Világosan emlékszem a kedd hajnalra.
Tudom, hogy 2016. volt.
Még azt is láttam a sötétben világító számlapon, hogy 2:36 van.
A Kicsi ekkor érkezett meg ugyanis az ágyunk mellé.
Azt álmodta, hogy hányingere van.
Nos, ez az álom hamar valóra vált.
Mindent szépen lemostam-kiöblítettem-beáztattam és az élmény hatására felélénkült Kicsit (aki épp lediktálta, hogy népes baráti társaságából kit és milyen módon értesítsek reggel az "eseményről") is nagy nehezen álomba simogattam.
Rövid éjszakám volt.
Reggel Férj elvitte a Nagyot az iskolába, majd ő is dolgozóba indult.
Viszonylag eseménytelen délelőttöt töltöttem el a két kisebbik lánykámmal.
Ebéd után a Kicsi zokon vette, hogy elküldtem aludni (amit minden nap szokott, ugye), ezért 27 percig ordítva hisztizett és toporzékolt. Közben azt üvöltötte, hogy AP-HAAAA, APHUKÁÁÁÁÁM, APHU-HUCIKÁMMM!!
(A Kicsi hisztijein már nem akadok fenn. Kivárom, míg elmúlnak. Tudomásul vettem, hogy egy ilyen szeretettel teli, érzékeny, bújós gyereken valahol néha ki kell, hogy jöjjenek a nyűgjei. Az pedig, hogy apa nevét ordibálta..ha Apa szólt volna rá, akkor az én nevemet kiabálja, ha mindketten, akkor a nagymamák neve jött volna és ha a nagymamák bántották volna meg az érzéseit..ja, nem, ők nem szokták :)
A hiszti elült, megszerettük egymást, aludtak, felöltöztünk, hogy indulunk a Nagyért az iskolába.
A Kicsi már az ajtóban toporgott, nyomogatta a kilincset és szokatlannak találta, hogy nem tud kimenni.
Újdonság ugyanis, hogy ráfordítom a zárban a kulcsot, mert meguntam, hogy a mezítlábas Legkisebbet az udavarról vadászom össze, mert szökős, mióta ki tudja nyitni az ajtót.
Még húztam a cipőmet, adtam a sapkát a Legkisebbre, aztán a sor elejére mentem, hogy kinyissam az ajtót.
Visszafordítottam a kulcsot a zárban és lenyomtam a kilincset.
Felkenődtünk az ajtóra, de semmi. Nem nyílt ki. Hmmm...furcsa.
Még egyszer végigcsináltam a mozdulatsort, újra semmi. Nem nyílt ki.
Rossz érzésem támadt.
Megkérdeztem a Kicsitől, hogy a kijutási vágytól hajtva megpiszkálta-e a felső zárat, ami az ajtó szigetelése miatt használhatatlanná vált.
Állította, hogy nem (dehogynem!).
Nem volt sok időm gondolkozni, ilyenkor mindig lejátszódik a fejemben az, hogy az én gyerekem az utolsó az egész iskolában és sírva kiáltozza a nevemet, majd ez az élmény örökre nyomot hagy benne.
Szóval, kinyitottam az ablakot és kimásztam.
Ahhoz, hogy ezt megtegyem, ki kellett pakolnom a két ablaktábla közül azt a 20 csokinyulat, amiknek a dekorcélú odahalmozása jó ötletnek tűnt.
Szóval, kimásztam, és elkezdtem kívülről foglalatoskodni a zárral és innen kordában tartani a két felöltözött, de teljesen értetlenül bámuló kiskorút.
A Legkisebb hamar felocsúdott és mire következőleg benéztem az ablakon, már egy termetes csokinyulat fogyasztott. Papírostól.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és versenyt futva az idővel kitereltem a két Kicsit az autóhoz.
Bekötöztem mindenkit az ülésébe, a csokit kisebb harc árán elkoboztam, cserébe kaptak kölesgolyót, aminek a zacskóját a Kicsire bíztam.
Még mindig nem tudtunk elindulni, mert ekkor kanyarodott be a kapunk elé a postás, akivel beszélnem kellett. Témakörként talán azt jelölném meg, hogy ha itthon tartózkodunk, nyugodtan kézbesítse az ajánlott leveleket, talán kevesebb ideig tart - csengő megnyomással együtt is - mint értesítőt írni.
Azt gondoltam, megértettük egymást (azóta kiderült, hogy nem), ezért beszálltam a kocsiba, hogy most aztán tényleg elindulhassunk.
A Kicsi ekkor közölte, hogy nagy baj történt. Kérdőn néztem. Elmesélte, hogy az EGÉSZ ZACSKÓ kölesgolyó kiborult a kocsi padlójára, mert átadta a Legkisebbnek amíg MEGVAKARTA A FEJÉT. (Magamban 5 nagyon cifrát káromkodtam.)
Kiszálltam, hogy felszedjem a nyomorult kis golyókat.
Közben megállapítottam, hogy ez nem volt sürgős feladat, hiszen az anyamobil hátsó, gyerek részlegén olyan állapotok uralkodnak, hogy ha valaki belehányna egy nem büdöset..nos, az senkinek sem tűnne fel.
(Az az igazság, hogy amióta Apa átült egy másik kocsiba és azzal jár dolgozni,a gyereküléses családi autónk tisztasága eléggé visszaesett. Még nem találom az összefüggést.)
Oda is értünk hamarosan az iskolához, ahol a Nagy - szokás szerint - csalódott volt, hogy túl korán mentünk érte.
Sietnünk kellett, mert volt időpontunk a fül-orr-gégészetre, ahol a betegségből kigyógyult Nagynak kellett még egy utolsó kontroll.
(Aki még nem próbált várakozni és viselkedni egy orvosi rendelőben 3 kisgyerekkel, annak javaslom, hogy először próbálja ki 3 kiskecskével, mert azoknál nem olyan fura, ha megeszik a növényzetet és kiszöknek az ajtón, de káoszban ugyanazt a szintet hozzák.)
Aki benézett a rendelőbe, a következőt láthatta:
Az asszisztens leletet gépel.
Az orvos diktál, közben fél szemmel a viharvert anyuka (én) kezében tartott másfél éves gyermek produkciójára figyel, aki teljes átéléssel, csak neki énekli a zsippzsuppkenderzsuppot.
Egy iskoláskorú gyermek felveszi anyukája táskáját, beleilleszkedik a szülő-szerepbe, ezért óvodáskorú testvérét cipelgeti a csöppnyi rendelőben, alkalmanként leverve ezt-azt.
Hazafelé indulva már csak a boltba kellett bemennünk.
(Javaslom ehhez is a kecskés kipróbálást.)
A zajos, éneklő-kiabáló cirkuszi produkcióval felérő bevásárlás közepette onnan lehetett tudni, hogy hol vagyunk, hogy a kocsiban ülő Legkisebb túlharsogta a tömeget a különböző állomásoknál:
ENNI-ENNI-ENNI (pékáruk), INNI-INNI-INNI (ásványvizek, gyümölcslevek), KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ-KISZÁLLSZ (édességek vagy kasszák). Ha ki akar szállni, akkor vége az amúgy is gyors tempójú vásárlásnak. A "kérését" nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert fel tud állni a bevásárlókocsi kis ülésében és akkor már tényleg egy Titanic-szintű katasztrófát kellene a kasszához tolni.
Hazaérve még egy kicsit koszolták magukat az udvaron. A Legkisebb azzal múlatta az időt, hogy földdel etette a kutyát (rászólás után persze titokban) és kamikaze gyakorlatokat mutatott be korlát nélküli tornácfutás kategóriában. A nagyok eközben a talicskából szedtek ki kiszáradt növényeket, amiket gyakorlatilag a térkőbe elültettek, gondosan locsoltak és becéztek ("Málnácska, itt már jó helyed van!").
Miután mindenki megfürdött és megvacsorázott, volt még egy kis idő, engedélyeztem a mesenézést.
Legnagyobb döbbenetünkre, a tévénkben nem voltak színek. Minden fekete-fehér. (Elég szánalmas volt így Eperke és az Epres kert.) Apa még sehol. Hosszas unszolásra sokat nyomkodtam a távirányítót és végső elkeseredésemben csapkodtam a tévét, de nem jöttek vissza a színek.
A gyerekek csalódottak voltak, ám végül a Nagy (kegyesen) megszólalt:
- Hagyd Anya, így tisztára olyan, mintha 1902-ben élnénk!
hosszúnapvolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése