv volt.

Fel is vázoltuk, majd a kasszában ülő robotember riadt pillantások közepette közölte, hogy nem tud minket beengedni, csak napijeggyel.

Osztottunk, szoroztunk és elvetettük a 10 ezer forintos öltözés lehetőségét.

(Tudom, spúrok vagyunk.)

Kilépve a fürdő épületéből adta magát a (tény, hogy nem szokványos) ötlet: menjünk be a Nagycirkuszba, ott biztos át lehet vedleni.

A pénztárosnő kedves volt. Kedvesen közölte, hogy itt bizony nem terem babér nekünk, de hátramegy és megkérdezi. (Gondolom az öltözésügyi előadót.)

Visszajött mosolyogva, arcán a megoldással.

A kollégával kitalálták hogy van itt egy nyilvános WC, de ha az nem klappol nekünk (vidéki bunkóknak), akkor itt a szomszédos, nagyon igényes Liget kocsma.

Ez ám a dilemma.

Én már simán átöltöztem volna a nyilvános helyen parkoló autónkban.

Férj azonban mondta, hogy menjünk, nézzük meg ezt a kocsmát.

Nem volt nagy forgalom.

Kedves, fiatal csaj állt a pultban.

A WC-t és előterét úgy a születése előtt 10 évvel újíthatták fel utoljára.

Tökéletes.

A telefonfülkényi placcon átöltöztünk.

Rólam rendesen szakadt a víz. (Nem csajosan. Rendesen.)

Fogat nem mostam, mert nem szeretem, ha herpeszem van.

Egy apró, koszos tükörben sminkeltem.

Szép lettem, na.

Beültünk a kocsiba és kerestünk egy nagyon drága, belvárosi parkolóhelyet.

(Végül is az átöltözésen spóroltunk.)

Ez is összejött. (=nyerő széria)

Amikor odaértünk az impozáns Gerbaud-ba a sok elegáns ember közé, egy dologban biztosak lehettünk.

Kitűntünk a tömegből, akkor is, ha ezt csak mi ketten tudtuk.

Kizárólag a mi toalettünk készült igazi toalettben...

Házastársi konfliktus. Klasszikus.

Tizennegyedik éve "járunk" együtt Férjjel, a házasságunk is már 8 éves (halmaz a halmazban).

Bevallom, előfordul, hogy veszekszünk.

Nekem is van facebook-profilom: tudom, hogy más, párkapcsolatban élő emberek soha nem szoktak. (Múlt héten ugyan egy kicsit elbizonytalanodtam, mikor kiderült, hogy az egyik férfi ismerősöm kizárólagosan kezeli a saját és a felesége profilját is. Ennek fényében, utólag visszagondolva már kicsit bizarr a férjtől a feleség felé irányuló szülinapi/névnapi/egyéb köszöntés, amiket a feleség - oldalát kezelő férj - mindig kedvesen megköszön...) 

Szóval, verőfényes novemberi hétvége volt. A két nagyobb gyermekem nem látogatott azon a héten intézményt, mivel betegek voltak, a Legkisebb pedig korából adódóan otthon dekkolt.

Csütörtök reggelre senkinek semmi baja nem volt, innen már csak erősödött az immunrendszerük. Az idegrendszerem rovására.

Szombat reggelre virradóra kezdtem nagyon bezárva érezni magamat. Korán keltem (nem magamtól) és mire Férj is felkelt, már eléggé felhúztam magam a bezártságon, a szabadságjogaim korlátozásán (a Legkisebb épp azon a héten kezdett el minden alkalommal sírva dörömbölni a WC-ajtón, amikor bent tartózkodtam), az alváshiányon.. stb., úgyhogy félig nyitott szeme felé, éhgyomorra zúdítottam a mondandómat, miszerint nem is tudja, hogy mekkora császára az életnek, mivel egyedül kiteheti a lábát itthonról, és márpedig ma délelőtt itthon fog maradni, mert én lépek ki az ajtón egyedül. 

Nem tudom, miért, de Férj rosszul reagált. Szerintem rosszul. Máskor ilyenkor elkezd édizni, hogy nyugodjak meg, mert szuperanyu vagyok és szuperfeleség, csak ez egy nehéz időszak...bla-bla-bla. Ehelyett dühödt arccal kipattant az ágyból, elővett egy papírt és még dühödtebb arccal írni kezdett valamit. Lövésem se volt, hogy mi lehet az, de valamiért éreztem, hogy nem fog bekerülni a világirodalom legszebb szerelmes versei közé.

Pár perc után megkaptam ezt:

Nem baj, ha nem tudjátok elolvasni, elsőre én sem tudtam.

Amikor elkezdtem kisilabizálni a dolgokat, már az elején rájöttem, hogy nagyon félreértettük egymást.

A papíron ugyanis azok a teendők voltak, amiket Férj aznapra tervezett magának a jövendőbeli lakhelyünkön elvégezni. Az az érzésem, arra gondolt, hogy valamiféle versenyt hirdettem a női és a férfi feladatok között, megspékelve azzal, hogy ki tudja a másikét elvégezni és ki sül fel.

Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy üres lapot és tollat is hozott, felszólítva, hogy diktáljam be az aznap délelőttre tervezett teendőimet.

Nos, így utólag azt hiszem, ez volt az a pont, ahol szólnom kellett volna, hogy nem ezt akartam.

Aki ismer, tudja, aki nem, annak mondom, hogy nem olyan fából faragtak.

(Nem hibázok, ezért nem kérek elnézést :)

Nem is táncolok vissza.

Akkor se, ha kellene.

Szóval, rezzenéstelen arccal diktáltam az elvégzendő feladatokat.

Mivel nem volt időm kidolgozni a részleteket, ezért kb. ilyeneket diktáltam: ruhaszárító lepakolása (mindent a helyére), egy mosás-teregetés, ebédfőzés, ágyak elpakolása..stb. átlag otthoni teendők.

Felvettem tehát a kesztyűt, amit Férj elém dobott.

Újra nekiláttam a listája bogarászásának, ő ezalatt bevonult a ruhaszárítóhoz.

"1. Ajtón lefesteni a hibát. (zománcfesték. ecsetek a hígítóban)"

ha-ha-ha. ez gyerekjáték

"2. Sarokban lefesteni a lyuk körül, ahol bejön a kábel (HÉRA, ecset rajta, utána kimosni)"

apukám, ez egy feladat? ha-ha

"3. Konyhaszekrényt festeni, ahol hibás, utána lakkozni (KÖBER vizes lakk), ugyanazzal az ecsettel lehet, mosd ki közben (vizes)"

újabb 8 perc munka.kacagok

"4. Túlsó szobában összerakni a kockás polcot (csillagcsavarhúzó, imbusz és a csavarok a csavarosban, többi cucc (vasak) a dobozban)"

Bevallom, ennél a pontnál megszaglásztam a papírt.

Ugyanis kezdett erősen szivatás-szag lenni.

A könyvespolcot ugyan elméletben röhögve összeraktam volna, de fogalmam sem volt arról, mihez kellhet csillagcsavarhúzó, imbusz, csavarok és vasak.

Nagy részükről azt sem tudtam, micsoda.

(Arra gondoltam, hogy majd megkeresem az alsó, hosszú részt és a polcokból kis háromszög házikókat építek rá, mint a kártyavárnál. Ugyan max. 8 zsebkönyv férne bele, és csak 1 emeletes lenne, de ezt eszközök nélkül meg tudnám oldani.)

2 pont volt már csak hátra.

"Burkolatváltót (MI AZ?????EGY GOMB??)lerakni, szilikonnal valamit csinálni."

fonal elvesztve

"Küszöböt a fürdőnél lerakni. opciós. ráér."

TÉNYLEG???EZ RÁÉR???KÖSZI A NAGY ENGEDMÉNYT!!!

Az első gondolatom az volt, hogy túl egyszerű listát diktáltam le neki.

Az lesz a vége, hogy ő komoly feladatokat végez, az én dolgaimat meg egy törött lábú bolha is csukott szemmel meg tudja csinálni.

Arra gondoltam, hogy belopózok a szobába, ellopom az én teendőim listáját és kiegészítem pár dologgal.

pl.:

"Dekorkodás a három lánnyal. Csak csillámos holmikat kell készíteni, mert azt szeretik."

"Mindhárom gyereknek hajmosás, hajszárítás, körömvágás. Tudom, hogy vasárnap este együtt szoktuk, de most szombat délelőttre terveztem."

"Az ebédhez lagzis, kelt nagykalácsot sütni. opciós. ráér.délután 3-ig."

Már osontam be, hogy ellopjam a listát, amikor az alábbi párbeszéd simogatta meg a fülem:

"- Lányok, kié ez a harisnya?

- Csillogós?

- Nem.

- Ha csillogós, a Kicsié, ha nem akkor a Legkisebbé. De Apa, úgy látom, az csillogós! Rossz helyre tetted!"

és

"-Kié ez a bugyi?

-Milyen színű?

-Rózsaszín.

-Akkor a Kicsié. De Apa, ez nem rózsaszín, hanem pink. Az enyém."

Jól van.Nem kell itt listát lopni. Elég lesz ez neki.

Felöltöztem, elköszöntem a családtól és elindultam a Nagy Barkács délelőttömre.

(Igen, én vagyok az a lány, aki általános iskolában, mikor bicskával kellett fából kulcstartót faragni, az első mozdulatnál az összes ujját elvágta, így lett a projektből házi feladat, mivel nevezett egész technika órán az orvosi szobában kötöztette a kezét. A házit a lány apukája oldotta meg. )  Az évek múlásával nem lettem ügyesebb.

Miközben látszólag nekikezdtem a teendőknek, titkon vártam, hogy melyikünk törik meg hamarabb, és reméltem, hogy Férj lesz az, mert semmi kedvem nem volt a feladataihoz, még azokhoz se amiket meg tudtam volna csinálni. Most már sokkal szívesebben főztem volna ebédet úgy, hogy a gyerekek ott zsonganak körülöttem.

10 perc múlva telefonált.

Könyörgött, hogy inkább ne nyúljak semmihez. Menjek, kiránduljak, shoppingoljak vagy bármi, csak ne tegyek kárt magamban és semmilyen eszközben.

Hála.a.jó.égnek.

Nagyvonalúan beleegyeztem ("ha ezt szeretnéd..").

És hogy mi a történet tanulsága?

Nem igazán tudom.

Vagyis talán az, hogy konfliktusok a kapcsolatunkban voltak, vannak és lesznek, de mindezektől függetlenül a legnagyobb drámák közepén is szeretjük egymás, tudunk röhögni magunkon (vagy egymáson) és közös megráncosodást tervezünk.

Nem is a Hurka blog lenne, ha ilyen patetikus véget érne a bejegyzés, ezért folytatom.

Hiszen nem is kívántam még a kedves Olvasóknak Boldog Új Évet.

Mivel is lehetne ezt jól szemléltetni, ha nem egy kártyanaptárral, amit a Nagy kapott az iskolában egy Mikulás csomagban.

 

Igen, egy ez 2016-os (!!!) kártyanaptár.

A Nagy szerint tévesen, hiszen amikor kapta, még csak 2015. volt. (Vitathatatlan.)

Ezért mire hazaért az iskolából, kijavította az évszámot, lehúzogatta az eltelt napokat.

Év végén ki is dobta a kukába.

Boldog Új Évet Mindenkinek!

A Barkács-nap

Hetekkel ezelőtt szóltak, hogy menni "kell" az iskolába termet díszíteni és készülni az adventi vásárra portékákkal. 
Itthon azonnal jeleztem a házon kívüli programot, és azóta többször is, nehogy véletlenül elfelejtődjön és rászerveződjön valami esemény a legbecsesebb gyerekcsősznek, aki bármikor helyettesíthet, nevezetesen Férjnek. 

Ma eljött a Nagy Nap. 
Sütöttem sütit, összekészítettem egy jó nagy adag dekor-cuccot és nagyon lelkes voltam. 
Férj felvont szemöldökkel méregette túlpörgöttségemet és megadóan majszolta a sütiszéleket. 

Úgy viselkedtem, mintha házibuliba lettem volna hivatalos. 
(Nem a simába, hanem a Nagybetűs, Sophie Marceau-félébe.) 
Alkoholt mondjuk nem vittem. 
(De csak azért, mert arról egy másik anyuka gondoskodott.) 

Ha még nem említettem volna, a rendezvény kedd délután 4-től 7-ig tartott egy általános iskolában. 

Szóval, elbúcsúztam a családtól, igyekeztem nem viháncolni a kis kimenő miatt és belevetettem magam a dekorkodásba. Nagyon jól éreztem magam, beszélgettünk, sütizgettünk és készítettük a kis karácsonyi bizgentyűket. 
Hamar elrepült az idő.

 A hazafelé vezető, 10 perces úton 3 barátnőmet is felhívtam,  hogy "Na, tessék,most úgy is tudok telefonálni, hogy hallom, amit mondasz", mert nem ordibálnak mellettem a gyerekek. 2 barátnőm hamar letette, mert mellettük pont ordibáltak a gyerekeik. 

Itthon béke fogadott és rend, aminek nagyon örültem. 

Ekkor Apa félrerángatott a fürdőszobába. (Nem, nem azért..) 
Közölte, hogy akkor most mesélni fog az Őrület Három Órájáról. 
Együtt indultunk el otthonról, addig ismertem az eseményeket. 

Miután besasszéztam az isibe, a cipész felé vették az irányt, a kocsiban a a Kicsivel és a Legkisebbel. Mire bekanyarodtak a garázs-cipészet elé, mindkettő elaludt. Szerencsére közvetlen a bolt előtt meg tudott állni, berohant a cuccokért és indultak is tovább. 

A programot- szupermarketes bevásárlás - újra kellett tervezni a két alvó gyermekkel. 

Elment tehát ahhoz a zöldségeshez, amelyik előtt közvetlenül le lehet parkolni és járó motorral, kitartott mérlegállással (lábak a kocsinál-karok a zöldségesnél) vett pár szem hagymát. 

A bébiétel-vásárlás nem volt kis feladat. 
Annál a drogériánál kötött ki, amelyik előtt van közvetlen parkoló, de forgalmasabb hely lévén, bevárta a távolból közeledő, unokájával békésen sétáló szomszéd nénit és közölte vele, hogy PONTOSAN rá várt, úgyhogy lesz szíves itt dekkolni a kocsi mellett abban a 71 másodpercben, amelyben ő berohan és vesz egy bébiételt. 
Pipa ez is.

 Ezt követően össze kellett szedni az edzésen lévő Nagyot. Nagy épület, nagy parkoló, nagy forgalom, nagy dilemma. (A két kicsi még mindig békésen szunyókált.) 
Ekkor az az ötlete támadt, hogy felhívja az edzőt és megkéri, hogy ha végeztek, küldje ki az épület elé évszaknak megfelelő ruházatban Elsőszülöttünket.  
Kicsöngött, fel is vették. 
Már javában magyarázta a megoldandó feladatot, mire a női hang közölte, hogy ne neki mondja, mert ez a telefon nem az övé, ő csak felvette, mert ez egy elveszett telefon, most találta. 
Férj kezdte türelmét veszteni, közölte, hogy szépen vigye oda az edzőnek a telefont, akkor már nem lesz elveszett és akkor majd újrahívja. 
Az újrahívásnál már az edző vette fel, így át tudták beszélni a teendőket. 
Kis idő múlva a Nagy megérkezett felöltözve és beszállt a kocsiba. 

Pipa. 

Ám a Kicsi az ajtócsapódásra felkelt. 
Felmérte a szituációt, amire is éktelen bömbölésbe kezdett, mivel ő nem mehetett be a tesójáért és nem rohangálhatott az edzés végeztével a tornateremben (ahogy szokott). 
Férj és a Nagy együttes erővel próbálták meggyőzni, hogy ma senki nem ment be az edzés végére a Nagyért, de ezt nem hitte el, ezért nehezen nyugodott le. 

A béke beálltával Férj konstatálta, hogy a Legkisebb (a durva hanghatások ellenére) még mindig alszik. 
Ezen állapot fenntartására találták ki a céltalan városi autókázást, úgyhogy ez lett a program.

 Amikor mindenki felébredt, szépen felcihelődtek a második emeletre, örültek annak, hogy végre itthon vannak és megcsinálták a Nagy leckéjét. 
Természetesen úgy, hogy közben szórakoztatta a két kicsit. 
Férj közölte, hogy ez egy igen durva műszak volt és szerencsére neki le is járt. 

Megdicsértem, hogy milyen derekasan helyt állt, megölelgettem és mindenki ment a dolgára. 

(Azt már nem meséltem el neki, hogy pár nappal korábban én úgy oldottam meg a bevásárlást ugyanebben a szituációban, hogy hagytam őket aludni a kocsiban 1 órát a szupermarket parkolójában. Eközben a volánnál ülve játszottam a telefonomon, hívogattam az ismerőseimet és néha beindítottam a motort, hogy ne fázzunk meg...)