Férj és az őrület

Elsőként szolgálati közlemény következik.

A történet egy pontján még fontos lesz.

Szóval, érkezik a harmadik gyerekünk. Október közepén.

Amikor az ismeretségi körünkben közhírré tettük az infót, mindenki örült.

Persze volt, aki azt hitte, begolyóztunk.

És volt, aki hősnek nevezett (szerintem ez a "begolyózott" szinonimája).

Vagy épp cinkosan kacsintott, hogy "becsúszott, ugye"? (SKH KM*)

Azt is elújságoltuk, hogy a harmadik is lány.

Mindenki örült.

Mondjuk volt olyan, aki azt mondta, hogy "nem baj".

És olyan is, aki szerint majd a negyedik fiú lesz. (Ezt most nem kommentálnám.)

Amikor a születendő gyermekünk nevét is megosztottuk...

..az is nagyon tetszett mindenkinek.

Persze olyan is volt, aki szerint "nem baj, október közepéig még meggondolhatjátok magatokat".

Mindezeket csak azért írtam le, mert valószínűleg a történetekbe is belekerül a harmadik poronty.

Akinek még blogneve sincs.

Majd lesz :)

A tárgyra térek.

Férj aggasztó tüneteket produkál mostanában.

Meg vagyok riadva rendesen.

Szóval, ő az a fajta, aki szereti, ha bevásárlás közben nem térünk el a listától. 

És szereti, ha takarékoskodunk. És emiatt esetleg van megtakarításunk.

Szeretné, ha ezt a mentalitást én is a magaménak tudnám. (Egyelőre nem megy. Később sem.)

Szóval, valamelyik este elugrott a boltba pár alapvető élelmiszerért.

Megjegyzem, én is mentem volna, de csak a gyerekek nélkül, mert ők akkor épp csajos estét tartottak: felváltva hisztiztek valami kolosszálisan nagy sérelmükön...

Ahhoz képest, hogy Férj csak "elugrott" a helyi boltba és ráadásul kocsival is, fura volt, hogy csak egy óra múlva tért haza.

Fura volt, viszont nem teljesen érthetetlen, hiszen a hisztéria tetőfokából ment el "lazítani".

Boldogan jött haza.

Megsúgta, hogy vett egy pár apróságot a gyerekeknek.

Főként írószereket.

Valami halványan derengett, hogy az iskolakezdési akciók tavaly is elég mélyen érintették...

Miután a gyerekek elaludtak, megnézhettem a zsákmányt.

Vett 3 (!!) tolltartót.

(Gyermekeink 5 és 2,5 évesek. Még nem mindenki iskoláskorú...)

Kérdeztem, hogy miért 3?

Hát mert neki három gyereke van.

(A HARMADIK MÉG NEM SZÜLETETT MEG!!! Én arra gondoltam, hogy veszünk neki babakocsit, bodykat, pici zoknikat meg egyéb cukiságokat. De így is jó, hogy születésekor odatehetjük mellé a kiságyba a jól felszerelt tolltartóját.)

Vett ugrálókötelet.

Azt csak kettőt.

Egyik gyerekünk sem tud ugrálókötelezni.

Majd megtanulnak.

Ezek mellett vásárolt még egy egész nagy készlet csillogós filcet (amit nem használhatnak, mióta a Kicsi új mintázatot adott a szüleim kanapéjának), pár ceruzahegyezőt és ilyesmiket.
Majd elfelejtettem: egy csúzlis repülőt.
Olcsó volt.
Magának vette.
Rá is pirítottam, hogy milyen apa az ilyen, aki nem hagyja a gyerekeit egy játékkal játszani.
Másnap a kezükbe adta.
3 perc múlva kapta vissza, két törött szárnnyal és egy "Apa, ez nem működik!"-felkiáltással.
Nem sírt.

Másnap orvoshoz kellett mennem.

Ez alatt az idő alatt Apa sétált egyet a gyerekekkel.

Kértem, hogy ha megoldható akkor hozzanak a közeli drogériából nekem 2 dolgot.

Férj közölte, hogy "ha marad pénze", akkor hoz (de nem szívesen).

Másfél-két órát töltöttem az orvosnál, mikor értem jöttek.

A gyerekek már messziről kiabáltak:

KÉPZELD, AZ APA VETT NEKÜNK 5 CSOMAG VILÁGÍTÓS KARKÖTŐT!!!

MEG VILÁGÍTÓS POSZTEREKET!!!

ÉS EGY IGAZI DISZKÓGÖMBÖT A SZOBÁNKBA!!!!
Ezen még túltettem magam, de amikor próbáltam beülni a kocsiba a helyemre, meglepetés ért.
Az ülésemen osztoznom kellett egy kb. 2 méter nyélhosszúságú horgászhálóval.
Kérdőn néztem Férjre.
Közölte, hogy gyerekkora óta ilyet szeretett volna.

Nem kérdeztem semmit.

Felesleges lett volna.

A lényeg az, hogy hoztak nekem a drogériából 2 SZÜKSÉGES dolgot.

A gyerekek meg boldogok voltak.

Apa is.

És ha a család boldog, akkor Anya is az.

(* SKH KM= Semmi Közöd Hozzá.Különben is Magánügy. Általánosban tanultam. Nem órán.)

Tájékozódás utazás közben. Emelt szint.

Írtam már hasonló bejegyzést, de úgy látom, a téma nálunk kifogyhatatlan.

Nincs GPS-ünk.
Nekem mondjuk felesleges is, rajtam aztán nem tud segíteni.
Férj szerint elszoktatja az ember agyát a gondolkozástól (mondjuk ebben látok némi igazságot).

Mostanság nálunk általában Férj vezeti az autót.
Ő általában tudja az utat.
Ha nem tudja, otthon megnézni a neten a Google map-et.
Én már jeleztem neki, hogy ki is lehet nyomtatni a kívánt útvonalat.
De nagyon ritkán él ezzel a lehetőséggel.
Inkább megjegyzi.

Ez alkalommal hosszabb útra mentünk.
Reggel még gyorsan ránézett a térképre.
A kocsiban megtudtam, hogy most sem nyomtatta ki.
Helyette a kezembe nyomta ezt:

Egyedül rajzolta.

Egy kis jegyzetlap 2 oldalára.

Azt mondta, hogy ha elakadnánk, akkor EZ ALAPJÁN segítsek.

Emberek!! Nő vagyok! A rendes, színes nyomtatott térképet is nehezen értelmezem! Ezzel mit kezdjek???

Az út során egyszer kellett volna, hogy segítsen a "térképünk", akkor nem tudott.

(Nem értem, miért. Lehet, hogy kevés információ volt rajta? Nem, azt nem hiszem.)

Így megálltunk egy benzinkútnál, hogy rájöjjünk hol vagyunk és merre legyen a tovább.

Férj kiszállt, hogy információt szerezzen, mi a gyerekekkel a kocsiban maradtunk.

Az egyszerű (normális) ember azt hihetné, hogy ez azt jelenti, hogy odamegy a benzinkutashoz például, megkérdezi, amit tudni szeretne, majd másfél perc múlva újra a volán mögött ül és folytatjuk az utat.

Persze nem így történik.

Férj nem kérdez ugyanis.

Hogy miért nem?

A) Esetleg azt a látszatot keltené, hogy nem biztos abban, merre kell mennünk...

B) Túl sokat nézte a Fűrész filmeket és amint megkérdezné, hogy "Merre kell menni?", egyből "elkezdődne a játék", amiből csak akkor tudna szabadulni, hogy ha lefűrészelné valamelyik végtagját. 

Szerintem a B).

Férj negyed óra múlva tért vissza.

Nem, nem kérdezett meg senkit.

Az tartott ennyi ideig, hogy találjon egy olyan térképet, ami nincs lefóliázva.

Hogy önerőből rájöjjön, hol vagyunk és merre kell indulnunk.

Végül elértük az úti célunkat szerencsésen.

Övé a dicsőség, miénk a kaland, amit Indiana Jones mellett átélhetünk.

A következő, hosszabb utazás előtt majd én készülök.

Rajzoltatok egy útvonaltervet a Kicsivel...

Gasztro-ügyek

1.

Tegnap megkértem Férjet, hogy menjen el a boltba. Listával, puszival indult el. Felírtam a  zabpelyhet is. Nagyon szeretjük. Van aki úgy, hogy nem tudja, hogy az van az ételében (pl. fasírt), van aki édességként (zabpelyhes keksz), van aki pedig "előjátékként" (Kicsi: Anya, megettem a zabkását! Kérem a nokedlit!).

A listára azt is ráírtam, hogy a tésztákkal szemben található a boltban.

Férj hazaértekor diadalmasan mutatta a szerzeményét, fején önelégült vigyorral, az alábbi kérdéssel: 

"Na, ekkora zabpehely elég lesz?"

Persze, elég lesz.

Szép, nagy doboz.

Csak ez kukoricapehely.

El is kezdtem volna a különbségeket ecsetelni, de Férj nem nyitott a kritikára.

Akkor következőleg majd menj te a boltba, jó??!!

2.

Limara azt írta, hogy a tésztát osszuk 9 EGYFORMA részre.

Szép kis zsemléink lesznek.

Remélem, erre gondolt ő is.

Szerintem megalapítom a Szemmérték Klubot.

Lehet csatlakozni.

Mindenféle

Nagyon meleg van. A strandszezon megkezdődött az erkélyen. Két gyermekem napozik: szemükön napszemüveg, kezükben "koktél" (=műanyag pohárban víz. de az szívószállal.) és beszélgetnek:

(2 éves): - Képzeld, holnap jön a Télepó!

(5 éves): - Komolyan, és Neked mit fog hozni?

(2 éves): - Öööö...nem tudom.

(5 éves): - Persze, mert listát (!) kell írni. Onnan tudja, mit kell hoznia. Menj és írj, listát!

(2 éves): - Jó, rendben. (és elvonul listát "írni")

 *

Honnan tudhatom biztosan, hogy a Nagy pedáns édesapja lánya?

Onnan, hogy mielőtt kimegy, hogy segítsen Apukájának, ezt kérdezi:

- Anya, leviszem a vonalzót a fűnyíráshoz, jó?

*

Az 5 éves Nagy komoly arccal jön ki hozzám a konyhába.
- Anya, olyan gyorsan elröppent ez az 5 év...

*

Társalgásom a Kicsivel:
- Anya, mit csinálsz?
- Leszedem a pókhálót.
- Az mi?
- Hát, azt a pók szövi magának, hogy megfogja vele a legyeket.
- Igen? A kutyusnak nincs pókhálója.
(ez mondjuk igaz)

*

Ma vidám gyereknapot tartottunk. A gyerekek kérésére takarítás (!) volt a program. Nagyon tetszett nekik. Nekem eléggé rojtosak lettek az idegeim, de ma ugye gyereknap van, nem számít. A Nagy újabb zseniális képességét csillogtatta meg: porszívózás közben nagy lendülettel kihúzta a csövet a porszívóból, de ez az apró részlet nem zavarta meg abban, hogy folytassa a munkát. A porszívózást. A gép nélküli csővel. (Igen. Nagy tisztaság lett nálunk.)

*

A Kicsi az erkélyen kakil (pelusba).
Közben szólongatja a Nagyot:
"Gyere ide! Gyere! Én kakilok! Gyere, Füles, öreg barátom!"

Ma már röhögünk rajta. De csak kicsit.

A tegnapi napban sok sz@r volt.

Tényleg. 

Igaziból és átvitt értelemben.

Férj szerint én egész reggel morogtam a gyerekekkel és sürgettem a Nagyot, hogy végre elkészüljön az oviba indulásra.

Szerintem ha ezt nem tenném, akkor még sose jutott volna el az intézménybe.

Vagy pizsamában. Kócosan. Esetleg éhesen.

De nem is csak ez volt a gond.

Minden a Kicsi egészségmániája miatt van. 

Fogat akart mosni ugyanis.

Szépen felállt a csap elé a sámlira.

Adtam a kezébe fogkrémes fogkefét és mondtam neki, hogy sikálhatja a fogait.

Ekkor elfordultam, hogy felvegyek egy nadrágot.

Tudom én is, hiba volt. Nagy hiba.

Mentségemre szóljon, hogy nem az a típusú felöltözés volt, amikor bemegyek a Szex és New York-os gardróbszobámba, ahol 2 órán keresztül válogatok, majd magamra öltöm a tökéletes szettet, amiben istenien érzem magam, aztán még másfél órán keresztül sminkelem magam, azért, hogy teljesen természetes legyen a sminkem és összességében úgy nézzek ki, mint Gisele Bündchen.

Ó, nem. 

Ez az a fajta funkcionális öltözés, hogy vegyük fel az első kezünkbe akadó, méretileg nagyjából passzoló nadrágot azért, hogy ne legyünk meztelenek.

(Minimálisan sminkelni csak azért szoktam, hogy ne legyek ijesztő...)

Szóval, kb. 27 másodpercre fordultam el a szájhigiénéjére nagyon adó Kicsitől.

Amikor ismét vele foglalkoztam, a következőket láttam:

A dugót (ami ilyen modern dugó, tudjátok, amit ha kiszedsz, nincs alatta semmi, csak a lefolyó), szóval annak az alját nyalogatta (fúúúúúúúúúúúúj).

A fogkeféje nem volt a kezében.

Máshol sem. 

Hát persze, hogy a csap lefolyójában volt.

Sokat beszél,de annyira még nem gazdag a szókincse, hogy elmondja, direkt tuszkolta-e be oda vagy egyszerűen csak ott volt hely tárolni..

Férj ekkor érkezett.

Kiderült, hogy ezt innen nem fogjuk csak úgy kivenni.

Ő több dologgal próbálkozott, és a felfokozott idegállapota miatt nem sérelmeztem hangosan, hogy az ünneplős, ívelt, strassz-köves csatommal talán nem kellene. (Az is rövid volt.)

Szóval, kezdődött a csütörtök reggeli vízvezeték-szerelés.

(Mindenkinek javaslom, aki esetleg időben elkészül és unatkozna, bontsa csak le a csap alól azt az U-alakú csövet. Jó móka, ígérem!)

A Nagyot közben elvittem az oviba.

A Kicsi az apja mellett segített szerelni.

Meglett a fogkefe. 

(Kidobtam. 

Bár megérdemelte volna, hogy azzal mossa a fogát egy darabig, ha úgyis ez az ízvilág jön be neki.)

Működik a csap is.

Az egész mindössze 1 óra volt mindennel együtt.

A nap tanulsága: én csesztetem reggel a gyerekeket, hogy siessenek, Apa pedig káromkodik vízvezeték-szerelés közben.

Mintaszülők vagyunk,na.

Az Igazi Vasárnapi Családi Idill

Együtt a család vasárnap, ez nagyon jó!

Bár az eső sajnos esik, ez a mi kedvünket nem szegte, mentünk kifelé a gyerekekkel egy kis sétára.

Mosolyogtunk, örültünk egymásnak. 

A gyerekek pocsolyákba ugráltak és alkalmanként hasra estek a sárba.

Minden tökéletes volt.

Aztán hazajöttünk.

Úgy ítéltük meg, hogy a gyerekeket nem kellene végigengedni a lépcsőházon, hanem egyből az alagsori mosókonyhába vittük őket, hogy a külső réteg ruházatuk a mosógépbe kerüljön.

(Alagsori mosókonyha. Wow! Mint az amerikai filmekben. Főleg a thrillerekben...)

Nem szaporítom a szót.

Amikor felmentünk a lakásunk ajtaja elé, Férj nem túl vidám (mondhatnám: dühödt) arccal közölte, hogy mivel bent felejtettem a zárban a kulcsot (belülről), ezt az ajtót most nem fogjuk tudni kinyitni (kívülről).

(Nem hiszem, hogy hibáztatott. Nem is úgy nézett rám...)

Ezt követően ő próbálta megoldani a problémát különböző szerszámokkal (nem ment), mi pedig üldögéltünk a gyerekekkel egy lépcsőre terített szőnyegen.

Amikor épp nem tartózkodott fent  velünk, én titokban kivettem egy hullámcsattot a hajamból és fontoskodva buzeráltam vele a zárat.

(Magamban elképzeltem, hogy diadalittasan közlöm vele, hogy ez tényleg úgy megy, mint a filmeken...)

Természetesen nem sikerült.

Közben megérkezett hozzánk vendégségbe a sógorom is. 

Mondtam neki, hogy bátran válasszon magának lépcsőfokot és érezze otthon magát.

Mert lehet, hogy a külső dekorációból származó csokitojás lesz az ebéd.

Szerencsére a lakásban egy ablakot tárva nyitva hagytam. 

Már csak létrát kellett szerezni.

Egy baj volt: délre harangoztak. 

Az itteni emberek tényleg ilyenkor ülnek le a damaszttal terített asztalhoz, és elkezdik kiszedni a tányérjukba a gőzölgő levest.

Egyáltalán nem kínos átmenni egy létráért.

Végül is a nyelvtudás miatt Férjé lett a nemes feladat.

Én is szívesen mentem volna, de ki tudja, mivel jövök haza...

Lényeg, a lényeg.

Szuperhős Férj szerzett létrát és bemászott az első emeleti ablakunkon.

Majd belülről kinyitotta az ajtót.

(Azt, hogy ez hogy történhetett, a gyerekek még most sem értik. Apa egy varázsló!)

Hát, nálunk így telt...

Húsvéti gasztrocsúcs

Nagy erőkkel elkezdődött a húsvéti ünnepkör.

Volt itt már zöldcsütörtök ("fúúúj, ez zöld? ezt nem eszem meg!"),

nagypéntek (Ma nem eszünk húst. -Jó, akkor kérek pici soneszt.), 

ma  pedig megkezdődött a "lényegi rész": a tojáskeresés és a sonkafőzés.

Nem is tudom, hol kezdjem.

Tegnap fészket készítettek a gyerekek az apukájukkal. 

10 percre mentek ki az udvarra, ugyanis egész nap zuhogott, de így legalább szedtek egy kis (vizes) füvet.

A Kicsi is csak egyszer esett el ebben az időintervallumban, de a betonon. Arcra. Már jól van.

A Húsvéti Nyúl tegnap este minden bizonnyal megdöbbenéssel vette tudomásul a gyerekek kéréseit ajándék-ügyben. 

Lerajzolták ugyanis, amit szeretnének.

A Kicsi szivárványt kért.

Ezen nincs mit magyarázni, ez egyértelmű.

A Nagy pacis újságot.

A Húsvéti Nyúl- tudvalevőleg hímnemű-, logikusan arra gondolt, hogy a pacis újságban ilyenek vannak:

   Forrás: http://lo.legszebbkepek.com/kep/vagtato-kanca-es-csiko-kep.html

Aztán nehezen vette tudomásul a felvilágosításomat. 

A pacis újságban IGAZÁBÓL ilyen lények (pacik???) vannak:

Forrás: http://www.io-home.org/portfolios/q-r/showBild?k_User=1577&k_BildDB=42022

Szerencsére, még idejében tisztáztuk a részleteket, így senki nem csalódott.

A mi Húsvéti Nyulunk - a hímnemű - egyébként nagyon kreatív volt: leveleket írogatott a gyerekeknek, több helyszínes tojásvadászatra vitte őket, amit ők nagyon élveztek. 

( A Kicsi szerintem a lényeget nem értette, inkább csak sodródott a Naggyal és nagyon örült minden kis tojásnak :)

Férj elvállalta a húsvéti menü elkészítését.

Mondhatnám, hogy önzetlenül, de a b) verzió a gyurmázás volt, az meg nem az ő sportja.

("Gyerekek, apa nem szeret gyurmázni."- IGEN???ILYET LEHET MONDANI???)

Szóval, minden haladt a maga útján és el is jött az ebédidő.

Szépen megterítettünk.

(Semmi tradícionális fehér abrosz. Kiskorúakkal eszünk.)

Hozta is Apa a finomságokat, gyönyörűen tálalva.

(Nem kell kommentben fényezni, fényezte ő magát eleget. Pl. "tökéletes lett ez a húsvéti ebéd", vagy "hiába, ha valami szakszerűen van elkészítve, az finom"...stb.)

A Kicsi hamar felmérte a lehetőségeket.

Az isteni házi sonkát kipróbálta, de kiköpködte, "fúj, ezt nem szeretem" megjegyzéssel.

Zöldséget elvből nem eszik. Semmilyet.

Főtt tojást, "köszönöm, nem kérek. nem szeretem."

Spenótot?? Na, arra rá se néz.

Kicsipkedte egy kenyér "puháját".

Kérdeztem, hogy akkor mégis mit szeretne enni?

Közölte, hogy levest. Mert azt nagyon szereti. És kanala is van! (Az a spenóthoz volt...)

Mondtam, hogy ma nincs leves.

Ekkor illedelmesen megköszönte az ebédet.

Közölte, hogy akkor ő megy aludni.

És jó éjszakát kívánt mindenkinek.

Ez pontosan 74 másodperccel azután történt, hogy megkezdtük az étkezést.

Nálunk ez ilyen.

Mindenkinek Kellemes, Békés, Nyugis, Finomságokkal teli és persze 

Röhögésben Gazdag Húsvéti Ünnepeket kívánok!

:)